Az iskola folyamatosan visszaköszönt, mint Kóbi a
cigány, ha az utcánkat rótta napjában többször.– Hogy van máma, megyek én is,
dógom van! – De, hogy mi dolga volt arra annyit, sohasem tudtam meg, talán
elfelejtette mindig, hogy járt már arra, meg azt is, hogy milyen céllal. Szegénynek
nem volt ki a négy kereke. Az egyhangú nyugodt napok elkerültek széles ívben, mert
jöttek az üzenetek az iskolából sorban, kitartóan, mint a tavasszal
visszaköltöző vándormadarak.
– Nem tud Tomi egy helyben ülni! Mindig matat! Galacsin
a füzete! Firkál! Pad alatt van! Verekszik! Idegrohamai vannak! Borogat,
hátrafordul, kimegy az óráról…
Én is láttam, és tudtam, hogy minden panasznak
hatalmas igazságtartalma van. Az év elején táskába berakott, szépen bekötött
füzetek, könyvek, két hét múlva már gyűrött, szakadt, firkált hulladékok
lettek. Még ha tudta is Tomi a leckét, azért kapott fekete pontot, mert nem
beszélt, nem dolgozott órán. Későbbiekben is csak krisz-kraszt firkált betűk,
számok helyett. Mikor valaki beszólt neki, vagy anyázta, teljes erőből
támadott. Nem szívesen, de egy nap felültünk ketten a buszra és elvittem pszichiáterhez.
Tisztában voltam vele, hogy nem a gyógyszerek oldják meg a lelki problémáit,
azok csak elfedik a bajt, de nem gyógyítanak véglegesen. Később mégsem bántam meg,
Tomi várta a doktornővel való találkozásokat.
Szedte a gyógyszereit ennek ellenére semmit nem változott a viselkedése, továbbra is kaptam a jelzéseket az iskolából.
– Bevette Tomi a gyógyszerét?! Nem bírunk vele,
rúgja a kukát az udvaron, ordít, fojtogat!
Elkeseredve kerestem az okát, hogy mi váltja ki
Tomiban az agressziót. Otthon semmi különöset nem tapasztaltam a
viselkedésében, csak a közösségben változott át a személyisége. Azt se értettem,
hogy bármilyen éjszakai ruhát adtam rá, reggelre mindig anyaszült meztelen ébredt fel. Hanna, a barátnőm kezeslábast hozott neki.
– Na, ebből nem tud kibújni!
De kibújt abból is reggelre, mint egy szabaduló
művész. Féltettem, hogy megfázik, meg nyugtalanított az is, hogy miért csinálja ezt az álomkóros vetkőzést?
Kicsi volt még, hosszú volt az út hazáig, elébe
mentem esténként a napközibe. Ha hamarabb odaértem megálltam a kivilágított ablak alatt, figyeltem a teremben tanulgató Tomit, aki általában mindig
rágott valamit. A vállait előre-hátra lökte, a lábaival is lépegetett a pad
alatt. Néha felismertem mit eszeget, egy alkalommal végig néztem míg egy
szívószálat gondosan eltüntet a szájában. Gondterhelt lettem a látványtól, szótlanul mentünk
hazafelé. A fiú megérezte, hogy valami miatt rossz a kedvem, meg is
kérdezte.
– Mmmmi a bbaj mama?
– Nincs semmi, ne aggódj, csak tudod néha nem értek
dolgokat. Például láttam, hogy míg tanultál megettél egy egész szívószálat.
Arra gondoltam, talán rossz volt és kevés, amit adtak ma a napköziben? – vallottam
be az igazat, min rágódtam éppen.
Tomi elvigyorodott.
– Jjjó vvolt a kkkaja, mmama, kkétsszer rrrepetáztam
– kicsit elmélázott, mielőtt folytatta – aamugy mmindíg éhes vvagyok, hha sokat
eeszek akkor is.
Egy este felfedeztem, hogy rossz a hallása. Nem
figyelt rám, amikor többször kértem tőle egy szívességet.
– Tomi, hozd ide a poharam! – kértem már sokadára a
gyereket. Tomi meg se mozdult.
– Figyelj, szerintem nem hallja, hogy mit mondok neki.–
súgtam oda a páromnak.
– Mert szórakozott, próbáld újból – figyelmeztetett,
közben mosolygott rajtam. Bizonyára arra gondolt, hogy minden kis bolhából
elefántot csinálok.
Többszöri kísérletre Tomi rám figyelt.
– Mmi aaz, mama?
– Hozd ide a poharam! – suttogtam.
Tomi felállt, odahozta a papucsom.
– Nem ezt kértem, a poharam – suttogtam tovább. Tomi
odahozta a kólás üveget, majd az újságot, végül sírásra görbült a szája.
– Miit kkérsz mmama, hahangosabban!
Elvittem másnap a háziorvoshoz. Több napos
parafinolajos kezelés után kimosták a fülét, amiből még színes ceruzahegy is kikerült.
– Oda kell rá figyelni – figyelmeztetett az orvos –, szűkek a hallójáratok, nagyon régi füldugó volt beállva, nagyon nehezen
tudtuk kitisztítani.
Mikor a hangok eljutottak szabadon hozzá, gyors
iramban változott az értelmi szintje is.
Felfokozott érzékenysége maradt meg csak
változatlanul. Egy alkalommal egy olyan filmet néztünk együtt, ahol a kis
medvebocs anyukáját lelövik.
A kis bocs viszontagságos élete annyira meghatotta
Tomit, hogy sokkos sírásba kezdett. Sokáig kellett nyugtatgatni. Azt hiszem
akkor saját magát látta az árva kisbocsban. Hasonló szituáció az iskolában, már
gúnyolódásba torkollott. Ráéreztek a gyerekek az érzékeny oldalára,
sebezhetőségére. Folyamatosan középpontban voltak, nem csak Tomi, Pisti is. Jól
szórakoztak rajtuk mikor ki tudták hozni őket a sodrukból, aztán röhögve nézték a
dühöngésüket.
