A kisbíró

Az elhelyezési tárgyaláson ígéretet tettek, hogy  ők viszik a két kislányt minden hónapban a nagymamához. Ezt a terhet is levették a válláról, később rájöttek milyen könnyelmű ígéretet tettek neki. A falu felé vezető út maga volt a pokol. Az utolsó falu végén csak cigányok laktak. A kerítéseken száradó ruhák jelezték, hogy lassabb tempóban kell haladniuk. Csendben ültek az autóban, a figyelmük az úton volt, mert egy pillanat alatt eléjük vágódott egy kóborló gyerek, vagy biciklin randalírozó társaság, életveszélyes mutatványokat végezve két keréken. Nem volt ritka, hogy nemcsak a bicikli csomagtartóján lógott egy gyerek, de a vázon is, még a kormányon is ült néha belőlük egy. Néha még irigyelte is őket Nóri, ahogy csoportosan nagy hanggal sétáltak, nem törődve semmivel, senkivel.

– Ezeknek sosincs dolguk? – kérdezte felháborodva a párját, akinek majd kiesett a szeme úgy figyelte az utat.

– Az még hagyján, hogy nincs, hogy tele van velük az utca, csak ne az autóúton keresztbe járnának – mérgelődött a párja. Mikor elhagyták a falut jött a következő idegesség. Ferenc  végig dühöngött a teknőre süllyedt aszfalt miatt, az autó a kátyúkban nagyokat döccent, súrlódott a gödör szélével az alváz.

– Mikor lesz már ebben az országban rendes út mindenfelé!  – morgolódott.

– Legalább harminc évig biztos nem – válaszolt Nóri nagy levegőt véve amikor beértek a nagymama utcájának elejére, biztonságosan maguk után hagyva egy csorda kóbor kutyát, akik üldözőbe vették őket az utolsó métereken. Az utcabeliek mintha előtte a kisbíró kidobolta volna a hírt, kíváncsian siettek a kiskapukhoz, majd csoportba verődve szemlélték a kocsiból kikászálódó családot. A nagyi már kint állt a háza előtt, izgatottan várta őket, törölgette a szemét, mint aki folyton sírt addig  valamiért. Végig mérte az utcát, van e kint elég közönség, majd nagy hangon elkezdte a sirámos köszöntést.

– Jaj, édes drága gyerekeim, aranyaim, de jó hogy itt vagytok, de sokat sírok utánatok, édes jó Istenem! – ölelte, szorongatta a két kislányt és már tényleg sírt.

Így volt ezután ez mindig. Bementek a parasztházba, leültek a konyhába a dikóra, a nagyi főzött kávét, bolti süteményt tett eléjük. Ezután egy végeláthatatlan litánia következett, megszervezett programokkal. Mert mire megérkeztek, a nagyi gondoskodott a hírverésről, mert ő volt az a kibíró, aki beharangozta a falut, hogy mennek az unokák. Az utcabeliek egymásnak adták a kilincset, leellenőrizték, jól vannak-e a gyerekek. Nem e soványak, nem e éhesek, van e rajtuk tisztességes gúnya. Összehordtak mindent. Vittek édességet, dinnyét, süteményt, kinek mije volt. Mikor elmentek, könnyebb lett a szívük, a lelkiismeretükön lévő teher kevesebb lett. Rájött Nóri, hogy egy ilyen kis falunak szégyen, ha gyermek került az államhoz gondozásra közülük.

Az egyik látogatásnál az útkanyarban előtűnt az anyjuk is, aki akkor is a presszóból ment hazafelé, már bizonytalan léptekkel. A poros szélen ment, előrehajtott fejjel, nem érdekelte a külvilág. Mikor elmentek mellette fel se nézett, nem érdekelte milyen autó szórja rá a kavicsot.

A két gyerek feje egyszerre bukott le az ülés alá, meg ne lássa őket az anyjuk. Nóriban kavarogtak az érzések, lelki fájdalmat érzett, mintha rászállt volna az anya végtelen magánya, kitaszítottsága. Először látott olyat, hogy saját anyjuk elől bújik el félve egy gyerek, hogy nem akarják látni se. Nem sejtették akkor még, hogy az lett volna az utolsó lehetőségük a találkozásra, az anya nemsokára meghalt. Ha volt is addig miért élnie, hát a gyerekei elvesztése után már nem maradt semmi. Mindennap az alkohol mámorában feküdt és kelt. Már nem tudott megállni a lejtőn, egy kéz se nyúlt utána. A falu is kiközösítette.

