Itt Isten mindennap jelen van

 

Mikor benyitott a házba, a két asszony már a nagy konyhában sürgölődött. Az asztal már meg volt terítve, az egész házban végigúszott a tyúkhúsleves illata

A keresztanyja gyors léptekkel jött-ment, meghazudtolva korát, örült, hogy Sára időre visszatalált.

– Gyere, kislányom ebédeljünk, mert nekem menni kell a gazdaságba végeződni mingyá'!

– Adjál keresztanya itthoni ruhát, megyek veled, segítek! – kérte lelkesen Sára az öregasszonyt.

– Van segítségem, a faluból kijár délutánonként egy ember, nincs munka a faluban, nekem meg sok van, mióta keresztapád meghótt, Isten nyugosztalja –, és gyorsan keresztet vetett magára.

– Fizeted?

– Fizetem. Meg ellátom ezzel-azzal, ami akad a házban. Tejjel, túróval, hússal. Jól jár velem. Jár is pontosan, mint a toronyóra. Na, együnk!

Leültek enni, de nem illett hozzáfogni, amíg az öregasszony el nem mondta az asztali áldást.

– Mi van Sanyóval, a tanyaszomszéddal? – intett fejével a szomszéd tanya felé Sára.

– Sanyó? Kicsit többet ivott, jó egy éve. Csak nem a kocsmába folytatta, hanem a kanálisban. Belehótt – mondta el a történetet tömören az öregasszony.

– Szegény.

– Hát úgy halt meg, ahogy élt. A tanya ott van, ahogy elment, senkinek se kell. Családja se vót.

Kintről hallották a kutyák csaholását, megjött a segítség. Sára beöltözött, indult ő is a gazdaságba. A tehénistállóban kezdték a munkát, aztán a lovakat hajtották helyre, később a birkákat. A férfi ötven év körüli, erős testalkatú falubeli volt, bazsalyogva nézte a széles karimájú kalapja alól Sára ügyetlenkedését.

– Ne úgy, így valahogy. Még feltöri a kezét a villanyél – mutatta aztán meg sorban, hogyan kell tiszta almot szórni az állásba, hogyan kell lecsutakolni a lovakat.

Sára már alig állt a lábán, de szégyellte a gyengeségét bevallani. Lassan mégis múlt a fáradtsága, és ahogy a gazdaságban lévő összes feladat végéhez értek, kellemes, jóleső érzés töltötte el.

– Elfáradt? – nézett rá szánakozva a férfi.

– Igen. Nem könnyű a vidéki munka! – vallotta be őszintén az igazat.

– Nem, de hasznos! – nevette el magát az ember – Majd megszokja idővel!

A hajnal a tanyán teljesen más, mint a városban. Nem a zaj kezdi felszaggatni az éjszaka köpenyét, mely a földekre rásimulva takarta a fázós hantokat. A hajnalhasadás kis neszekkel indul: egy rigó dalával, amelyhez az akácos közt feléledt szél ad muzsikát. Lajkó, a kuvasz hírül adja a kerítés mellől az állatoknak, hogy új nap kezdődött. Figyelmét nem kerüli ki semmi. Minden zajt ismer. Van, amire füle botját se mozdítja, van, amit más meg sem hall, de ő élénken, izgatottan figyel. Valami történik, ami szokatlan. Sára is felkelt lelkiismeretesen, kiment az udvarra, segített reggel is a munkában. Fáradt volt, izomláza lett előző napi munkától, de nem törődött vele.

A keresztanyja megelégedve figyelte a mozdulatait.

– Mintha nem is városi hölgy lennél, úgy áll a kezedre minden! – dicsérte meg végül a lányt – Anyádat még nem tudnám itt elképzelni, ő inkább főzzön a konyhán.

– Azt érti, hagyd csak rá keresztanyám a házimunkát, nem lesz vele bajod. Meg a növényeket a konyhakertben tavasszal, azt tanítsd meg neki, szeretni fogja.

