Beteg vagyok és kósza lélek: mint tépett
felhőt, visz a szél.
Mögöttem a csillagok nem látszanak fenn,
s nem ragyog át a dél.
Szemed ha rámemeled, mint a gyertyát,
szomorún elsápadok:
vess rám keresztet – s majd csavarogj át
értem egy alkonyatot.
Mint ősszel a levél, lábad elé zizegve
leszállong csendesen
a hervadó hír: – örökre keresztbe tettem
szívem fölött a két kezem.
Menj ki a vonatokhoz akkor, néha,
és várj rám, mintha jönnék
ki tudja honnan?! – s figyeld könyörögve
a szemaforok zöldjét.