Nóri néha úgy érezte ezután, hogy magára maradt azzal a sok lelki teherrel, amit az öt gyermek okozott. Talán, ha mellette ült volna egy pszichológus minden este teázni, hogy átbeszélhették volna a családban zajló napi eseményeket, könnyebb lett volna az élete. Tomi provokációi, Pisti elvontsága miatt így is kevés ideje maradt a jól tanulgató Lilire. Most meg a tetejébe ott volt a félelmeibe elmerült Betti, a dacos, agresszív Ági. Hirtelen azt se tudta milyen fontossági sorrendet tartson be, hogy minden gyerekre elég figyelme maradjon.

A nagyobbik lány be is váltotta a hozzá fűzött reményeket, amit már megérzett az első találkozáskor. Egyszerűen lehetetlen volt érzelmi oldalról megközelíteni. Minden percben éreztette, hogy neki semmi sem jó, ha csak tehette, kárt okozott. Belerúgott a székbe, húzta a macska farkát, vagy a húgával ordítozott. Csak Pisti közelségét tűrte el egyre jobban.

Nóri ebben az időben kezdte el világ körüli útját a lélek rejtelmeiben. Olvasott mindent, ami a kezébe került, pszichológiát, esettanulmányokat, egyéb könyveket. Egyedül akart megbirkózni a lehetetlennel. Tudatosan készült előre, ne érje annyi meglepetés. Sok éjszakát átvirrasztott, gondolkodott saját életén is, hogyan lehet teljes életet élni még ilyen körülmények között is. Az álmairól nem akart lemondani, tervezte a jövőt immár öt nevelt gyermekével rendületlenül.

Sokat aggódott külföldön dolgozó fiáért, aki közben elvált fiatalkori kedvesétől és egyedül élt a Vörös-tenger mellett. Sűrűn beszéltek telefonon, de sokszor álmodott rémálmokat, mint az anyja régen, hogy bajban van a fia külföldön. Mindig megérezte ő is, ha valami történt a családjában. Ilyenkor magába fordult és szemrehányásokkal illette saját magát, mert ezernyi gondja elfeledtette vele napról napra, a legfontosabbat, a két fia életének szem előtt tartását. A fiai is úgy érezték, mintha az anyjuk átlépett volna egy másik családba, őket magukra hagyta. Az új családban meg egyre nehezebbé váltak a napok. A nyár elszaladt, kezdődött az iskola. A két kislány képességét akkor mérte fel igazán. Elkeseredett, mikor tapasztalta,hogy milyen rombolást tud végezni az alkohol egy kihordott magzatban. Mert tudomására hozták, hogy végig ivott az anya a terhességei alatt. 

Mind a két gyerek feje olyan volt, mint a szita, az egyszeregy is kipottyant belőle. Sokat kellett segíteni nekik, hogy felvegyék legalább a minimális tempót. Tomival is elszaladt a ló, kevesebb figyelem jutott rá, Pisti se foglalkozott vele eleget. Lili a kicsi Bettit szerencsére nagyon hamar a szívébe zárta, de Ágihoz nem került közel. Farkasszemet néztek egymással. Ági, hogy Lili bölcsességét, tudását lenyomja, lekezelő modort vett fel vele szemben. Ha összeakadt a tekintetük, már biggyesztette a száját. Lili csendesen tűrte egy darabig, aztán fellázadt ellene. Nóri ezután csak a veszekedést hallgatta, meg az azt követő ajtócsapkodást.  Majd kialakul a falkaszellem – gondolta feszülten, még akkor nem avatkozott bele a vitába.

Sokat beszélgetett a lányokkal, akik egy nap elmesélték a rémtörténetüket az anyjuk barátjával. Ez irányba kezdett olvasgatni, mindent, amit talált, mit hoz ki a gyermekből a szexuális zaklatás. Az előkészítő tanfolyamokon tanultakkal összerakta a lényeget, rájött, hogy Ági magatartászavara illik a leírtakhoz. Férfiasan durva a viselkedése, elhiteti a másikkal, hogy megközelíthetetlen. Érzelmileg labilis, egyszer fönt, egyszer lent. Hangos beszédéhez, vagány stílusához, fizikai erő is párosult, rúgott, ütött, ha úgy gondolta, hogy a problémát meg kell oldani. Csak ezt az alternatívát ismerte. Nem gondolt át semmit, csak mondta a magáét. Nem érdekelte a külseje, sem a ruha, sem a frizura.

