Ne ámitsd magad!

 

Lehet-e barátságról beszélni a börtön falai közt? Bizonyára igen, hisz a baj, a közös sors közelebb hozza az emberek szívét a másikhoz. A napok, hetek, hónapok túlélése, fogcsikorgatva és erővel formálja a jellemet odabent. A gyenge elhullik, térdre esik. Szolgál mint a csicska, a dereka megtörik. Az erős egyre erősebb lesz, fizikailag és szellemileg is, olyannyira, hogy a gyengék felnéznek rá, oltalmat keresnek nála, cserébe teljesítik minden kívánságát.

Benjámin egyre több időt töltött a hitoktatás alatt megismert Bandival. Szívesen hallgatta a csendes szavú embert. Akiről közben kiderült, hogy nem egyszerű sittes, odakint tanárként dolgozott egy gimnáziumban. A többiek ezért egyszerűen tanár úrnak szólították, nem Bandinak.

Benjámin depressziója a napokkal párhuzamosan nőtt, de a tanár barátsága, és a vele töltött eszmecserék után lényegesen javult a lelkiállapota. Mindketten a börtön mosodájában dolgoztak, volt idejük beszélgetni. Az őr nem szólt rájuk, csak ha leálltak a munkával.

– Mi neked a szabadság fogalma? – kérdezte meg egy alkalommal a tanár.

– Bizonyára, a börtönön túli élet, csakis ott van a szabadság! – válaszolt vissza határozottan Benjámin.

– Ha kint vagy a való világban, az még nem azt jelenti, hogy szabad vagy fiam! A szabadság akkor az igazi, ha a lelked is szabad. Nem foglya semminek, senkinek. Önállóan élsz, cselekszel, gondolkodsz! Senki nem erőlteti rád azt, hogy miről mit, és hogyan gondolkozz. Érted? Miben élsz most odakint? Egy középszerű világban. Alkalmazkodsz minden tárgyhoz, minden emberhez, szokásokhoz, elvárásokhoz. Nem vagy szabad ember, ne ámítsd magad! – emelte fel a hangját az utolsó mondatnál, majd folytatta. – Az, amiben most élünk, modern mása a régi rabszolgatartó társadalmi berendezkedésnek. Ne nézz rám így, tudom, hogy mit beszélek, ott maga az ember volt rabszolga, rendelkeztek az élete felett a rabszolgatartók, neked a lelkedre dobták a láncot, csak vergődsz a vágyálmaidban és tehetetlenül sodródsz a tömeggel. Vannak ugyan céljaid, egy ház egy autó, de mind anyagi jellegű, amit robottal el tudsz érni, néha egy élet munkájával, de lehet akkorra már nem is vagy tőle annyira boldog. Ha nincs rá elég pénzed, hát lohol utánad a bank, hogy ő segít, s te besétálsz a csapdába, mert annyira el akarod érni a célodat. Belépsz ezzel egy ördögi körbe, ahol már magasabb fokon állsz a rabszolgasorban. Dolgozol reggeltől napestig, hogy fizetni tudjál! Képzelj el magadnak egy boldogabb jövőt, és minden nap erről meditálj, a boldogság, ha keserves úton is, de eljön hozzád. Mert a gondolatnak legyőzhetetlen ereje van, sose feledd el, amit most elmondtam neked... mert olyanná válsz, amilyenné elképzeled magad. Ilyen egyszerű az egész.

Benjámin szinte itta a tanár szavait, melyek hatására lassan megváltozott. Megtanulta, hogyan kell a meditációt gyakorolnia. És egy nap már képes volt arra is, hogy szabadidejét önsajnálat helyett a konditerem kopott gépei között töltse, elkezdett egy számára is kemény testedzést. Eleinte végkimerüléssel hagyta ott a gépeket, de pár hét után már nem folyt patakban róla a veríték, a kegyetlen izomláz sem kínozta. A testalkata megváltozott, vállai kiszélesedtek, az izmok erőszakosan feszítették rajta a szürke rabinget.

Nyugodt, kiegyensúlyozott viselkedése miatt a többi rab nem kötözködött vele, igaz nem is keresték túlzottan a barátságát, mindenki tudta róla, hogy zárkózott, magába forduló alkat, akivel ereje miatt sem érdemes szóváltásba keveredni.

Már tudott a kinti életről meditálni, el tudta képzelni a jövőjét, amiben ott volt a két lánya, és az önmagában elfojtott vágy a festészet iránt. Eldöntötte, hogy soha nem fogja feladni az álmait, hisz erre készült egész életében. Néha homályosan ezekben a meditációkban megjelent Sára is, meg tudta idézni az alakját, illatát, a lágyságát.

A vágyálmai egyre szaporodtak a napok múlásával. Elképzelte a jövőbeli életét egy gyönyörű környezetben, ahol csak a természet okoz zajokat, ahol harmóniában tudna élni, élete végéig. Elképzelte azt a nyugalmat, ami minden nap körbeölelné, a csendet, a békét. Elképzelte Sárát úgy, hogy szerelemmel szereti. Ahogy múltak a napok, megfestette az arcát is, persze csak önmagában. Festő volt, nem volt nehéz feladat. A zöldeskék szemek bevilágították a lelkét ezután, nem hagyták el egy pillanatra sem. Reggel velük ébredt, este velük merült álomba. Próbálta átfesteni őket barnára, szürkére. De kis idő múlva leolvadt róluk a fedőréteg és előbújt alóla az eredeti zöldeskék szín. Sára arcát látta újra és újra maga előtt. Mindhiába tiltakozott a józan tudata ellene. Már tudta, hogy csakis ő jelentheti számára a boldogságot, amire annyira vágyik. Amikor tudatosult benne, hogy mit érez Sára iránt, teljes erejével szembefordult a kényszerképzetével. – Sára nem lehet a kinti életében a kedvese, ezt csak a képzelete hívta elő. Sára soha nem tud egy ilyen alakot őszintén megszeretni, elfogadni – gondolta át sokszor, de mindig előtérbe furakodott az álom, ahol Sára megjelent, és kérte, hogy ne engedje el a kezét, hogy ne tévedjen le arról az ösvényről, amin együtt kell végig menniük. Titokban nagyon akart hinni annak az álomnak. A kedélyállapota ezután minden hullámvölgyet megjárt, néha sodródott az érzelmek árjával, néha partra vetette a dühöngő hullámhegy. Senki nem látta, mi zajlik benne, a többiek felé a nyugodt, magabiztos arcát mutatta.

A lélek önámitása

Még azon a héten találkozott a börtön papjával. Oda is úgy ment, azzal a felfogással, mint a pszichológushoz, legalább telik az idő. Egyre jobban érezte, hogy megállt körülötte az élet, nyomasztóvá vált számára a tétlenség, a bezártság. Igaz tudta, hazugsággal teli lélekkel fog a pap színe előtt megjelenni, hisz nem hisz Istenben, sem Jézusban, sem a feltámadásban. Ateista lett, egyszerűen így nőtt fel. Soha nem járt templomba. Karolával is csak két tanúval mentek megesküdni az anyakönyvvezető elé. De ha addig hívő keresztényként hitt volna a Megváltóban, az is csak a múlté lenne már. Miért higgyen, ha elvett az élet tőle mindent, ha neki csak a szenvedés és a kirekesztés jutott? Néha csodálta azokat, akik rendületlenül hittek még akkor is, ha minden romokban volt körülöttük. Ő már tudta, hogy mindez csak a lélek önámítása. Hisz valamibe kapaszkodniuk kellett, hogy az őrület ne kerítse hatalmába az esendő lelküket. Hinniük kellett, hogy jön a megváltás, a túlvilági boldogság. A becsapott lélek még a halál kapujában is vágyakozik. Vágyakozik, hogy eljut a mennyek országába, ahol majd lehullik róla az összes földön szerzett fájdalom. Már nem hitt semmiben, mégsem utasította vissza a gyülekezeten való részvételt. Ott ült a többiekkel két nap múlva, várták a papot. Kíváncsiság is vezérelte, ugyan mit tud halandzsázni a több évre családjuktól, a külvilágtól megfosztott raboknak egy ember, aki csak abban különbözik tőlük, hogy magára öltött egy reverendát? Mi az, amivel port tud szórni az elfásult szemekbe, hogy másként lássák az őket körülvevő világot?