– Mielőtt felkeresem odaát keresztapádat, mindenre megtanítalak benneteket. Úgy, ahogy engem is megtanítottak a szüleim. Nem kell ahhoz iskola, csak figyelem. Mert ha jól megfigyelsz mindent, megérted, mit üzen neked a természet. Még az állatok nyelvét is érteni fogod. Nem fog hiányozni a városi ricsaj, mert itt megtalálod a teljes lelki békéd. Mert Isten minden nap jelen van a tanyán. Itt meghallod a szavát, a tanításait!

– Mi az, ami itt másként működik keresztanyám? Mindenütt ugyanaz van. Reggel felkel a Nap, este lenyugszik. Mindegy, hogy tanya vagy város. Egyre megy – nevetett jóízűen az öregasszony elmélkedésén.

– Még nem érted a különbséget, ahhoz idő kell, hogy megértsd. Ha megérted, áldani fogod a sorsod, hogy erre az útra léptél!

Mire elvégezték a sok munkát és visszamentek a házba, Sára anyja elkészült a reggelivel. Gondterhelten ült le közéjük az asztalhoz.

– Hallgattam a rádiót, egyre nagyobb a zavargás a városban. Biztos, hogy nem halaszthatod el Kírával a találkozód, kislányom? – fordult a lánya felé.

– Ne izgulj anya, nem lesz semmi baj. Kimegyek érte a repülőtérre és hazaviszem. Megígértem az öccsének, segítenem kell, hisz a barátnőm – próbálta nyugtatni az anyját.

Reggeli után körbejárta még egyszer a tanyát, Lajkó hűségesen mellészegődött, míg benézett mindenhová, hogy leellenőrizze, rendbe van-e minden. Mikor visszafelé ment a házba, önkéntelenül elmosolyodott.

– Úgy nézelődök már, mint egy gazda. Talán igaz is. Ez, ami most itt van, tőlem függ a jövőben, hogy megmarad-e a családunknak. Hát nem lesz könnyű...

Csak az zavarta folyton, hogy olyan magányosan ott marad a tanyán a két asszony.

 Túl kietlen a hely, nem elég biztonságos. Benne maradt a szorongás akkor is, mikor kifordult az autóval a bekötőútról a főútra. Talán egy kilométert mehetett, mikor hirtelen beborult az ég, és elkezdett szitálni az eső.

Mi lesz veletek nélkülem csajok?

 

Flóri másnap kora délelőtt összecsomagolt, mintha sürgette volna az idő, pedig tudta, hogy csak délután megy érte a kis tranzit. Járta nagyhangún a szobákat, búcsúzkodott. A lányok szobájába is betért ebéd előtt, széles vigyorral, hanyagul lehuppant a heverőre, elégedetten szemlélte őket.

–Mi lesz veletek nélkülem csajok?

– Mi lenne? Veled mi lesz a lakásotthonban, csávókám? – kérdezett vissza Viki, aki reggel óta a körmeivel volt elfoglalva. A látvány megért egy misét, a leesett műkörmeit technokollal ragasztotta vissza, közben folyton szitkozódott.

– Én lelépek innen aranyapám, micsoda élet ez? Semmire nincs pénz, a cigi is luxus, a kávé is, ez nem az én világom, nem ehhez szoktam! Ha hazamegyek, lesz egy-két keresetlen szavam anyámhoz. Tudod, miért vagyok bent? Nem? – nézett a cigányfiúra Viki. – Hát én megmondom, mindegy már nekem, ha te is tudod... az anyám miatt.

– Mi van anyáddal? – lepődött meg Flóri.

– Hát ez az, mi van? Ő se tudja, nem tudja már az eszit se... féltékeny.

– Kire?

– Hát rám, te borjú, kire másra! Azt vette az agyába, kikezdtem a pasijával.

– Kikezdtél? – vigyorgta el magát Flóri.

