Június elejére tervezte szobrász a kiállítással összekötött árverést. Nem volt egyszerű összehoznia, hisz mikor minden kezdett összeállni, Benjámint szigorítottba vitték. Egy hónapig próbálta tartani a reményt önmagában, hogy nem kell feladni az addigi munkát, amit a külső szervezésbe ölt. A műterem tele volt szebbnél szebb alkotással mikor Benjámint elvitték. Pedig az se volt egyszerű összehozni, hogy Benjámin dolgozni tudjon, ahhoz is szponzort kellett keresnie. A kinti barátain keresztül végül az is összejött. Át tudta vinni a börtön igazgatóságon később azt is, hogy megkapja a festő a felszereléseket a munkához.
Ha valaki, ő aztán tényleg felhőtlenül örült, hogy visszatért a művész. Beindíthatta újra a projektet. A siker kétesélyes volt, vagy nagyon bejön, vagy csúfos kudarc, mert tudta jól, hogy bármin elbukhat az egész, azon is, ha rossz hangulatban kel fel reggel a börtönparancsnok és elkezd kételkedni abban, amire a beleegyezését adta. Rendhagyó dolgot talált ki, a tárlatot nem kint a városban akarta kiállítani, hanem bent a zárt intézeten belül, méghozzá egy erre a célra kialakított nagyobb légterű zárkában. Azt akarta, hogy érintse meg a környezet is azokat, akik meg akarják venni a képeket. Mert erre ment ki a játék, nyíljon meg nagyra a pénztárca, minél nagyobb licitet érjenek el. Megszerezte az engedélyt, hogy beengedjék a licitet lebonyolító stábot.
Jobban izgult, mint Benjámin, aki csak dolgozott szabad idejében, mint egy robot. Nem tudta miért változott meg, mióta visszatért a szigorítottból. Arra tudott csak gondolni, hogy tetovált halála miatt lett annyira zárkózott. Mikor beszélt hozzá, csak rábólintott mindenre, de később arra sem emlékezett, miről volt szó egyáltalán. A képek, amiket festett hordozták a személyiségváltozását, más lett az ecsetkezelési stílusa, eltűnt a lágyság a harmónia minden alkotásából.
– Tarts ki testvér, még egy hét, és finis. Dől a lóvé.
– Nekem mit kell csinálnom?
– Egy bankszámlaszám kellene a nevedre, több dolgod nem lesz. A megbeszélt részesedésért én mindent rendezek. Kijutnak a címzettekhez a becsomagolt képek. Az egész csak egy stáb munkája. Megvan a zárka, ahol lesz az aukció. Az aukciós ház idejön a helyedbe. Online vagy telefonon lehet licitálni a képeidre. Ha vége a licitnek, aki nyer, legombol húsz százalékot előre, a többit szállításkor.
– Gondolod, hogy kell valakinek egy is, hogy megveszik? – bizonytalanodott el Benjámin.
– Ne majrézz. Bízzál bennem! Persze mindenki lenyúlja a hasznát a pénzből, de marad neked is bőven. Figyelj haver! Ha minden jól megy, vehetnéd az egészet állás interjúnak részemről.
– Miről beszélsz?
– A szabad életről. Dolgoznék neked. Persze nem ingyen! – nevetett szobrász.
– Ha túl leszünk rajta, két hét és már nem leszek bent – komolyodott el Benjámin.
– Téged is beválogattak a határra megint?
– Inkább mondjuk úgy, hogy jelentkeztem. De bajban lehet az ország, ha ránk is szüksége lett – húzta el a száját Benjámin. Tegnap már ott voltunk a kiképzésen. Két hét múlva megyünk le a déli határra legalább negyvenen.
– Mit csináltok?
– Javító kiszolgáló egység leszünk, de ki tudja előre mi lesz még. Kiképzést is kapunk határvédelemből.
– Akkor pont jókor leszünk túl a liciten, majd meglátod, egy firkált lapod se marad. Eladtalak a médiának!