– Ez is olyan – úgy gondolta –, mint a kinti életben a média, a reklámok, amik átmossák az óvatlan emberi agyat. – Vegyél, vegyél! – Itt is csak agymosás várható, csak más lesz a szlogen. – Higgyél, higgyél!

A pap nem viselt reverendát, szürke öltönyben jelent meg, csak a nyakkendőt helyettesítő fehér gallér utalt a hivatására. Az egyenes járású, vékony férfi, már jóval ötvenen túl járt, a rövidre nyírt barna haja őszült kétoldalt. A kis teremben elcsitult a zaj. Aki ott ült, egy sem volt veszélyes bűnöző. Egy közös szál kötötte őket össze, valami oknál fogva az ott ülő emberek élete a pénz miatt siklott vakvágányra.

Péter atya helyet foglalt és a kezében tartott Bibliát kinyitotta a lapjelzőnél. Végignézett az előtte ülő rabok arcán, majd halk hanghordozással megszólalt.

– Kedves Testvéreim! Ma Zákeusról olvasok nektek... Jerikóban lakott Zákeus, a fővámszedő. A többi vámszedő főnökeként igen gazdag embernek számított. Zákeus látni akarta Jézust. De mivel nagyon kis termettel áldotta meg a sors, felmászott egy vad fügefára. A lombok közt elrejtőzve remélte, hogy megnézheti magának a híres mestert. Amikor Jézus a fügefához ért, fölnézett és meglátta. Megszólította. – Szállj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom! – Ismerte őt, pedig még nem is találkozott vele. Ő mindenkit ismert: A te házadban kell megszállnom. – jól mutatja ez, hogy nem véletlenül találkoztak, hanem az Úrnak határozott terve volt vele. Sietve leszállt a vámszedő a fáról, és örömmel fogadta Jézust. Amikor az emberek ezt látták, zúgolódtak, azt hangoztatták, hogy: bűnös embernél száll meg. Lenézték azokat, akik nyilvános bűnökben éltek, és nem tudtak örülni annak, hogy Krisztus egy bűnöst kegyelmébe fogadott. A vámszedő házába vezette Jézust, és megvendégelte tanítványaival együtt. Sőt, így szólt Jézushoz: „Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit kizsaroltam, a négyszeresét adom vissza neki." A pénzéhes vámszedő élete gyökeres fordulatot vett. Jó sok munkájába került, hogy kiderítse, kitől mennyi pénzt vett el jogtalanul, és vagyona javát szétosztogatta.

A pap összecsukta a Bibliát és végignézett a rabokon. – Mit gondoltok, Testvéreim, mit idéz a Biblia számunkra, milyen igét hordoz?

– Hát ez az ember, ez a Zákeus, gazdag ember volt, egyértelmű. Nem? – válaszolta vállvonogatva egy alacsony férfi.

– Még hogy alacsony? Törpe, mint te! – vigyorodott el a sor szélen ülő köpcös elítélt. A többiek halkan felnevettek.

– Vámszedő volt az ürge? Akkor tele volt arannyal, meg lóvéval! – nyugtázta egy cigányarcú.

– Kedves Testvéreim! – folytatta a pap – Mit üzen nekünk, mai embereknek ez az ige, milyen tanulságokat vonhatunk le a történetéből? Azt üzeni, hogy lehetsz akármilyen rossz, istentelen, embertársaidat félrevezető, erőszakos, hazug, becstelen, tolvaj, iszákos vagy parázna, Krisztus azért jött, hogy megkeresse és megtartsa azt, mi elveszett!

Péter atya magához vette az imakönyvet, befejezte az igehirdetést. Megkérte a jelenlévőket, a következő találkozásig értelmezzék az elhangzott igét.

Agyturkász

 

Fáradtan ébredt. A körletfelügyelő már javában osztotta a folyosó végén a napi feladatokat. Halk morgás után csend lett, még néha becsapódott egy két zárka ajtaja, aztán az is elhalt. A rabok munkába mentek.

Benjamin a vaságy szélén ült amikor a kulcs megzörrent a zárban, a nevelőtiszt és a körletfelügyelő lépett be hozzájuk, egy őr kíséretében.

– Maga, velünk jön! – mutatott Benjáminra a felügyelő. – Hallom, tegnap volt itt egy kis bunyó.

– Az csak egy kis ismerkedés volt... igaz haver? Nem volt itt semmi bunyó, kérem – próbálkozott széles vigyorgással enyhíteni az elmúlt estén a kölyökképű fogvatartott.

Az őr rátette Benjámin kezére a vezetőszíjat. A folyosó végén lévő rácsos ajtón túlra kísérték, majd lementek a lépcsőn az emeletről a másik szintre. Ott nem voltak zárkák, csak egyforma fémajtók sorakoztak egymás után. Az egyik előtt megálltak

– Na, eddig jöttünk, végállomás. Öntse ki a lelkét a börtönpszichológusnak. Van rá harminc perce – mondta a nevelőtiszt barátságos arccal.

A két felügyelő elment, csak az őr maradt mellette.

Amikor beléptek a szobába, meglepődve látta, hogy egy kellemes külsejű, negyven év körüli nő állt fel az asztal mögül.

– Dr. Nagy Erzsébet vagyok, börtönpszichológus. Nem kötelező velem a társalgás, ön dönti el, hogy elfogadja-e a segítségemt.

A nő visszaült az íróasztal mögé, az előtte lévő iratokra mutatva felnézett Benjáminra.

– Kérem, üljön le. Önt az iratanyagából ítélve sorozatos trauma érte, mielőtt idekerült; a legnehezebb ezek közül – úgy gondolom, a felesége halála lehetett. De a két gyermeke sem kisebb probléma, akik most szülői felügyelet nélkül maradtak. Akar erről beszélni velem? Csak nyugodtan! Segíteni akarok.

Benjámin egyenesen belenézett a nő szemébe, úgy érezte abban a percben, semmi kedve a magánéletéről társalogni. Mit akar vele ez az agyturkász? Mit élvezkedik az ő rohadt nyomorúságos életén? Mit tud ez a nő rajta segíteni? Nevetséges az egész felhajtás. Hozzátartozik a börtön etiketthez? Persze, csakis ennyi. Nem róla van itt szó, ez is csak egy rohadt előírás. Pszichológus, micsoda nagyzolás a nyomor tetején.

– Néha vannak az életünkben olyan helyzetek, amit nem a józan ítélőképességünk birtokában követünk el, hanem erős felindultságból. De higgye el, nem old meg semmit a harag és a gyűlölet. Meg kell tanulni együtt élni a problémával, és keresni kell a legjobb megoldást. Várom a válaszát. Hogyan döntött, elkezdhetjük a beszélgetést?

– Nekem mindegy, legalább telik az idő! – vont egyet a vállán Benjámin egykedvűen. Üres frázisok, amiknek nincs semmi jelentősége. Legjobb megoldás? Ugyan mire gondolt?

– Jól van. Szeretném, ha mesélne nekem a kinti életéről. Mi az, ami a legjobban nyomasztja, ami vissza-visszatér minden nap, minden órában a gondolatai közé? Mire gondol most, például ebben a pillanatban? – tett fel egymásután több kérdést a pszichológus.

– Ugye csak viccel? Már bocsánat, nem értem mit akar tudni? Mire gondolok egyfolytában? – nézett gunyorosan a nőre – Semmi érdekesre, talán csak arra, hogy mi a francért hoztak ide magához? Meg arra gondoltam ebben a pillanatban, hogy jól áll önnek a melírozott haj. Igaz... foglalkoztat kissé az éjszakai álmom ...– mondta elgondolkodva.