– Az eszed tokja, mire gondolsz már. Nem annyira, mint ahogy gondolta, nem feküdtem le vele, csak kedves voltam hozzá. A pénz miatt. A pasas titokban mindig adott lóvét.

– Az anyád dugott be ide?

– Hát rendesen besegített. Már nem bírtam idegekkel, leléptem a hisztije elől a haverokhoz. Ő meg rendőrökkel kerestetett. Nem enged élni, érted? Pedig tizennyolc leszek lassan, de hiába mondom neki, hogy hagyjon már engem a magam életire.

– Hát én se az otthonból megyek nyugdíjba az tuti, de most nem pattogok, jön a tél, a kóbor kutya is híd alá megy, ha fázik. Majd teszek róla, hogy ne unatkozzak. Na, meg anyám szabadul karácsony előtt, megyek hozzá haza Pestre – dicsekedett önelégülten Flóri.

– Megint ült? – nézett rá Zita.

– Mindig bevágják, kleptomániás. Szakmai ártalom.

– Zsebes, mi lenne, ha így mondanád?

– Hát, ja. Ha kijön, férjhez megy. Végre család leszünk.

– Ideje lenne, hogy lenyugodjon. De ne álmodj, sose hagyja abba a rablást – húzta el a száját Zita.

– Minek hagyná, jól meglehet élni belőle, csak akkor bukik le, ha túl sokat szippant.

– A pasi milyen? – kíváncsiskodott Viki.

– Strici. Van lóvéja. A börtönbe ismerkedtek meg. Jó fej, már találkoztam vele egyszer. Úgy mondta nekem, hogy „fijam", nagyon vagány csávó.

– No hisz', jó kis család lesztek Flóri! – biggyesztett újra Zita. – Mire vered magad, ha közéjük keveredsz, te is börtöntöltelék leszel. Anyád hogy állt szóba egy stricivel, he? Nem félsz, hogy őt is utcára küldi?

– Anyám nem olyan. Ő szerelem nélkül nem fekszik le pasikkal! – sértődött meg Flóri – Amúgy meg ez a sorsom, meg van írva a nagy könyvben.

– Mennél nevelőszülőhöz, oszt tanulnál, nem vagy te hülye gyerek – mondta ingerülten Zita.

– Tanít engem az élet, az az iskola csaja! – nevetett Flóri – Na, cső, vigyázzatok egymásra. Szia, Móni! – lépett oda a kislányhoz – Ne hagyd magad, rúgd szét legközelebb a fejét annak, aki beléd köt! Ha maradnék még, megtanítanálak önvédelemre. Gyere csak! – intett a lány felé – Ezt neked adom, ijesztgetésnek se rossz. Emlék.

Óvatosan átcsúsztatott Mónika kezébe egy bicskát, meg egy öngyújtót.

– Rugós, ne félj tőle, egy mozdulat, látod? Védd magad, ez a világ már ilyen.

– Köszönöm Flóri! – hálálkodott Mónika, gyorsan a zsebébe dugta az ajándékokat, meg ne lássa senki, még a két lány se.

Délután Flóri elindult a lakásotthonba. Már nem volt magabiztos a tekintete, nagyon is látszott rajta a bizonytalanság mikor végig ment a folyosón. A gyerekek kiálltak a szobaajtókba integetni, búcsúzni tőle. Flóri kényszeredetten vigyorgott vissza rájuk, ujjaival „V" alakot formált, mutatta feléjük a győzelem jelét. Vitte a hátán magával az összes motyóját, ami olyan kevés volt, hogy elfért az otthontól kapott hátizsákban.

Miután Flóri elment, a lányok szobájába beköltözött a kedvetlenség. Mindenkinek hiányzott a közvetlen, barátságos modorú fiú. Zitának különösen, folyton csak sóhajtozott.

– Olyan vót nekem, mintha a tesóm lett vóna... ilyen az élet. Akit bírnék, az mind lelép tőlem.