hogy fordítsd felém arcod, s akkor talán
észreveszed, ha szemembe nézel,
a lelkemből áradó szomorúságot.
Mert kicsiny fekete gyöngyfélelmem
már oly nagyra nőtt, hogy elsötétítette az eget,
s már elfogyott belőlem minden jó gondolat,
mik eddig segítettek fényre, résekre lelni.
Bezárult minden ajtó.
Műmosollyal készülök az ünnepekre, nincs
bennem alázat, se "Szeretlek Jézus". Míg asztalom
rojtjait igazgatom, giccses adventi koszorúmon
gyertyákat gyújtok, a sarokba dobva sír a rózsafüzér.
Még félben rajta a "Hiszek egy Istenben" és
benne búvik az "Áldott legyen az Ő neve. Ámen".
Könnyeimen keresztül nézem a világot, hol
millió ember mormol egy imát, és csókolva
hamis bálványokat, törlik gyilkos fegyverekről
az ártatlanok vérét, fürödnek az öléstől mámorító
kéjben, s hirdetik, igaz hittel, ölnek Isten nevében.
A végítélet szörnye már tápászkodik kénköves
nyoszolyáján, szájából hamisság nyála csorog.
Rothadó bűzével könyököl az ünnepi asztalokon.
Halkan kérem én, talán meg se hallod,
hogy fordítsd felém arcod, s akkor talán
észreveszed, ha szemembe nézel,
a lelkemből áradó szomorúságot.