– Elmeséli? Az álmok néha kapukat nyitnak bennünk, a nappali gondolataink bezárt kapuit.

Benjámin lassan, vontatottan kezdett el beszélni. A pszichológus érdeklődve hallgatta, néha rákérdezett, ki kicsoda az álomképben. Azon vette észre magát, hogy jó érzés elmondani valakinek, mi bántja a lelkét, kisöpörte magából a gúnyt és a fásultságot. Mesélt Sáráról, hogy nem érti, miért álmodott a nővel. A félelmeiről, a sikolyról, ami miatt nyomasztó érzés maradt benne. A pszichológus először hallgatásba merült, majd a férfi szemébe nézve megszólalt.

– Érdekes, mégis megmagyarázható ez az álom. A mozgás képtelenség azt jelenti, hogy ön eltávolodott érzelmileg egy saját maga által előidézett belső kényszerrel a családjától. Meg azt is, hogy fizikailag is eltávolodott, hisz innen nem tud a kintieknek segíteni, ha akarna sem. Börtönben van. Bármi történik a gyerekeivel, innen nem tud a védelmükre sietni. A halott felesége szellemét látta, aki ott jár a nyomukban, de ő is tehetetlen, mert halott. A hölgy, Sára, aki ragyog a fényben, akire felnéz a két gyermeke, ő csak egyedül az a személy, aki most számít, aki valamilyen oknál fogva szerepet játszik a kinti életben. Úgy mesél róla, hogy ragyogóan szép volt, tehát nem közömbös a hölgy személye önnek. Eltaláltam?

– Élő... nem halott, csak ennyi.

– Úgy gondolom ez egy bezártsági szindróma. Nem mindegy, hogyan dolgozza fel ami történt önnel, az sem, hogy tud e önvizsgálatot tartani, mit csinált rosszul. Mihamarabb el kell jutnia a legfontosabbhoz, hogy milyen célok éltetik a jövőt illetően. Javaslom Péter atyának, hogy foglalkozzon önnel. A sérült lelkeket ő tudja a legjobban összefoldozni. Fogunk még találkozni, addig is próbáljon nyugodtan gondolkodni és higgadjon le. Itt könnyen kialakul konfliktushelyzet, a bezártság mindenkit megváltoztat, agresszívebbé tesz. De van kiút innen, annak, aki eredendően tisztességes jellemű, az képes lesz visszatérni a való világba.

– Ön nagyon pozitív képet tud festeni a jövőről. Én is festek, értek hozzá, de az én képeimen most csak a fekete árnyalatait látni... – cáfolta meg gúnyos hanghordozással újra a pszichológust Benjámin.

Börtön /videó/

 

Ennyire nem lehet rohadt az életem!

 

Benjámin két napig egyedül volt a zárkában, akik addig vele voltak mind  szabadultak, letelt a büntetésük. Az a két nap a kísértés két napja lett számára, a magány minden perce a gondolatait a halál felé sodorta. Nem evett nem ivott, a lelke megtisztulva már-már átlépte a korlátjainak a határát. Nagyon rossz fizikai állapotba vitték ki a temetésre is. Fásultan vette tudomásul mikor visszatért, hogy megint nincs egyedül. Egy langaléta termetű, tőle jóval fiatalabb férfi ült az egyik ágyszélén. Nem érdekelte. Végig feküdt a vaságyán, behunyta a szemét, felidézte magában az elmúlt órák eseményeit.

Nem változott az a felismerés benne, amit a temetőben érzékelt. Nem értette, hogyan jutott el ilyen lelkisivárságba, hogy nem érez a két lánya iránt semmit, se bűntudatot, se hiányérzetet. Rájött, hogy más emberré vált napok alatt, hideg és konok lett a lelke. Sokszor álmodott az utóbbi napokban a lángnyelvek táncával, ahogy az ablak üvegén át felfénylettek a sötét udvaron. Hallotta a hőtől roppanó üveg zenéjét, a koppanásukat a macskaköveken. Nem volt sajnálat benne az elpusztult otthona iránt sem, annak már semmi köze nem volt az életéhez, sose lett volna már az. A felesége nélkül, soha.

– Haver, mi lenne, ha bemutatkoznánk egymásnak? – hallotta a zárkatársának a hangját maga mellett. Lassan kinyitotta a szemét, látta, hogy ott áll felette a kölyökképű fogvatartott. Dühös lett rá.

– Mi olyan sietős? Húzzál innen! – kiáltott rá gorombán.

A férfi arrébb somfordált, de hallotta ahogy a foga közt sziszegett tovább.

– Na, jól kifogtalak. Remélem, alhatok tőled nyugodtan.

– Ha befogod a pofád, alhatsz! – szólt még durvábban Benjámin.

A rab szót fogadott. Órákon át nem szolt Benjáminhoz, feküdt az ágyán, közömbösen nézelődött.

A kis rácsos ablakra rákúszott a szürkület, a villany felgyulladt a zárkában. Kintről a vacsorahordás lármája hallatszott. Az ajtón a tátika kitárult, megjelent mögötte az ételosztó, beadta az edényeket.

– Várjon, még kenyeret adok! – szólt sietve az őrnek, aki már zárta volna az ablaknyílást.

Benjámin felkelt, elvette az alumínium edényt és a kenyeret.

Nehezen szokta meg, hogy minden fémből van a börtönben. Az ágykerete, az asztal, a székek, a szekrény is. Azt még nehezebben, hogy mind le volt rögzítve a beton aljzathoz. – Rab itt minden! – állapította meg az első nap.

Az edényben a krumplifőzelék tetején kolbászkarikák illatoztak. Mióta bent volt, csak az ételre nem volt panasza, jó volt a börtönkoszt. Úgy döntött megeszi a vacsorát, leült az asztalhoz. A langaléta elhelyezkedett a szemközti széken. Ahogy a tányérja felé hajolva evett a kopaszra borotvált feje világított a mennyezeti világításban. Benjámin most nézte csak meg a férfit. Furcsa mintázatú tetkók voltak felvarrva a fejére, amik hivalkodón futottak végig a nyakától teljesen a homlokáig. A jobb szeme körül is volt egy sötétkék mintákkal, mintha egy balegyenes lenyomata lenne.

– Miért buktál le? – kérdezte meg váratlanul Benjámint a férfi.

Elfelejtette, hogy jobb lenne hallgatnia. Most se kapott semmilyen választ. Benjámin nyugodtan evett tovább.

– Nagyon kajás vagyok én is... látom te is kiéheztél haver. Engem reggel kaptak el. A barátom miatt, hogy forduljon fel a nyavalyás, ha kikerülök, eltaposom, mint a kutyaszart!

Benjámin befejezte az evést, dühösen nézte a férfit. Az csak mondta tovább, amibe belekezdett.

– Bemártott a szemét! Még fel sem ébredtem jóformán, csak arra riadok, hogy dörömbölnek az ajtón a zsernyákok, hogy házkutatás. Időm se volt a szajrét eldugni.

Benjámin szeme megvillant, hirtelen felállt az asztal mellől, odalépett hozzá és tiszta erővel hátracsavarta a karját, felhúzta a székről és a falhoz vágta.

– Ennyire nem lehet rohadt az életem, hogy egy hülye drogossal háljak egy légtérben. Húzzál innen, ha jót akarsz! Nem szeretnék egy nyikkanást se hallani tovább! Nem vagyok rád kíváncsi! Nem lehet ennyire gyenge a felfogásod, kölyök! Remélem megértetted, vagy kitöröm a nyakad!

A hangoskodásra kicsapódott a tátika.

– Mi van odabenn, azonnal hagyják abba! – kiáltott be az őr.

– Jaj, segítsen, kérem, meg akart ölni... segítsenek! – könyörgött kétségbeesve a kölyökképű rab.

