A puszta varázsa

 

Másnap megismerhette végre a főnökét. Az ágazatvezető egy középkorú nő volt, molett egy kicsit, de olyan csinosan molett, jól állt neki a sportos öltözék. Barátságosnak látszott, mutatta Nórinak, hol lesz a helye az irodában, az asztalát, a székét, de bájosan megjegyezte, kiérezhető iróniával a hanghordozásában, hogy – Ez a pihenősarok, sokat kell a tanyákon lenned, nem kopik el a szék alattad...

Lakva ismerni ki az embert, neki is segített az idő amit együtt töltött vele, hamar rájött, hogy soha nem lesz köztük harmonikus a kapcsolat. Az asszonyt  Máriának hívták, de senki nem szólította a keresztnevén. Ott az alig lakott pusztán úgy hordozta a hátán a kivagyiságot mint a kerítésre felszálló japánkakas a felsőbbrendűséget. Fölényes, lekezelő modora miatt kerülték a dolgozók is.  Egyáltalán nem bánta Nóri, hogy mindennap távol volt tőle. 
Az előzőleg ránehezedett kétségbeesés, hogy hová is került,  gyorsan elmúlt.
Mire végig barangolta a nagy síkságot Szettyénestől, Karácsonyfokig, úgy ragyogott fel egyik napról a másik napra a puszta szépsége. Kibomlott a szeme előtt, mint a hívő kezéből a rózsafüzér.
Mert észrevette a különleges vidék szépségét, volt rá ideje. A távolságokat kerékpárral vagy lovas szekérrel néha motorkerékpárral tette meg, de ült hintóban, kétkerekű kólát is hajtott, ami előtt csak egy ló volt.
Végül elérkezett az a nap, hogy lóháton járta a vidéket. Szükség volt a sokszínű szállító eszközre, mivel a puszta szeszélyes természete folytán vendégmarasztaló már egy kisebb eső után is. Csodálta a pusztát. A tűző napon ragyogott és hullámokban remegett a délibáb sík vize. Árvalányhaj simult a lábához, boglárkák bólogattak a lila sóvirág tengerben. Az illatok a sziken különlegesek, egy kis eső után megjelentek a gombák is, csalogatón, hívogatón.
Néha sokáig figyelte a parlagi sas, vagy a vércse fenséges röptét, a sziki pacsirta, a sziki-csér dala folyamatosan kísérte az útjain. A mészpázsitgyep között a dombos tippanfüvekre vigyázni kellett, könnyen csúszott a selyme a cipőtalpon. Sokszor futott szét előtte fogolycsapat, fészkét féltő fürjek csalogatták.
Ez a nagy sík puszta csak távolról látszott élettelennek, nagyon is élt annak, aki közel került hozzá.
Sok munka akadt a gazdaságban, de minden ember tudta a dolgát. Mivel  ő csak gyakornok volt, vitte-hozta a főnöke utasításait, ellenőrizte, amire kérte.
Közben tanulta a mesterséget, az őshonos állattartást. A tanyákra komondorok, kuvaszok vigyáztak, mégis betévedt az ólálkodó róka, vitte a mezőn járó gyöngytyúkokat.
A rizsföld tetején kacsák lubickoltak a mesterséges tó felületeken. Szettyénesen hatalmas csoportokban libák legelésztek. Kamionok szállították a felnevelt állatokat tovább, a helyükre már vitték is a nevelőkből a kicsiket, egy alapos takarítás után.
Folyamatosan úton volt, a gondolatait átfújta a síkság szele, letisztult, megnyugodott. Úgy érezte, hogy a hely mágikus ereje segít neki, hogy átgondolja az életét, meghatározza a céljait.
 Azon meditált, hogy a sors nagy kópé, bizonyára célja volt vele, hogy egy ilyen senki földjére vezérelte.  Az ott élő emberek kevés beszédűek voltak, nem tanyáztak a házak előtt, mint az ő falujában. Ha beszéltek annak oka volt. Képesek voltak egész nap szó nélkül dolgozni egymás mellett. Nóri képtelen volt átvenni a szokást, folyton locsogott, csacsogott. Mindegy miről, mindegy kinek. Az élményeit nem tudta magában tartani. Elég volt hozzá ha aznap felfedezett egy virágot, madarat. Eleinte furcsán néztek rá, de idővel megszokták. 