Elérkezett az árverés napja, ott várakoztak mindketten a kiállított festmények, rajzok között. Nem volt nagy tolongás, talán csak a rájuk vigyázók lettek többen. Három férfi lépett be a zárka ajtaján a megbeszélt időben. Egyik kamerával érkezett, összehozták gyorsan a technikát, ami nem volt különösen nehéz feladat számukra, mivel csak két számítógépből állt. A számítógépeken futó programon Benjámin látta a kamerával felvett képeit, amiket előtte még gondosan felcímkéztek és besoroltak. A számítógépen a kép felső szélén futott a licit, a felajánlott vételár összege. Mindenki feszülten a számítógépet figyelte.
Benjámin nyugodtan ült egy asztalnál, figyelte mi történik. Szobrász fel volt húzva, elment, visszament hozzá.
– Ugye megmondtam haver, sokat megvesznek. Van egy festményed, még most is megy rá a licit.
– Melyik az?
– A lovaglós csaj. Mindjárt jövök! – és már ment nézni az infókat.
Benjamin szerette azt a festményt, legszívesebben soha nem vált volna meg tőle. A képen, egy sekély vízparton Sára lovagolt egy gyönyörű barna ló hátán. A lány sötét hajába belekapott a szél, erős combjai kirajzolódtak, ahogy a szél rásimította a fehér könnyű szoknyáját. A víztükör kékje a túloldalon összeolvadt a lemenő Nap bíborával.
– Tudod hol tart már? Nem hiszem el, még én sem. Csak ez az egy kép visz mindent! Külföldről jön a licit.
– Mennyit adnak érte?
– Most százezer eurónál tart. Már nem is merem nézni. Mondtam én, hogy menő leszel innen a börtönből. Hiszel már nekem?
Akkor látták, hogy veszi őket a kamera. Szobrász megnézte miért készítettek róluk felvételt.
– Engedélyt kaptunk rá. A vevők kíváncsiak a festőre! – mondta az egyik aukciós – Nem szeretik a zsákbamacskát. Ez a kuriózum, hogy börtönből egy rabosított adja el a képeit. Biztosan akarják tudni, hogy nem trükk.
– Még közeli kép is készült rólad, ahogy itt ülsz rabruhában. Haver, fent vagy a rivaldafényben. Most már nem szabad abba hagyni!
Benjámin megnyugodott, hogy sikerült minden festményén túladnia. Így már valóra vált, amiért annyit dolgozott az utóbbi időben, hogy tud a gyerekek nevelésébe segíteni Sárának. Hálás volt szobrásznak, nélküle nem jöhetett volna létre ez a bravúros licitálás.
– Ha szabadulok és felvehetem a pénzt, megkapod a részed. A munkahelyed is meglesz nálam. Te tényleg el tudsz adni mindent.
– Csapjál bele! – vigyorgott boldogan szobrász – Mi ketten jó páros leszünk kint a való világban is.
Egy hét múlva, hajnalban elindult velük a két rabszállító busz. Ott ült az ablak mellett, és figyelte a hajnali derengést. Szomorú volt, mint mindig az utóbbi időben. A pénz, amit kapott a képekért felvidíthatta volna, hisz már nem volt csóró földönfutó, mégse érzett megelégedettséget. Kiégett és üres volt a lelke legbelül, ennek ellenére képtelen volt Sára emlékétől megszabadulni. Minél jobban kényszerítette a tudatát, hogy blokkolja a rátörő emlékeket, annál intenzívebben villant elő a semmiből Sára arca, hangja. Később már hagyta, nem küzdött tudatosan ellene. Arra gondolt, az idő könyörtelenül szétrágja azt a nagy szerelmet, ami kialakult köztük. Az idő már ilyen. Minden nappal távolabb viszi majd a kiindulási ponttól. Egyszer, mikor tétován visszatekint, már nem fog látni semmit. Legfeljebb emlékfoszlányokat sodor még a szél azon az úton, ahol távolodik, néha illatok szédítik, vagy ismerős hangok rémlenek fel körülötte. De már nem érintik meg olyan fájdalmasan, mint az út elején. A pulzusa közömbösen reagál rájuk, legfeljebb felgyorsul egy másodpercre, a szíve hangosabban lódul egyet-egyet, mint mikor végig söpör egy légörvény a templom harangján, ércesebb szólamot kicsalva belőle. Csak ennyi lesz, semmi több. Talán az lesz a leghelyesebb, ha lemond a kislányairól is. Mónika és Zsuzska arca már összemosódott Sára arcmásával, fájó emlékképpé válva.