– Viselkedjenek, vagy hűvösre mennek!

Benjámin elengedte a fogvatartottat.

– Akkor kussolj! Még egyszer mondom, többször nem fogom elismételni, nem érdekel a történeted! Érthető? És! ne kérdezd meg az enyémet se!

– Értem, főnök! – alázkodott meg a rab, és összeszedte szolgalélekkel az edényeket.

Isten nagy terhet rakott a válladra

 

A fuvarozó kora reggel pontosan érkezett, hozott rakodókat, hamar felpakoltak a teherautóra.

A reggel hideg volt odakint, a háztetőket gyengéden befedte a dér. A város csendes volt, csak a menetrend szerinti villamosok, trolik duruzsolták, csikorogták végig a főutakat. Mikor a körútra rákanyarodtak, akkorra már feltörte a reggeli nap fénye a szürkületet.

A belvárosban az esti tüntetés nyomait takarították a sárga mellényes köztisztaságiak.

– Mesélj Sára, hosszú az út a tanyáig, mi bánt, mi az, ami miatt nem jössz le vidékre? Keresztapád szegény, majd meglátod, egy egész birodalmat hagyott rád.

– Jól van. Eddig nem akartalak vele idegesíteni, de egyszer el kell mondanom neked mindent.

Sára mesélt végig az úton az anyjának. Mindent elmondott. Mesélt Karoláról, arról a napról, mikor rosszul lett a bankban az asszony, a kórházról, a haláláról, Benjáminról. Mesélt az ígéretéről. Arról, hogy milyen furcsa álmok kísértik az utóbbi időben.

– A két kislány hol van most?

– Gyermekotthonban, az apjuk meg börtönben... még nem tudom, hogyan tovább. Meg azt se, hogy tényleg meg kell-e tennem, amit megígértetett velem az asszony a halálos ágyán. De félek Karolától, hogy megbüntet, ha nem tartom be a szavam... ne nevess ki anya!

– Dehogy nevetlek. Isten nagy terhet rakott a válladra, lányom. Értem már, miért változtál meg annyira.

– Megváltoztam?

– Meg, nagyon. De én ezt a kislányom szeretem. Most vagy az igazi, olyan, amilyet mindig álmodtam magamnak, ha szomorú voltam. Bizonyára az asszony is tudta, hogy megbízhat benned. Ne kutasd az okokat. A szíved, a lelked fogja megmutatni a helyes utat számodra. Önmagadtól kérj tanácsot, ne mástól.

– Sajnálom a két kislányt, olyan szép és olyan szomorú két gyermek.

– És mi van a férfival?

– Nagyon jóképű férfi. De magának való, rideg, visszafogott. Nem tudom kiismerni. Eléggé meggondolatlan, hisz az se érdekelte, hogy magára hagyja a két lányát, mikor részegen gyújtogatott.

– Ha az én véleményemre vagy kíváncsi, én azt gondolom, hogy a végsőkig el volt keseredve az az ember. Ilyen esetben megszűnik a logikus gondolkodás. Csak a felfokozott érzelmek irányították szegényt. Egy idő múlva lenyugszik majd – válaszolt az anyja bölcsen.

– Lehetséges. De az is lehet, hogy a börtön hatására még jobban kifordul magából.

– Bármi megtörténhet. A gyerekeken csak az isteni csoda tud segíteni, ők az igazi áldozatok. A halottnak már nem fáj semmi... az apára bűnhődést mért a sors... az ő élete titok, lehet, a titok kulcsát a te kezedbe adta a haldokló, mikor magához kéretett, csak még nem tudsz róla, hol keresd.

Végig beszélgettek az úton, régen volt köztük ilyen meghitt a kapcsolat. Sára nem félt már az anyjának a legféltettebb titkairól beszélni.

Önvád

 

A temetőben a szertartás véget ért, indult a család a kijárat felé. A két kislány mellé szegődött a gondozónő. Lassan sétáltak. Benjámin szótlanul ment maga elé bámulva, mintha a két gyereke ott se lenne. Gyűlölte az életét, nem látott benne semmi kiutat. Az utóbbi napokban sokat gondolt a halálra. Most is, hogy milyen jó Karolának, nincs már semmi, ami szétfeszítse a lelkét, mint neki. Úgy érezte, felesleges időtöltés minden perc, amit átél, felesleges minden levegővétel, ami életben tartja. Céltalan jövőbe nincs értelme kapaszkodni. Csak illúzió és szemfényvesztés, hogy minden vesztes élethelyzetből van kiút. Kinek, és egyáltalán miért? Meghalt a felesége.

Zsuzska szomorú volt, meggyötört arcán még most is le-legördült egy könnycsepp. Mónika vigasztalta egyfolytában, míg mentek kifelé a temetőből.

– Ne sírj, hagyd abba. Anya ott van az angyalokkal.

– Tudom. Ott volt a barna angyal mellett. Láttam őket. Aztán elmentek. Talán örökre – nézett szomorúan a nővérére. – Lehet az is, hogy az angyal csak őt kísérgeti, mirólunk meg teljesen elfeledkezett.

Benjámin lelkét felemésztette az önvád. A gyász fekete madárként szállt a lelkére, a gondolataira. Úgy érezte, egyre távolabb kerül a valóságtól, teljesen elmerült a saját fájdalmában. A szeretet, ami még élt benne a két gyermeke iránt, kihalt belőle, elillant a túlvilágra, Karolával együtt. Pedig szorongatta a két kicsi kéz a kezét, és néha összeakadt a tekintetük, mikor lenézett a kislányaira. Szinte hallotta a néma kérdést tőlük: – Apu, mi lesz most már velünk?

Önkéntelenül maga elé suttogta: – Nem tudom! –, és zavartan elvonta a kezét, hogy a nem létező könnyét kitörölje a szeméből.

A szíve úgy keményedett lépésről lépésre, míg lépkedett a temető kapuja felé, mint a márvány.

A temető előtt ott volt a két autó, egyik a börtöné, másik az intézeté.

A kísérők illedelmesen távolabb léptek, hogy el tudjon búcsúzni a család. Benjámin akkor lehajolt a két kislányához, megsimogatta őket.

Zsuzska átölelte a nyakát és hozzányomta a könnyes kis arcát, hogy súgjon neki egy titkot. Nem akarta, hogy más meghallja, mindenáron el akarta mondani, hogy nincsenek egyedül, arra gondolt gyermeki lélekkel, ha a titkot megtudja az apukája, nem lesz annyira szomorú.

– Apu, itt volt velünk a barna angyal, meg anyu is...

Csalódottan vette tudomásul, hogy nem látott semmi lelkesedést az édesapja arcán.

– Vigyázzatok egymásra! – mondta rezignáltan Benjámin, és azonnal elfordult tőlük. Sietve beszállt az autóba.

Megkönnyebbült amikor egyedül maradt, nem érezte tovább a vádló, kérdő tekinteteket magán. Összegörnyedt testtartással jelezte a külvilág felé, hogy kész, teljesen kiborult, nem bír el több terhet. Fojtogatta, és egyre jobban elhatalmasodott a felismerés benne, hogy mindenért ő a felelős. Látnia kellett volna mindennap, hogy merre tart az életük, észre kellett volna vennie időben, Karola hogyan emészti fel magát mellette. De ő csak saját magát sajnálta, a saját nyomorúságán vívódott. Mire hazaért céltalan csavargásaiból, már csak az agresszivitás uralta a lelkét. Karola meg várta őt, fáradt, álmos szemekkel. Reménykedve, hátha az a nap lesz már az a nap, mikor elviszi hozzá a megoldást, a feloldozást. Nem vádolja többé a sok kudarcért, és bevallja azt, amire vágyott, hogy a szerelmük erősebb mindennél ezen a földön, hogy ketten, együtt, rendet tudnak tenni az életükben. De ő magára hagyta azt a nőt, akit azelőtt annyira imádott, otthagyta az út szélén, mint egy fagyos éjszakába kidobott kutyakölyköt, akit halálra ítélt a gazdája. Nem értette meg, nem hatotta meg, nem szelídült vissza hozzá... nem tudta, mit kezdjen a szerelmével... mert már nem tudta önmagát sem szeretni. Kihűlt benne minden érzelem, mint az izzó vas a jéghideg víztől.