A semmi közepén

 

Közeledett a vizsgák időszaka, hagyományként egyik nap gazdász vásárt rendezett az iskola. Ez abból állt, hogy a végzősök helyet foglaltak a nagy ebédlőben az asztaloknál, és várták az érdeklődő munkaadókat. Mentek is szép számmal hozzájuk, termelőszövetkezeti elnökök, agronómusok, állami gazdaságvezetők.

Nóri egyedül ült az asztalnál, amikor véletlenül megismerte a falubeli termelőszövetkezettől az egyik agronómust, az is látta őt, mégse ment oda hozzá.
" Minek is jönne, ismer engem, meg a családom is, azt is, milyen nincstelenek vagyunk" – gondolta magában keserűen.
Nem bánta, hogy átnézett rajta az ember, mert eszébe jutott mit mondogatott otthon az anyja –"Senki se próféta a saját hazájában, ezt jól vésd az eszedbe, soha ne felejtsd el. Te ebben a faluban csak egy csóró vagy és az leszel örökre, hátadon ott ül az örökséged, a szegénység.".
Ettől a józan belátástól mégsem lett örömtelibb a hangulata, pláne amikor  azt látta, hogy volt olyan munkaadó, aki már az ajtóból széles vigyorral integetett a diáknak. Egyértelmű, hogy eleve érte ment oda.
Nehezen telt az idő a zsivajban, lemondott róla, hogy valaki felfigyel rá. Egykedvűen nézelődött, nem álhatott fel, végig kellett szenvednie a protokollt. Meglepődött amikor leült mellé egy középkorú férfi. Magas, szikár termetű volt, szép arcú szép meleg barna szemű. Mosolygott, csendben nézegette egy darabig.
– Nagyon egyedül üldögélsz itt. Ismerkedjünk meg, aztán mondd el, milyen munkához lenne kedved? – szólalt meg végül.

 Nóri fellélegzett, átsuhant rajta az örömteli felismerés. hogy talán lesz munkája, boldogan kezdte a beszélgetést az ismeretlen férfival.
– Ha lehetne, akkor szabad levegőset, nem szeretek irodában lenni sokáig, az nem nekem való. Olyat, ahol sok a kinti munka – mondta ki végül lelkesen az óhaját.
– Jól van, akkor van munkád. Vizsgázz le, és keress engem utána. Felvettelek gyakornoknak Hortobágyra, baromfitenyésztéshez. Sokat kell mozogni a tanyavilágban, szeretni fogod – adott egy névjegykártyát és nyújtotta a kezét kézfogásra – Sikeres vizsgát nagylány! – és mosolygott biztatóan továbbra is.
A ballagása túlságosan is egyszerűre sikeredett, csak az anyja ment el. Mikor vége lett a vizsgáinak, pakolt haza az albérletéből. Otthon sem várta nagy dínom-dánom, mintha semmi se történt volna az életében. Nem volt nagy esemény az a technikusi oklevél, amit hazavitt. Nem is sok időt töltött a szülői házban, ment dolgozni, indult a pusztára. Akkoriban még nem volt internet, nem tudta megnézni előző este, hova is indul másnap, csak ment a vakvilágba, reménykedve, majdcsak megtalálja, ahová el kell jutnia.
Mikor leszállt a hortobágyi vasútállomáson a forgalmistát kérte meg, segítsen neki, egyáltalán jobbra vagy balra induljon el a pusztán.
– Hát, kissé arrébb van, ahova mennie kell, el kell mennie a Borsósra, ott van az irodaház. Ott mán eligazítják. Jobbra induljon, menjen csak bátran, egy darabig majd a pusztán megy, aztán majd meglátja az épületeket.
Nóri elindult, kiért a faluból, ki a pusztára. A bekötő út aszfaltján lépegetett már majdnem egy félórát, mikor meglátta a távolban az épületeket amiről a forgalmista beszélt.  Körülötte zizegett a sík pusztán a keleti szél, folyton ott suttogott a felszíne felett, elnyargalt néha a lába előtt, valami furcsa illatot hordozva a hátán. Egy erősebb fuvallat átgurított előtte egy ördögszekeret, hallotta a Debrecen felől megérkező vonat sípolását, zakatolását. Fáradtan állt meg az irodaház előtt, az volt a legnagyobb épület, ami előtt boltíves tornác pöffeszkedett. Bement az irodaházba és kereste a férfit, aki felvett a gazdászvásáron.