Ági és Betti

A világtól elszigetelt kis faluban élt a két kislány. Ági tíz éves, a húga Betti hét éves volt, mikor az életük egyre rosszabbra fordult. A falu hetven százaléka cigány volt, a megmaradt harminc meg keveredett. Majdnem minden magyar családban volt cigány házastárs. Szinte mumifikálódott a falu, sorvadt össze, öregedett. Sok volt az összeroggyant ház a sáros, gödrös utak mellett. Lepusztult, műveletlen kertek, a méteres gaztól be nem látható porták sorakoztak egymás után. Mint egy-egy gyöngyszem a szeméthalom közepén, volt azért úriház is, díszes kerítéssel, hét lakattal a kapuján.
A falu központi helye nem a templom, hanem a presszó volt, előtte és benne hajnaltól napestig nyüzsgött az élet. Mindig akadt ráérő ember. Némelyik alkoholista csak azért járt el, hátha megszánja valaki napközben egy fröccsel, egy szál cigarettával. Hogy biztosra menjen, hangoskodott, tartotta a színvonalát a kocsma kultúrának. Estefelé egy sikeres nap után, a biciklit már segédeszközként használta, támasztéknak. De még így is elvezette a két kerék az árokba. A tiszta falusi levegő, nyugodalmas pihenést nyújtott mindig az úton heverőnek.
Itt landolt le minden nap Ági és Betti szülője is, még a napszámba is innen indultak. Ez is volt a fő ok, hogy sűrűn látogatják a presszót, a leghamarabb itt csaphattak le jó napszámra. Nem volt munkájuk már régen, de tavasztól őszig akadt a földeken, a dinnyésben, a paprikásban. Hazatérőben a földekről a presszó volt az első állomás, hiába hát muszáj volt dohányt venni, egész nap kint a földön az is elfogyott. A dohány mellé meg legurult az első sör is, na meg egy két kisüsti.
Mikor baktattak hazafelé révetegen előjött az elméjükbe a két kislány, kiket egész nap nem láttak. De az alkohol már ráseggelt a lelkiismeretükre, ha vitatkoztak is, soha nem a fontos dolgokról, csak önmaguk szenvedélyéről, ami már abroncsba zárta a tudatukat.
Talán az apa az nem annyira volt italos, ő inkább a dohányzást vitte túlzásba. Egész nap köhögött, reggelenként fulladásig, lassan múlt el a rohama. De amikor elmúlt, gyújtott is rá a sodort cigarettára. Egyik nap aztán az apa úgy befulladt, mentő vitte el a tüdőszanatóriumba. Halottaskocsi vitte haza.
Az apa családja szitkozódott, mindenkinek az anyát vádolták, miatta halt meg a férfi, ő vitte a rosszba. Még nagyobb lett az ellentét a két család közt, mint előtte volt.
Szép temetése lett Ági és Betti apjának, az egész falu ott volt, csak az anyjuk nem. Nem mert elmenni, mert a nagyanyjuk fizette a temetést. Az anyjuk magára maradt, munka nélkül, férj nélkül, két gyerekkel. Bekövetkezett egy tragikus fordulópont az életében, lehetőség a változásra. De képtelen volt rá, erősebb volt az alkohol iránti szenvedélye, mindent az alá rendelt. Magányos se maradt sokáig, megjelentek különböző jótevők, akik ott is aludtak nála részeg mámorban.
Ági és Betti félt ezektől az emberektől, megpróbáltak aludni, ne is halljanak semmit. Nem mindig sikerült elaludni, volt, hogy az anyjuk részegen ment hazafelé egy-egy emberrel, ők meg kimásztak a sötétben a nyitott ablakon, és leültek alája. Az anyját nem is érdekelte, hol vannak. Gyorsan a lényegre tértek, ők meg csak gubbasztottak kint összebújva, várták a csendet. Mikor a férfi nyögött, az anyjuk meg sikoltozott, a kis Betti megrémült, sírni kezdett.
– Bántsák anyut – szipogta.
A nővére betapasztotta a száját.
– Csend legyen – suttogta,– mert észrevesznek.
Az idő hűvösre fordult, már reggelente deres volt odakint minden. A ház kihűlt, hiába szedtek magukra minden ruhát, fáztak. Nem volt se ennivaló, se tüzelő. Az egyik jótevő felajánlotta, húzzák ki a telet nála.
– Ott meleg van, ropog a fa a kályhában, a gyerekek se éheznek majd – mondta kedveskedőn.
Összepakoltak, mentek, két utcával odébb, várták a tavaszt. Az anyjuk is elvolt az itallal, meg az emberrel is jól.
Az anya egyik reggel azt mondta, hazaszalad ruhákért, feküdjenek nyugodtan. Még reggel volt, de az ember már ittasan ment haza, ledobta a ruháit és bebújt a takaró alá, mellé a két kislánynak. Azok, mint az ijedt madárfiókák, húzódtak a fal mellé. Az embernek elindult a keze Ági felé, egyre erőszakosabban fogdosta.
– Azt hiszitek, ingyen van minden, há? – kiabált rá cefre szagú lehelettel.
A nagyobbik lány vergődött a szorításban, sikoltozott, hogy hagyja békén. De nem tudott menekülni. Ekkor a kis vézna, őzike szemű Betti a férfi hátára ugrott és kicsi kezeivel tépte marta, ahol érte. A férfi figyelme elfordult Ágitól, Bettit ledobta magáról. Ekkor szabadult a csapdából a nagyobb, kiugrott az ágyból, húzta a húgát, ki az ajtón, egy szál pendelyben a deres utcára.
A szomszéd házból észrevették a menekülő gyerekeket. Kiszaladt az egyik asszony, bevitte a házába őket, ott reszkettek sokáig, mint a nyárfalevél. Az asszony üzent a nagyanyjuknak, tüstént menjen hozzájuk, baj van. Takarókat adtak rájuk, meleg teával itatták a