A két gyermeke... már akkor féltek tőle. Mit várhatnak tőle most? Legyen jó apa? Már soha nem lehet az, már nem érez semmit irántuk... meghalt belőle az apai szeretet. Csak a fásultság és a közöny uralkodott a lelkében, amibe sűrűn belobbant a gyűlölet a világ ellen, és a halál gondolata, ami szép és megváltó színekben jött elő a közeljövőből, mint egy anomália, fénylő fekete köntösben, hívogatón, csábítón. Rájött, hogy már nincs miért élnie tovább.

– Nagyon szépek a gyermekei! – szólalt meg a börtönőr mellette. – Érdemes értük élni, majd csak letelik az a pár év hamar. A jó magaviselet megrövidítheti az időt, mert már csak maga maradt, aki nevelheti őket. Talán hamarabb szabadulhat... meg kéne kérvényeznie. Meghalt a felesége, oka van rá, itt van ez a két kis árva.

Benjámin ránézett a börtönőrre.

– Majd meglátjuk – mondta halkan –, ha szabadulok egyszer, hol kezdjem újra az életem? Minden elveszett. Reménytelen.

– Ezt soha ne mondja, ilyen nincs! Csak a gyenge emberek adják fel. Újra lehet építeni mindent. Csak akarat és elhatározás kérdése. A két gyerek miatt, meg kell, meg fogja tenni! – válaszolt az őr határozottan. – A temetés nagyon rendben volt, sok pénzbe kerül egy ilyen temetés. Furcsamód nem láttam egy hozzátartozót sem. Ki rendezte?

– Gondolom a Hivatal.

– Azok aztán nem hoznak ilyet össze, tudom milyen, ha ők temettetnek. Ott nincs gyászzene, nincs virág, nincs búcsúszertartás. Általában egy gyenge furnérkoporsó, szertartás nélkül. De itt minden volt. Szóval, jobb, ha tőlem tudja, valaki tisztességesen eltemettette a szegény elhunytat. Szedje már össze magát!

Idősebb volt vagy tíz évvel Benjámintól, keveset mosolygott, mintha felvarrt volna az arcára egy kifelé sugárzó közönyt. Most egy pillanatra mégis alakváltó lett, dühösen villant a mellette ülőre a tekintete. Mindig is gyűlölte azt a helyet, ahol dolgozott, mert akik bekerültek a sittre, mind egytől egyik rendszerelhagyók voltak. Tagadásban álltak a világ törvényeivel. Kiléptek a sorból, gátlástalanul csaltak, loptak vagy öltek. Ismerte Benjámin tragédiáját, ezért sem tudta elfogadni a férfi válaszát. Tudta, hogy Benjámin is szembefordult a rendszerrel, mégis az ő esetét másként reagálta le. Magában igazat adott neki. Ő sem tudott volna tanácsot adni arra a napra például, hol kezdje az életét újra, ha letelik a büntetése.

Csendben ültek egymás mellett, Benjámin nézte az autóból az elsuhanó szabad világot, hogy be tudja zárni emlékeibe a képeket, és arra gondolt keserűen, hogy könnyű tanácsokat osztani annak, aki a munka végeztével becsapja maga mögött a börtön kapuját.

Mi lesz veletek nélkülem csajok?

 

Flóri másnap kora délelőtt összecsomagolt, mintha sürgette volna az idő, pedig tudta, hogy csak délután megy érte a kis tranzit. Járta nagyhangún a szobákat, búcsúzkodott. A lányok szobájába is betért ebéd előtt, széles vigyorral, hanyagul lehuppant a heverőre, elégedetten szemlélte őket.

–Mi lesz veletek nélkülem csajok?

– Mi lenne? Veled mi lesz a lakásotthonban, csávókám? – kérdezett vissza Viki, aki reggel óta a körmeivel volt elfoglalva. A látvány megért egy misét, a leesett műkörmeit technokollal ragasztotta vissza, közben folyton szitkozódott.

– Én lelépek innen aranyapám, micsoda élet ez? Semmire nincs pénz, a cigi is luxus, a kávé is, ez nem az én világom, nem ehhez szoktam! Ha hazamegyek, lesz egy-két keresetlen szavam anyámhoz. Tudod, miért vagyok bent? Nem? – nézett a cigányfiúra Viki. – Hát én megmondom, mindegy már nekem, ha te is tudod... az anyám miatt.

– Mi van anyáddal? – lepődött meg Flóri.

– Hát ez az, mi van? Ő se tudja, nem tudja már az eszit se... féltékeny.

– Kire?

– Hát rám, te borjú, kire másra! Azt vette az agyába, kikezdtem a pasijával.

– Kikezdtél? – vigyorgta el magát Flóri.

– Az eszed tokja, mire gondolsz már. Nem annyira, mint ahogy gondolta, nem feküdtem le vele, csak kedves voltam hozzá. A pénz miatt. A pasas titokban mindig adott lóvét.

– Az anyád dugott be ide?

– Hát rendesen besegített. Már nem bírtam idegekkel, leléptem a hisztije elől a haverokhoz. Ő meg rendőrökkel kerestetett. Nem enged élni, érted? Pedig tizennyolc leszek lassan, de hiába mondom neki, hogy hagyjon már engem a magam életire.

– Hát én se az otthonból megyek nyugdíjba az tuti, de most nem pattogok, jön a tél, a kóbor kutya is híd alá megy, ha fázik. Majd teszek róla, hogy ne unatkozzak. Na, meg anyám szabadul karácsony előtt, megyek hozzá haza Pestre – dicsekedett önelégülten Flóri.

– Megint ült? – nézett rá Zita.

– Mindig bevágják, kleptomániás. Szakmai ártalom.

– Zsebes, mi lenne, ha így mondanád?

– Hát, ja. Ha kijön, férjhez megy. Végre család leszünk.

– Ideje lenne, hogy lenyugodjon. De ne álmodj, sose hagyja abba a rablást – húzta el a száját Zita.

– Minek hagyná, jól meglehet élni belőle, csak akkor bukik le, ha túl sokat szippant.

– A pasi milyen? – kíváncsiskodott Viki.

– Strici. Van lóvéja. A börtönbe ismerkedtek meg. Jó fej, már találkoztam vele egyszer. Úgy mondta nekem, hogy „fijam", nagyon vagány csávó.

– No hisz', jó kis család lesztek Flóri! – biggyesztett újra Zita. – Mire vered magad, ha közéjük keveredsz, te is börtöntöltelék leszel. Anyád hogy állt szóba egy stricivel, he? Nem félsz, hogy őt is utcára küldi?

– Anyám nem olyan. Ő szerelem nélkül nem fekszik le pasikkal! – sértődött meg Flóri – Amúgy meg ez a sorsom, meg van írva a nagy könyvben.

– Mennél nevelőszülőhöz, oszt tanulnál, nem vagy te hülye gyerek – mondta ingerülten Zita.

– Tanít engem az élet, az az iskola csaja! – nevetett Flóri – Na, cső, vigyázzatok egymásra. Szia, Móni! – lépett oda a kislányhoz – Ne hagyd magad, rúgd szét legközelebb a fejét annak, aki beléd köt! Ha maradnék még, megtanítanálak önvédelemre. Gyere csak! – intett a lány felé – Ezt neked adom, ijesztgetésnek se rossz. Emlék.

Óvatosan átcsúsztatott Mónika kezébe egy bicskát, meg egy öngyújtót.

– Rugós, ne félj tőle, egy mozdulat, látod? Védd magad, ez a világ már ilyen.