– Az igazgató urat keresed? – kérdezte egy kövérkés asszony az asztal túloldalán – ő most nincs itt, de itt vannak a papírok, csak ki kell töltened. Vártunk téged. Jól van, minden rendben, szólunk a főnöknek, hogy megérkeztél. Na... most már nyugodtan menj vissza a vasútállomásig, de ne teljesen, előtte jobbra fordulj, ott lesz az iroda, meg a szállásod.
Nóri már akkor is fáradt volt. – "Visszagyalogolni megint két kilométert? Na, kellett nekem szabad levegős munka"– morfondírozott magában, mikor kilépett az irodából és nekivágott ugyanannak az útszakasznak, amin odament előtte.
Mikor leizzadva visszacipekedett és befordult jobbra, ahogy előtte elmondták, szembe találta magát egy egyedül álldogáló hosszú épülettel. A falairól pergett a kopott sárga festék, egyszerű, szinte raktárnak tűnő épület előtt állt. Egy ablakában felfedezett azért egy függönyfélét, ami azt sugallta az lehet az iroda. Kétségbeesve látta, hogy az épület környékén egy árva lélek sincs. Az ajtók zárva, a környék teljesen kihaltnak tűnt. Letette az út porába a táskáját és nézett maga elé. – "Mi van, ha holnapig se jön ide senki?" – tört rá a félelem.
Akkor vette észre, hogy az előtte lévő fák mögött még van épület, elindult arrafelé. Ahogy közeledett, már zajokat hallott, ventilátor zúgást. A keltető üzem előtt állt meg, onnan jött a monoton zúgás kifelé. Szuggerálta az épület bezárt ajtaját egy darabig. Nem tudta eldönteni, hogy bemenjen e rajta? Azért reménykedett, hogy nem ott fog lakni abban a ricsajban. Egyszer csak kilépett egy középkorú asszony az ajtón, biztos észtre vette az ablakból, mert mindjárt kérdezett.
– Te vagy a kis gyakornok, szóltak le telefonon, hogy jössz... gyere, megmutatom a szállásod.
Az iroda melletti ajtót nyitotta – Ez lesz a szállásod, no, Isten hozott, megyek vissza, rendezkedjél be! – már fordult is ki az ajtón.
Nóri ott állt egy két méterszer háromméteres helyiségben, ami ketté volt választva, egyik konyhává, a másik hálószobává kialakítva. Egy vaságy volt a legszebb darab a hálóban, a konyhában kétlapos rezsó, asztal, szék, és az egész betonaljzat vörös porfestékkel felkenve. A vörös festék pora szállt a levegőben, ahogy pakolt. Nem volt feldobva egyáltalán, úgy érezte, eljutott a Semmi közepére.

Mikor kipakolt, kiállt az ajtóba nézelődni. Nézte az épületet körbevevő erdős részt, amiben még akkor is ott csintalankodott a nyár eleji szél, viháncolva borzolta az akácok, nyárfák leveleit. Körülötte lévő fák gyűrűbe zárták a sűrű aljnövényzetükkel, miattuk nem láthatta a pusztát, ami ott feküdt az erdő mögött szétterülve a forróságban. Másnap reggelig egy élő lélek sem szólt hozzá. Igaz, késő este látott egy öregembert, térdig érő gumicsizmában elbattyogni a kisablak előtt, bizonyára az éjjeliőr volt. Nem volt jellemző rá a gyávaság, akkor mégis szorongott az egyedülléttől.