Katerina Forest: Valahol vársz rám

Valahol felsírt egy hegedű az éjszakában,
valahol sóhajok szállnak szelek szárnyán,
valahol vársz rám, s én indulnék hozzád.
Már álmaimban találkoztunk mi ketten
jöttél felém és szemed kékje rám nevetett.
Átöleltél és azt súgtad – Annyira vártalak –
és a csókod ízével várt mindig a hajnal.
A reggel elhozta a hiányodat, s a Nap
a vén diófa lombja közt rám nevetett
– Kit keresel, kire vársz, sehol nincs, nem
ismered, merre indulnál, és hová?
Az út előtted nem visz sehová…
De én kerestelek, mindenhol, ahol jártam,
kerestem a mosolyod, a szemed kékjét, mi
bennem ragyogott, suttogásod, lágyan
ölelő karod… könnyeim közt hívtalak
– Merre jársz? Tudom, hogy egyszer rám találsz!
Eljött az este, kint felsírt a hegedű, a fájdalomtól
elpattant minden húr, a dal rajta elnémult…
s a csendben meghallottam lépteid halk neszét,
hogy valahol elindultál és jössz felém...