– Köszönöm Flóri! – hálálkodott Mónika, gyorsan a zsebébe dugta az ajándékokat, meg ne lássa senki, még a két lány se.

Délután Flóri elindult a lakásotthonba. Már nem volt magabiztos a tekintete, nagyon is látszott rajta a bizonytalanság mikor végig ment a folyosón. A gyerekek kiálltak a szobaajtókba integetni, búcsúzni tőle. Flóri kényszeredetten vigyorgott vissza rájuk, ujjaival „V" alakot formált, mutatta feléjük a győzelem jelét. Vitte a hátán magával az összes motyóját, ami olyan kevés volt, hogy elfért az otthontól kapott hátizsákban.

Miután Flóri elment, a lányok szobájába beköltözött a kedvetlenség. Mindenkinek hiányzott a közvetlen, barátságos modorú fiú. Zitának különösen, folyton csak sóhajtozott.

– Olyan vót nekem, mintha a tesóm lett vóna... ilyen az élet. Akit bírnék, az mind lelép tőlem.

Kirakós

 

Reggeli után benyitott hozzájuk Angéla néni.

– Gyertek csak mindketten, vár benneteket a pszichológus néni!

Mónika ismerte a magas szőke nőt, aki mindig megjelent a befogadóban, ha új gyerek jött. Mielőtt megszöktek, már szóltak, hogy ők is sorra kerülnek nála, így hát nem érte váratlanul, hogy várja őket Elvira néni.

A folyosó végén volt a foglalkoztató szoba, oda tartottak most is Angéla nénivel, akit Mónika jobban elviselt mindig, mint Böbe nénit. Mosolygósabb volt, csak furcsamód a szemében mindig szomorúság tanyázott, még ha nevetett, akkor is.

A helyiség itt se volt feldobva semmivel, egyszerűségén és puritánságán, talán a falon sorakozó gyerekrajzok enyhítettek kissé.

Elvira néni arca nyúzottnak látszott, sűrűn fújta az orrát a papírzsebkendőbe, közben rakosgatott dolgokat a szoba sarkában lévő asztalra.

– Gyertek csak, ne féljetek, egy kis játékot játsszunk. Üljetek le! Te Mónika, ehhez az asztalhoz, te Zsuzsika a másikhoz. Az a kérésem, hogy amit ide kiraktam, először nézzétek át jól. Aztán rendezzétek el az asztalon úgy, hogy én valami eseményt tudjak belőle kiolvasni. Jó játék lesz. Remélem, a végén kitalálom, hogy mire gondoltatok közben.

Mónika végignézett a kínálaton, volt ott minden, bábuk, autó, kisszék, asztal, állatok, jelzőtábla, étel, zöldség. Nézte egy darabig, aztán nekifogott dolgozni. Zsuzska csak játszott, tologatta a bábukat ide-oda az asztalon. Elvira néni figyelte őket és jegyzetelt.

Mikor Mónika felnézett és jelezte, hogy készen van a feladattal, a pszichológus leült melléje. Eleinte csak szemlélte a kirakott bábukat, majd kérdéseket tett fel.

– Mónika, miért van ez a bábu egyedül a bútorok között, és miért van sok bábu kint a házon kívül? Mesélj, mire gondoltál, mikor ezt a szépséget kiraktad?

Mónika nem szólt semmit, csak lehajtotta a fejét és makacsul nézte, amit megcsinált. Közben úgy gondolta, elég ügyetlen Elvira néni, ha nem találta ki elsőre. Aztán rájött, hogy semmit se talált ki, pedig pontosan kirakta, amire gondolt.

– Van itt messzire egy magányos bábu, őt miért ide állítottad? – próbálkozott tovább a pszichológus, de nem járt sikerrel, Mónika nem segített neki a megoldásban.

Zsuzska figyelte őket mozdulatlanul egy darabig, majd felállt az asztalától kíváncsian odament megnézni.

– Hát nem látod? Aki ott van a szobában, az apu! – oktatta ki a pszichológust.

– Hallgass! – kiáltott rá Mónika.

Zsuzska szája ijedten legörbült.

– Mit tudsz apukádról, Mónika? – kérdezett rá a lényegre, minden bevezető nélkül Elvira néni.

– Semmit! – válaszolt dacosan Mónika.

– Semmit se tudsz? Haragszol valamiért rá?

Mónika kíváncsian felnézett a pszichológusra, azon gondolkodott, talán mégis meg kéne mondania, mit hallott és látott a tévében. De úgy döntött, még nem beszél róla. Nem akarta, hogy bárki beszéljen arról, amit ő hallott, még az is lehet, hogy semmi nem igaz az egészből.

– Mónika, el kell valamit mondanom nektek – hajolt hozzá Elvira néni –, sajnos rossz hírt kel közölnöm veletek. Baj van a családotokkal.

Mónika szeme kikerekedett, bénultan ült a székén. Zsuzska már hüppögött, mintha szóról szóra tudná mit fog ezután mondani a pszichológus.

– Muszáj, hogy tudjátok, de előre mondom, hogy segítünk mindenben. Szóval, tudnotok kell, hogy anyukátok nincs már, nemrég elment az angyalokkal. Sajnos nagyon beteg volt, nem tudtak rajta segíteni az orvosok a kórházban.

Mónika egy hirtelen kézmozdulattal lesöpörte a kirakóst az asztalról. Felugrott a székéről, toporzékolva taposta a földre esett játékokat.

– Tudom! Meg azt is, hogy apu börtönbe van! – kiabálta zokogva – Én mindent tudok, csak nem beszélek róla! – kiabált hisztérikusan, kifulladva.

Zsuzska ragyogó kék szeme először kikerekedett, majd elborította a könnytenger, sírt ő is már tiszta erejéből.

– Honnan tudsz mindent? – akadt el a nő szava. – Nyugodj meg, nyugodjatok meg! – és ölelte simogatta a két síró kislányt.

Hiába kérdezte ezután tőlük, kitől hallottak meg mindent, Mónika nem szólt hozzá egy szót se. Dacosan leszegte a fejét, csak nézett maga elé.

Angéla néni nagyon elérzékenyült a jeleneten, visszakísérte őket a szobájukba. Mentek a hosszú folyosón, végig kézen fogva, a sok kérdés bent maradt a lelkükben fájdalmasan, hisz egyre sem volt még elfogadható válasz.

Zsuzska kisírt szemmel odabújt a nővéréhez, halkan odasúgta:

– Nem árultam el neki.

– Mit?

– Hogy ott volt a kirakósban a barna angyal.

– Köszönöm, rendes tőled! – dicsérte meg Mónika. – Senkinek sem szabad róla beszélni, mert ez a mi titkunk. Biztos, hogy újra eljön, majd meglátod.

Zita és Viki elcsendesedett mikor látták, hogy kisírt szemmel mentek vissza a pszichológustól.

– É, má', mi történt veletek? Elvira nem veszekedős. Mi van?

– Semmi. Most veszekedős volt, mert megszöktünk – füllentett Mónika.

– Na, hogy micsoda világváltozás van itt! – döbbent le Zita a hallotokon – Elvira, na, má' ő is ossza a lapot, hallottad Viki?

csak egy légörvény

Június elejére tervezte szobrász a kiállítással összekötött árverést. Nem volt egyszerű összehoznia, hisz mikor minden kezdett összeállni, Benjámint szigorítottba vitték. Egy hónapig próbálta tartani a reményt önmagában, hogy nem kell feladni az addigi munkát, amit a külső szervezésbe ölt. A műterem tele volt szebbnél szebb alkotással mikor Benjámint elvitték. Pedig az se volt egyszerű összehozni, hogy Benjámin dolgozni tudjon, ahhoz is szponzort kellett keresnie. A kinti barátain keresztül végül az is összejött. Át tudta vinni a börtön igazgatóságon később azt is, hogy megkapja a festő a felszereléseket a munkához.