Még nem tudta, hogyan fog élni ezután. Csak azt tudta, ami ezután jön, önpusztító és szeretet nélküli élet lesz, ami számára már nem jelentett kihívást.
A buszon, ami szállította őket, már nem a megszokott börtön hangulat uralkodott, kártyáztak, hangoskodtak utazás közben. Nem szólt rájuk senki. A kéthetes kiképzésen már összejött a társaság, mind kemény legény volt. Úgy látta nincs köztük egy se, aki elszaladna, ha éjszaka valaki elköhögi magát a sötétben. Talán csak kölyökképű, akit már nem tudott levakarni magáról, úgy követte mindenhová, mint az árnyéka. Benjámin lett számára az Isten, az oltalmazó.
Gondolatai visszatértek a börtön falai közé, de azonnal lelkiismeret furdalása lett, mert eszébe jutott a tanár, akinek elég durván visszautasította a segítségét, miután kikerült a magánzárkából. Menekült előle, nem engedte, hogy tovább folytassa a lélekmegmentést nála. Már nem volt rá szüksége. Úgy gondolta az ő lelkét már a pokol tüzére dobták, átalakult, megkeményedett visszafordíthatatlanul. Nem motiválta semmilyen érzelem, kőkeményen ráérzett, hogy minden, ami körbeveszi színjáték, álszentség, amiben, ha élni akar ölni kell.
Nézte a rabtársait és viccesnek találta, hogy bűnözők is mehetnek a határt őrizni, még ha illegálisan is, hisz nem ez volt a feladatuk hivatalosan. Benne volt a pakliban, felkészítették őket a kiképzésen. Ha élesre fordul, vagy rendkívüli lesz a helyzet, bevethetők lesznek. Aztán rájött, hogy egyáltalán nincs benne humor. Őket nem kell úgy kímélni, mint a civileket.
Az előtte az ülésen négy fiatal férfi énekelni kezdett, a dalra elcsendesedtek a többiek.
" Magyar-hon felé,
Sötét fellegek törnek.
Ezer határvadász..."
Aztán egyenként bekapcsolódtak, énekeltek csillogó szemmel, büszkén, talán azzal a felemelő tudattal, hogy most rájuk is szüksége van a hazának. Ez azért mégis csak más meló lesz –gondolta ő is — mint mikor jóvátételi munkában kifestik a város óvodáit, takarítják a parkokat. Mégsem énekelt, nem volt benne lelkesedés, még a pillanat sem tudta elvarázsolni, hisz idegenként élt a saját országában. A haza szó nem jelentett számára semmit. Nem haza az, ami kidobja magából a szülöttjét, engedi éhen, szomjan halni. Nincs benne jog sem kegyelem.
Levitték őket a déli határhoz, ahol a kerítés ugyan állt, de folyamatosan megrongálták és áttörtek rajta a bevándorlók. Amikor odaértek akkor is folyt a műszaki kiépítés, készült a közvilágítás.
Erős kiépített sátrak várták őket. Az eligazításkor jött rá igazából, hogy egyáltalán nem kéjutazásra hozták őket, sokkal rosszabb időszak vár rá, mint az első határ munkánál.
Alig helyezkedtek el, megérkezett a körletükbe egy katonai terepjáró. Középkorú tiszt szállt ki belőle, szigorú kék szemeivel végig nézett a kivezényelt elítélteken, majd elébük sétálva köszöntötte őket.
– Remélem úgy jöttek ide, hogy tisztában vannak vele, hogy lesznek igencsak nehéz óráik és napjaik? Az is lehet, hogy nagyon kevés pihenővel. Ettől a perctől megkövetelem a helyzethez illő komolyságot, szigorú fegyelmet!
A katonatiszt elmagyarázta, hogy mi lesz a feladatuk.
