Kira ebben az időben hazafelé tartott Londonból. Nézte a repülő szárnyán suhanó felhőket. Nem bánta meg, hogy véget ért a londoni kalandja, rájött, hogy nagyon is szüksége volt rá, segített kilépni az addigi álomvilágából. Mikor leszállt a gép, és megkapta az egyetlen bőröndjét, azonnal elindult a kijárat felé. Az öccsén kívül senki nem tudta, hogy visszajött. Meglepődött mikor meghallotta, hogy valaki a nevét kiálltja többször egymás után. A hang irányába fordulva meglátta a barátnőjét. Meghatódva ejtette maga mellé a bőröndjét.
– Azt hittem, hogy meg süketültél! – sietett feléje Sára zsörtölődve.
– Nem látszol nagyon betegnek, azt hittem, hogy hordágyon pakolnak le. Na, mi van? Az öcséd azt mondta, beteg vagy.
– Nem vagyok beteg, csak nagyon elegem lett a külföldi melóból. Majd mesélek. Mivel megyünk haza?
– Itt van a járgányom, de ha tudom, hogy átvágod az agyam, nem töröm magam miattad! Mikor hagyod már abba a hazudozást?
– Abbahagyom, ígérem. Ez volt az utolsó.
Az első kávézónál Sára leparkolt.
– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most beülünk egy kávéra, meg eszünk is valamit. Kilyukad a gyomrom az éhségtől. Közben nyomhatod a szöveget. Van témánk bőven.
Mikor leültek az asztal mellé, Sára szigorúan ránézett Kírára.
– Na, mesélj el mindent, de ne lódíts, azt akarom, hogy az igazat mondd el!
– Reggelig nyomhatnám a szöveget. A lényeg, hogy tudd, hányingerem lett az egészből. Az egy rabszolgasors, ami kint van, inkább hazajöttem... meg...
– Rajta, öntsd ki a lelked, ne sajnálj. Van időm.
– Én is időmilliomos vagyok... hát kezdem az elején. Emlékszel felhívtalak a repülőtérről mikor indultunk. Játszottam a fejem, hogy minden oké. Pedig nem volt az, nagyon is majréztam. Zotya is folyton idegesített. Balhéztunk már a pesti terminálban, mert mindig kitalált valamit. Közvetlen a felszállás előtt még kajáért nyafogott, el akart menni a Burger Kingbe az idióta, hogy vegyen magának valami cuccot. Legszívesebben otthagytam volna a fenébe. De nem csak ő idegesített anyám is a lelkembe gázolt, oltári nagy balhét csapott indulásnál. Nem értettem miért kapott pánikrohamot, nem a világ végére indultam. Aztán a tetejébe végig rosszul voltam a repülőn, alig vártam, hogy leszálljunk Lutonban. Ott álltunk egy tök ismeretlen helyen, ahol minden fordítottan működött. Mondtam Zotyának, hogy rossz előérzetem van az egésztől. Taxiba vágtuk magunkat, mert csak így volt tuti biztos, hogy nem tévedünk el. Szar idő volt, nyálas, csöpögős. Az autóban aztán vártam a csodát, de csak sorházakat láttam, amik egyformák voltak, mind egyszintes. London meg eltűnt a ködben, még egy valamirevaló felhőkarcolót sem láttunk, aztán ledekkolt a taxi egy ugyanolyan sorház előtt, mint amik mellett addig haladtunk. Mikor kifizettük a sofőrt csak néztünk egymásra. Baromi sok pénzt kért a fuvarért az ürge. Tudod, hogy nem voltam eleresztve pénzzel. Felváltva nyomtuk a csengőt, mire kijött egy félbarna fazon. Beszélt hozzánk, de egy kukkot sem értettünk belőle. Mikor megmondtam a nevünket felnevetett, intett, hogy menjünk utána. Alig vártam, hogy letegyem a seggem, irtóra fáradt voltam. A fazon megállt a folyosó közepén és lazán belökött egy ajtót a tenyerével, úgy vigyorgott ránk, mint egy veszett róka.
– Ez a tiétek!