Ha valaki, ő aztán tényleg felhőtlenül örült, hogy visszatért a művész. Beindíthatta újra a projektet. A siker kétesélyes volt, vagy nagyon bejön, vagy csúfos kudarc, mert tudta jól, hogy bármin elbukhat az egész, azon is, ha rossz hangulatban kel fel reggel a börtönparancsnok és elkezd kételkedni abban, amire a beleegyezését adta. Rendhagyó dolgot talált ki, a tárlatot nem kint a városban akarta kiállítani, hanem bent a zárt intézeten belül, méghozzá egy erre a célra kialakított nagyobb légterű zárkában. Azt akarta, hogy érintse meg a környezet is azokat, akik meg akarják venni a képeket. Mert erre ment ki a játék, nyíljon meg nagyra a pénztárca, minél nagyobb licitet érjenek el. Megszerezte az engedélyt, hogy beengedjék a licitet lebonyolító stábot.

Jobban izgult, mint Benjámin, aki csak dolgozott szabad idejében, mint egy robot. Nem tudta miért változott meg, mióta visszatért a szigorítottból. Arra tudott csak gondolni, hogy tetovált halála miatt lett annyira zárkózott. Mikor beszélt hozzá, csak rábólintott mindenre, de később arra sem emlékezett, miről volt szó egyáltalán. A képek, amiket festett hordozták a személyiségváltozását, más lett az ecsetkezelési stílusa, eltűnt a lágyság a harmónia minden alkotásából.

– Tarts ki testvér, még egy hét, és finis. Dől a lóvé.

– Nekem mit kell csinálnom?

– Egy bankszámlaszám kellene a nevedre, több dolgod nem lesz. A megbeszélt részesedésért én mindent rendezek. Kijutnak a címzettekhez a becsomagolt képek. Az egész csak egy stáb munkája. Megvan a zárka, ahol lesz az aukció. Az aukciós ház idejön a helyedbe. Online vagy telefonon lehet licitálni a képeidre. Ha vége a licitnek, aki nyer, legombol húsz százalékot előre, a többit szállításkor.

– Gondolod, hogy kell valakinek egy is, hogy megveszik? – bizonytalanodott el Benjámin.

– Ne majrézz. Bízzál bennem! Persze mindenki lenyúlja a hasznát a pénzből, de marad neked is bőven. Figyelj haver! Ha minden jól megy, vehetnéd az egészet állás interjúnak részemről.

– Miről beszélsz?

– A szabad életről. Dolgoznék neked. Persze nem ingyen! – nevetett szobrász.

– Ha túl leszünk rajta, két hét és már nem leszek bent – komolyodott el Benjámin.

– Téged is beválogattak a határra megint?

– Inkább mondjuk úgy, hogy jelentkeztem. De bajban lehet az ország, ha ránk is szüksége lett – húzta el a száját Benjámin. Tegnap már ott voltunk a kiképzésen. Két hét múlva megyünk le a déli határra legalább negyvenen.

– Mit csináltok?

– Javító kiszolgáló egység leszünk, de ki tudja előre mi lesz még. Kiképzést is kapunk határvédelemből.

– Akkor pont jókor leszünk túl a liciten, majd meglátod, egy firkált lapod se marad. Eladtalak a médiának!

Elérkezett az árverés napja, ott várakoztak mindketten a kiállított festmények, rajzok között. Nem volt nagy tolongás, talán csak a rájuk vigyázók lettek többen. Három férfi lépett be a zárka ajtaján a megbeszélt időben. Egyik kamerával érkezett, összehozták gyorsan a technikát, ami nem volt különösen nehéz feladat számukra, mivel csak két számítógépből állt. A számítógépeken futó programon Benjámin látta a kamerával felvett képeit, amiket előtte még gondosan felcímkéztek és besoroltak. A számítógépen a kép felső szélén futott a licit, a felajánlott vételár összege. Mindenki feszülten a számítógépet figyelte.

Benjámin nyugodtan ült egy asztalnál, figyelte mi történik. Szobrász fel volt húzva, elment, visszament hozzá.

– Ugye megmondtam haver, sokat megvesznek. Van egy festményed, még most is megy rá a licit.

– Melyik az?

– A lovaglós csaj. Mindjárt jövök! – és már ment nézni az infókat.

Benjamin szerette azt a festményt, legszívesebben soha nem vált volna meg tőle. A képen, egy sekély vízparton Sára lovagolt egy gyönyörű barna ló hátán. A lány sötét hajába belekapott a szél, erős combjai kirajzolódtak, ahogy a szél rásimította a fehér könnyű szoknyáját. A víztükör kékje a túloldalon összeolvadt a lemenő Nap bíborával.

– Tudod hol tart már? Nem hiszem el, még én sem. Csak ez az egy kép visz mindent! Külföldről jön a licit.

– Mennyit adnak érte?

– Most százezer eurónál tart. Már nem is merem nézni. Mondtam én, hogy menő leszel innen a börtönből. Hiszel már nekem?

Akkor látták, hogy veszi őket a kamera. Szobrász megnézte miért készítettek róluk felvételt.

– Engedélyt kaptunk rá. A vevők kíváncsiak a festőre! – mondta az egyik aukciós – Nem szeretik a zsákbamacskát. Ez a kuriózum, hogy börtönből egy rabosított adja el a képeit. Biztosan akarják tudni, hogy nem trükk.

– Még közeli kép is készült rólad, ahogy itt ülsz rabruhában. Haver, fent vagy a rivaldafényben. Most már nem szabad abba hagyni!

Benjámin megnyugodott, hogy sikerült minden festményén túladnia. Így már valóra vált, amiért annyit dolgozott az utóbbi időben, hogy tud a gyerekek nevelésébe segíteni Sárának. Hálás volt szobrásznak, nélküle nem jöhetett volna létre ez a bravúros licitálás.

– Ha szabadulok és felvehetem a pénzt, megkapod a részed. A munkahelyed is meglesz nálam. Te tényleg el tudsz adni mindent.

– Csapjál bele! – vigyorgott boldogan szobrász – Mi ketten jó páros leszünk kint a való világban is.

Egy hét múlva, hajnalban elindult velük a két rabszállító busz. Ott ült az ablak mellett, és figyelte a hajnali derengést. Szomorú volt, mint mindig az utóbbi időben. A pénz, amit kapott a képekért felvidíthatta volna, hisz már nem volt csóró földönfutó, mégse érzett megelégedettséget. Kiégett és üres volt a lelke legbelül, ennek ellenére képtelen volt Sára emlékétől megszabadulni. Minél jobban kényszerítette a tudatát, hogy blokkolja a rátörő emlékeket, annál intenzívebben villant elő a semmiből Sára arca, hangja. Később már hagyta, nem küzdött tudatosan ellene. Arra gondolt, az idő könyörtelenül szétrágja azt a nagy szerelmet, ami kialakult köztük. Az idő már ilyen. Minden nappal távolabb viszi majd a kiindulási ponttól. Egyszer, mikor tétován visszatekint, már nem fog látni semmit. Legfeljebb emlékfoszlányokat sodor még a szél azon az úton, ahol távolodik, néha illatok szédítik, vagy ismerős hangok rémlenek fel körülötte. De már nem érintik meg olyan fájdalmasan, mint az út elején. A pulzusa közömbösen reagál rájuk, legfeljebb felgyorsul egy másodpercre, a szíve hangosabban lódul egyet-egyet, mint mikor végig söpör egy légörvény a templom harangján, ércesebb szólamot kicsalva belőle. Csak ennyi lesz, semmi több. Talán az lesz a leghelyesebb, ha lemond a kislányairól is. Mónika és Zsuzska arca már összemosódott Sára arcmásával, fájó emlékképpé válva.

Még nem tudta, hogyan fog élni ezután. Csak azt tudta, ami ezután jön, önpusztító és szeretet nélküli élet lesz, ami számára már nem jelentett kihívást.