– Ez a határrész százhuszonkét négyzetkilométer. Nem egy félórás sétagalopp. Mint láthatták, épül kifelé a közvilágítása. Az önök feladata a továbbiakban a rendőrök és a katonák kiszolgálása, a megrongált kerítésszakaszok javítása. Folyamatosan be lesznek osztva felváltva a járőrök mellé. Az észlelt rongálás kijavítását azonnal meg kell kezdeniük! Amennyiben éles helyzetbe kerülnek, a feladatuk tovább bővülhet, szükség esetén riasztási feladatot is el kell látniuk. Nem kell hősködni! Ha nagyobb csoport tör át a határvédelmen azt megrongálva, oda csoportosítjuk az erőinket. Helikopter is segíti a megfigyeléseket. Várhatóan nem csak bevándorlók fogják izgalomba hozni az itteni készenléteseket. Találkozni fognak eltévedt embercsempészekkel, akik a haszon kockáztatása miatt bármire képesek, de mindennapos a sima csempészet is ezen a területen, és csak azért, hogy ne unatkozzanak, a drogkereskedők kedvelt útvonala is egyben ez a határszakasz. A határ biztonságának megőrzése nem könnyű feladat, hisz ki lesznek téve az időjárás szeszélyének, a terepviszonyok nehézségeinek. Örökös készenlétet jelent. Bármikor parancsot és riasztást kaphatnak. Fárasztó és kimerítő lesz, pláne az éjszakai őrszolgálat. Ezért is fontos a fegyelem, az egymásra figyelés szabályainak betartása!
Már az első este megkapta mindenki a nappali és éjszakai beosztását. Benjámin mellé beosztották kölyökképűt, a zárkatársát. Igaza volt a tisztnek eligazításkor, legalábbis az időjárással kapcsolatban. Megérkezésük másnapján megdördült az ég, egész nap ömlött az égi áldás a nyakukba.
– Az jön itt be, aki akar – mérgelődött langaléta – hisz ilyen esőben, szélben nem hallunk, nem látunk semmit.
– Azért figyelj! – tanácsolta Benjámin – Az időjárás csak az elemek játéka, ha én át akarnék jönni a határon, ilyen időt választanék.
A két határvadásztól, akikkel együtt indultak minduntalan lemaradtak, mivel a kerítésen folyamatosan találtak javítanivalót.
Mellettük az erdős részen recsegtek, törtek a fákról a lezuhant száraz ágak, kölyökképű rémülten lesokkolt.
– Itt vannak haver! – súgta oda Benjáminnak.
– Félős vagy? Jól kifogtalak. Talán csak erdei vad, vagy a szél ereje. Ne majrézz már annyira! Még ez hiányzott, hogy beszarj itt mellettem!
– Te tán nem félsz? Nekem aztán nem tudod bebeszélni, hogy te sohasem félsz semmitől.
– Pedig eltaláltad, ha meg kell halni, akkor meg kell, de előbb kitekerem a nyakát egy két rohadéknak! – válaszolt dühösen Benjámin – Hagyd abba a sírást! Nagyon unom.
– Elhiszem. Tudom, hogy milyen vagy, hazavágtad a tetováltat is.
– Te is úgy járhatsz, ha nem szeded össze magad, figyelj inkább! – mordult a félelemtől reszkető rabra Benjámin. Nem örült, hogy pont egy gyáva társa lett – Minek jelentkeztél, ha ennyire beszari vagy? Maradtál volna a dutyiba!
– Tartozom neked haver! Miattam ültél szigorítottban.
Benjámin legyintett egyet, nem folytatta tovább a diskurzust. Sejtette végig, hogy a kölyökképű csak ő miatta jelentkezett a határra.
Egy hét múlva, a kezdeti jókedvnek hírmondója sem maradt, mindenki fáradtan kelt- feküdt. Az ingerültség is fokozódott köztük. Pedig addig nem történt különösebb esemény a szakaszukon. Egy embercsempészt tudtak elkapni, aki a nagy eső miatt lecsúszott egy árokba és ott ragadt a sárban. Nem is az autóval volt baj, hanem a fazonnal, gyalog próbált lelépni előlük. A hátrahagyott autóban sorsukba beletörődve vártak, akiket szállított.
A következő héten kapták a riasztást. A határt, pár napon belül ezres nagyságrendben bevándorlók érik el. A feszültség óráról- órára nőtt a határőrzők között.