 

sokkos állapotban egymásba kapaszkodó gyerekeket, akik úgy bújtak össze sírva, mint akik tudják, csak egymásra számíthatnak. A kicsi akkor látta meg először a nővére szemében a gyűlöletet.

A nagymama az értesítésre nem értük ment először, szaladt a jegyzőhöz. Még aznap odavitték végleg hozzá hivatalosan a gyerekeket, őt nevezték ki gyámnak.
Anyjuk sokszor megállt a kapuban, mindenféle szitkot hányt az öregasszonyra, leginkább akkor csinálta, ha már totál be volt rúgva. A nagymamát se kellett félteni, tudott kontrázni, a fél falu őket hallgatta. De Ágival meggyűlt a baja az öregasszonynak, a nagyobbik unokája dacos lett, szófogadatlan, el-elcsavargott. Sokszor a focipályáról rángatta haza, ott rúgta a labdát a cigány suhancokkal, cigarettázott velük. Ági nehezen viselte az örökös szidalmazást, egyre durvább, arrogánsabb lett, volt úgy, hogy visszaszökött az anyjához, ott jobb volt, mint az örökös ítélkezést hallgatni a másik helyen. A nagymama bement a jegyzőhöz.
– Vigyétek állami gondozásba az unokáim, nem bírok velük! – mondta ki az ítéletet.
Egy hét se telt el, már bent voltak az Intézetben. Nem sokat gondolkodtak a Hivatalban rajta, hisz kicsi volt a falu, minden hír percek alatt megfordult a házakban. Tudták milyen elhanyagolt a két gyerek az iskolában, beszélték, hogy az utcán vannak egész nap. Így hát rendelkeztek, majd az állam neveli őket tovább. Az öregasszony egyfolytában bizonyítgatta az igazát.
– Nincs más megoldás, a két unokám is elrongyúl, ha itt marad a faluban. Öreg vagyok én már, nincs idegrendszerem küszködni velük.
Esett az eső, hideg kora tavaszi szél jajgatott a bozótosban és a fák között, mikor megjelentek náluk az intézeti dolgozók és autóba ültették őket. Mikor kikanyarodtak a falu utolsó háza elől, a lányokra csak akkor tört rá a kétségbeesés. Nem voltak még sűrűn a nagyvilágban, a zárt közösségű falu biztonságot jelentett számukra addig. De most magukra maradtak. A legborzasztóbb tudat az volt, amivel szembesülniük kellett, hogy még a nagymamának se kellettek. Különösen Ági változott meg napok alatt, kifelé mutatta a kemény, dacos mivoltát, belülről a reménytelenség üressége feszítette. Hullámzó kedélyállapota kiismerhetetlenné tette, sose tudták követni a logikáját. Csak esténként lámpaoltás után sugdolódzott a félelmeiről a húgának, aki ugyanúgy kétségbe volt esve, mint ő.
Arról beszélgettek sokat, hogy nemsoká visszaviszi a nagymama őket, csak haragszik, mert rosszak voltak. Annyiszor megfogadta akkor Ági, hogy jó lesz. Ismételgette magában minden este – Gyere már mama, ne viccelődj velünk… vagy jöjjön valamelyik rokon, azok gazdagok, biztos segítenek rajtunk.
De nem ment senki értük.
Lassan magába fordulós, zárkózott lett, egyre csúnyábban káromkodott, ha kellett, ütött. Már féltek tőle a kisebbek, de még a némelyik nagyobb befogadós is. A húga alig beszélt, mint akinek egy madárka elvitte a nyelvét, riadtan figyelte, mi történik velük, ha kérdezgették, mi a baja, sírva fakadt.