A buszon, ami szállította őket, már nem a megszokott börtön hangulat uralkodott, kártyáztak, hangoskodtak utazás közben. Nem szólt rájuk senki. A kéthetes kiképzésen már összejött a társaság, mind kemény legény volt. Úgy látta nincs köztük egy se, aki elszaladna, ha éjszaka valaki elköhögi magát a sötétben. Talán csak kölyökképű, akit már nem tudott levakarni magáról, úgy követte mindenhová, mint az árnyéka. Benjámin lett számára az Isten, az oltalmazó.

Gondolatai visszatértek a börtön falai közé, de azonnal lelkiismeret furdalása lett, mert eszébe jutott a tanár, akinek elég durván visszautasította a segítségét, miután kikerült a magánzárkából. Menekült előle, nem engedte, hogy tovább folytassa a lélekmegmentést nála. Már nem volt rá szüksége. Úgy gondolta az ő lelkét már a pokol tüzére dobták, átalakult, megkeményedett visszafordíthatatlanul. Nem motiválta semmilyen érzelem, kőkeményen ráérzett, hogy minden, ami körbeveszi színjáték, álszentség, amiben, ha élni akar ölni kell.

Nézte a rabtársait és viccesnek találta, hogy bűnözők is mehetnek a határt őrizni, még ha illegálisan is, hisz nem ez volt a feladatuk hivatalosan. Benne volt a pakliban, felkészítették őket a kiképzésen. Ha élesre fordul, vagy rendkívüli lesz a helyzet, bevethetők lesznek. Aztán rájött, hogy egyáltalán nincs benne humor. Őket nem kell úgy kímélni, mint a civileket.

Az előtte az ülésen négy fiatal férfi énekelni kezdett, a dalra elcsendesedtek a többiek.

" Magyar-hon felé,

Sötét fellegek törnek.

Ezer határvadász..."

Aztán egyenként bekapcsolódtak, énekeltek csillogó szemmel, büszkén, talán azzal a felemelő tudattal, hogy most rájuk is szüksége van a hazának. Ez azért mégis csak más meló lesz –gondolta ő is — mint mikor jóvátételi munkában kifestik a város óvodáit, takarítják a parkokat. Mégsem énekelt, nem volt benne lelkesedés, még a pillanat sem tudta elvarázsolni, hisz idegenként élt a saját országában. A haza szó nem jelentett számára semmit. Nem haza az, ami kidobja magából a szülöttjét, engedi éhen, szomjan halni. Nincs benne jog sem kegyelem.

Levitték őket a déli határhoz, ahol a kerítés ugyan állt, de folyamatosan megrongálták és áttörtek rajta a bevándorlók. Amikor odaértek akkor is folyt a műszaki kiépítés, készült a közvilágítás.

Erős kiépített sátrak várták őket. Az eligazításkor jött rá igazából, hogy egyáltalán nem kéjutazásra hozták őket, sokkal rosszabb időszak vár rá, mint az első határ munkánál.

Alig helyezkedtek el, megérkezett a körletükbe egy katonai terepjáró. Középkorú tiszt szállt ki belőle, szigorú kék szemeivel végig nézett a kivezényelt elítélteken, majd elébük sétálva köszöntötte őket.

– Remélem úgy jöttek ide, hogy tisztában vannak vele, hogy lesznek igencsak nehéz óráik és napjaik? Az is lehet, hogy nagyon kevés pihenővel. Ettől a perctől megkövetelem a helyzethez illő komolyságot, szigorú fegyelmet!

A katonatiszt elmagyarázta, hogy mi lesz a feladatuk.

– Ez a határrész százhuszonkét négyzetkilométer. Nem egy félórás sétagalopp. Mint láthatták, épül kifelé a közvilágítása. Az önök feladata a továbbiakban a rendőrök és a katonák kiszolgálása, a megrongált kerítésszakaszok javítása. Folyamatosan be lesznek osztva felváltva a járőrök mellé. Az észlelt rongálás kijavítását azonnal meg kell kezdeniük! Amennyiben éles helyzetbe kerülnek, a feladatuk tovább bővülhet, szükség esetén riasztási feladatot is el kell látniuk. Nem kell hősködni! Ha nagyobb csoport tör át a határvédelmen azt megrongálva, oda csoportosítjuk az erőinket. Helikopter is segíti a megfigyeléseket. Várhatóan nem csak bevándorlók fogják izgalomba hozni az itteni készenléteseket. Találkozni fognak eltévedt embercsempészekkel, akik a haszon kockáztatása miatt bármire képesek, de mindennapos a sima csempészet is ezen a területen, és csak azért, hogy ne unatkozzanak, a drogkereskedők kedvelt útvonala is egyben ez a határszakasz. A határ biztonságának megőrzése nem könnyű feladat, hisz ki lesznek téve az időjárás szeszélyének, a terepviszonyok nehézségeinek. Örökös készenlétet jelent. Bármikor parancsot és riasztást kaphatnak. Fárasztó és kimerítő lesz, pláne az éjszakai őrszolgálat. Ezért is fontos a fegyelem, az egymásra figyelés szabályainak betartása!

Már az első este megkapta mindenki a nappali és éjszakai beosztását. Benjámin mellé beosztották kölyökképűt, a zárkatársát. Igaza volt a tisztnek eligazításkor, legalábbis az időjárással kapcsolatban. Megérkezésük másnapján megdördült az ég, egész nap ömlött az égi áldás a nyakukba.

– Az jön itt be, aki akar – mérgelődött langaléta – hisz ilyen esőben, szélben nem hallunk, nem látunk semmit.

– Azért figyelj! – tanácsolta Benjámin – Az időjárás csak az elemek játéka, ha én át akarnék jönni a határon, ilyen időt választanék.

A két határvadásztól, akikkel együtt indultak minduntalan lemaradtak, mivel a kerítésen folyamatosan találtak javítanivalót.

Mellettük az erdős részen recsegtek, törtek a fákról a lezuhant száraz ágak, kölyökképű rémülten lesokkolt.

– Itt vannak haver! – súgta oda Benjáminnak.

– Félős vagy? Jól kifogtalak. Talán csak erdei vad, vagy a szél ereje. Ne majrézz már annyira! Még ez hiányzott, hogy beszarj itt mellettem!

– Te tán nem félsz? Nekem aztán nem tudod bebeszélni, hogy te sohasem félsz semmitől.

– Pedig eltaláltad, ha meg kell halni, akkor meg kell, de előbb kitekerem a nyakát egy két rohadéknak! – válaszolt dühösen Benjámin – Hagyd abba a sírást! Nagyon unom.

– Elhiszem. Tudom, hogy milyen vagy, hazavágtad a tetováltat is.

– Te is úgy járhatsz, ha nem szeded össze magad, figyelj inkább! – mordult a félelemtől reszkető rabra Benjámin. Nem örült, hogy pont egy gyáva társa lett – Minek jelentkeztél, ha ennyire beszari vagy? Maradtál volna a dutyiba!

– Tartozom neked haver! Miattam ültél szigorítottban.

Benjámin legyintett egyet, nem folytatta tovább a diskurzust. Sejtette végig, hogy a kölyökképű csak ő miatta jelentkezett a határra.

Egy hét múlva, a kezdeti jókedvnek hírmondója sem maradt, mindenki fáradtan kelt- feküdt. Az ingerültség is fokozódott köztük. Pedig addig nem történt különösebb esemény a szakaszukon. Egy embercsempészt tudtak elkapni, aki a nagy eső miatt lecsúszott egy árokba és ott ragadt a sárban. Nem is az autóval volt baj, hanem a fazonnal, gyalog próbált lelépni előlük. A hátrahagyott autóban sorsukba beletörődve vártak, akiket szállított.

A következő héten kapták a riasztást. A határt, pár napon belül ezres nagyságrendben bevándorlók érik el. A feszültség óráról- órára nőtt a határőrzők között.