Másnap megismerhette végre a főnökét. Az ágazatvezető egy középkorú nő volt, molett egy kicsit, de olyan csinosan molett, jól állt neki a sportos öltözék. Barátságosnak látszott, mutatta Nórinak, hol lesz a helye az irodában, az asztalát, a székét, de bájosan megjegyezte, kiérezhető iróniával a hanghordozásában, hogy – Ez a pihenősarok, sokat kell a tanyákon lenned, nem kopik el a szék alattad...
Lakva ismerni ki az embert, neki is segített az idő amit együtt töltött vele, hamar rájött, hogy soha nem lesz köztük harmonikus a kapcsolat. Az asszonyt Máriának hívták, de senki nem szólította a keresztnevén. Ott az alig lakott pusztán úgy hordozta a hátán a kivagyiságot mint a kerítésre felszálló japánkakas a felsőbbrendűséget. Fölényes, lekezelő modora miatt kerülték a dolgozók is. Egyáltalán nem bánta Nóri, hogy mindennap távol volt tőle.
Az előzőleg ránehezedett kétségbeesés, hogy hová is került, gyorsan elmúlt.
Mire végig barangolta a nagy síkságot Szettyénestől, Karácsonyfokig, úgy ragyogott fel egyik napról a másik napra a puszta szépsége. Kibomlott a szeme előtt, mint a hívő kezéből a rózsafüzér.
Mert észrevette a különleges vidék szépségét, volt rá ideje. A távolságokat kerékpárral vagy lovas szekérrel néha motorkerékpárral tette meg, de ült hintóban, kétkerekű kólát is hajtott, ami előtt csak egy ló volt.
Végül elérkezett az a nap, hogy lóháton járta a vidéket. Szükség volt a sokszínű szállító eszközre, mivel a puszta szeszélyes természete folytán vendégmarasztaló már egy kisebb eső után is. Csodálta a pusztát. A tűző napon ragyogott és hullámokban remegett a délibáb sík vize. Árvalányhaj simult a lábához, boglárkák bólogattak a lila sóvirág tengerben. Az illatok a sziken különlegesek, egy kis eső után megjelentek a gombák is, csalogatón, hívogatón.
Néha sokáig figyelte a parlagi sas, vagy a vércse fenséges röptét, a sziki pacsirta, a sziki-csér dala folyamatosan kísérte az útjain. A mészpázsitgyep között a dombos tippanfüvekre vigyázni kellett, könnyen csúszott a selyme a cipőtalpon. Sokszor futott szét előtte fogolycsapat, fészkét féltő fürjek csalogatták.
Ez a nagy sík puszta csak távolról látszott élettelennek, nagyon is élt annak, aki közel került hozzá.
Sok munka akadt a gazdaságban, de minden ember tudta a dolgát. Mivel ő csak gyakornok volt, vitte-hozta a főnöke utasításait, ellenőrizte, amire kérte.
Közben tanulta a mesterséget, az őshonos állattartást. A tanyákra komondorok, kuvaszok vigyáztak, mégis betévedt az ólálkodó róka, vitte a mezőn járó gyöngytyúkokat.
A rizsföld tetején kacsák lubickoltak a mesterséges tó felületeken. Szettyénesen hatalmas csoportokban libák legelésztek. Kamionok szállították a felnevelt állatokat tovább, a helyükre már vitték is a nevelőkből a kicsiket, egy alapos takarítás után.
Folyamatosan úton volt, a gondolatait átfújta a síkság szele, letisztult, megnyugodott. Úgy érezte, hogy a hely mágikus ereje segít neki, hogy átgondolja az életét, meghatározza a céljait.
Azon meditált, hogy a sors nagy kópé, bizonyára célja volt vele, hogy egy ilyen senki földjére vezérelte. Az ott élő emberek kevés beszédűek voltak, nem tanyáztak a házak előtt, mint az ő falujában. Ha beszéltek annak oka volt. Képesek voltak egész nap szó nélkül dolgozni egymás mellett. Nóri képtelen volt átvenni a szokást, folyton locsogott, csacsogott. Mindegy miről, mindegy kinek. Az élményeit nem tudta magában tartani. Elég volt hozzá ha aznap felfedezett egy virágot, madarat. Eleinte furcsán néztek rá, de idővel megszokták.
