Az angyaloknak mindenre van idejük

 

Sára éppen indulni készült, amikor meglátta a kifelé tartó családot. Nem tudta a szemét levenni róluk. Benjámin még megtörtebb lett, mint amikor előzőleg látta. A férfi nem nézett fel, a fejét leszegve közeledett feléje, mint aki keres valamit a földön. Eszébe jutott, mit mondott Zsolt: tévedés, hogy Benjámin kimarad az életéből. Karola rá is utalt, mikor a halálos ágyán beszélt hozzá. „Maga elviszi a családomnak a boldogságot, vigyázni fog rájuk." Benjámin meg ő? Talán a sors tényleg keresztezi az útjaikat? De hát a férfit a börtön teljesen elszigeteli a külvilágtól. Lehet, Karola műve, hogy az érzései megváltoztak iránta? Mert megváltoztak, már nem akart önmagának hazudni. Érdekelte a férfi, vonzódott hozzá, ha nem akarta, akkor is. Könnyű volt a csapdába belesétálnia, hiszen Benjámin magas termetű, markáns arcú férfi volt. A szeme mélybarna, aminek a fényét kevés ideig tudta elviselni, mert zaklatott lett tőle azonnal. Próbálta a felismerést elnyomni magában, elfogadható magyarázatokat gyártott hozzá, hogy ez csak egy részvét, sajnálat csupán. Ebben a helyzetben nem érezhet mást egy férfi iránt, akinek a tragédiája a szeme előtt zajlik éppen. Mégis átért hozzá minduntalan az eltemetni vágyott felismerés, több annál, amit érez iránta, mint sajnálat.

Mikor a család búcsúzott egymástól, Sára is átérezte a férfi hidegségét, ahogy elköszönt a kislányaitól. Azok meg szegények csak álltak ott, értetlenül, figyelve az autó után, amiben az az ember ült, aki megvédhetné őket, akihez tartoztak, tartozni kéne most is.

Szegény kis Zsuzska szipogva emelte a kezét, integetett, reménykedve, talán észreveszi az apja. De nem látta, hogy visszaintett volna bárki is az autóból.

A gondozónő átölelte a két kislány vállát.

– Menjünk bogaraim, menjünk vissza az Otthonba!

Engedelmesen beszálltak, szó nélkül. Ahogy kanyarodott az autó, elhaladtak Sára mellett. Mindkét gyerek megismerte a megmentő angyalukat. És azt is látták, hogy az angyal elmosolyodik és integetett feléjük.

– Láttad Mónika, láttad! Integet, nem ment el! Még autója is van. – Feltérdepeltek az ülésre és izgatottan bámultak visszafelé.

– Az angyal integetett, igaz? Nem úgy, mint apu, ő elfelejtett integetni! – nyugtázta egy mély megkönnyebbült sóhajjal Zsuzska. – Látod Mónika, az angyaloknak mindenre van idejük. Még autót is tudnak vezetni.

– Van hát, ők nem dolgoznak, csak nézelődnek – világosította fel a nővére.

– Igen. Nézelődött ma is egész nap, elkísérte anyut – súgta a kicsi halkan.

– Miről beszélsz? Anyu meghalt. Bezárták abba a dobozba.

– Áh, dehogy, ott volt a kőkeresztnél, az angyal mellett. Megismerem tán.

– Na, agyadra ment valami, én is odanéztem, de az angyal csak egyedül volt.

Zsuzska nagyon elérzékenyült azon, hogy nem hisz neki a testvére. Mónika látta, hogy közel van a síráshoz, engedékenyebb lett, lezárta a nézeteltérést.

– Lehet, hogy később odaállt, én pont akkor nem néztem oda. Lehetséges, ne sírj már megint!

– Igen, lehet – nyugodott meg a kislány. – Nem sírok. Apu miért nem látta az angyalt szerinted?

– Szerintem az angyal nem is akarja, hogy lássa apu.

A gondozónő végig hegyezte a fülét, de nem sok logikát kapcsolt a beszélgetéshez, csak furcsállta, miről folyik a háta mögött a diskurzus. Sajnálta a két gyereket, nem kívánta senkinek ezt az áldatlan helyzetet, ami őket érte.

Zsuzska és Mónika körül megváltozott a légkör a temetés után, mindenkiben kialakult feléjük az együttérzés, még a legagresszívabb gyerek se tett megjegyzéseket rájuk.

Böbe néni nagy mosollyal jelentette be másnap, hogy hétfőtől óvodába fognak járni, nem lehet kibújni alóla, mert Mónika nemsokára iskolás lesz. Ezen aztán Zita egész nap kárörvendezett.

– No hisz', mentek a dedóba? Én nem mennék oda, meg a suliba se, csak zrikálják az embert egész nap. Menne a rosseb!

Viki széles szájjal vigyorgott, nem állta meg, hogy ne szóljon be Zitának.

– Csak az ilyet zrikálják, mint te vagy, kettőig se tudsz számolni!

– E', jobb lenne, ha szólnátok, hogy kimentek nevelőszülőhöz, vagy örökbe, mint az itteni dedóba! – mondta nagy bölcsen, nem zavarta Viki beszólása.

– Lehet, hogy örökbe megyünk valakihez – válaszolt Mónika.

Nem lesz itt semmi baj szöszi!

 Mónika és a kishúga már a második hetet töltötte az átmeneti otthonban. Vészesen közeledett az a nap, mikor az előírások szerint őket is kihelyezik lakásotthonba, vagy nevelőszülőhöz.

Aránylag csendes volt a ház amikor bekerültek. Megszeppenve ültek az otthonvezető irodájában, fel sem tudták fogni mi történik velük. Az otthonvezető többször rájuk mosolygott, míg rendezte a papírjaikat a gyámügyessel, azzal a vörösre festett hajú nővel, aki kiráncigálta őket a lakásukból. Mikor végeztek az adminisztrációval, a nő is rájuk nézett, felállt és odament hozzájuk.

– Jó helyen vagytok most már. Viselkedjetek okosan, legyetek jók, akkor minden rendben lesz kedveskéim.

Mónika elkapta a fejét a feléje nyúló kéz elől. Fellobbant a gyűlölet a szemében. Mikor elment a gyámügyes az otthonvezető odaült melléjük.

– Hívhattok Marika néninek. Bármilyen gondotok lesz, csak üzenjetek, én mindig itt vagyok.

Telefonált. Pár perc múlva egy őszes hajú idősebb gondozónő jelent meg az ajtóban.

– A két kislányt Zita mellé helyezd el, legalább nem lesz egyedül az a lány.

Az asszony megfogta a kezüket és felkísérte őket az emeletre. Útközben megosztott velük pár információt, például azt, hogy őt Böbe néninek hívják. Benyitott egy szobába, amiben csak egy romalány heverészett az egyik ágyon.

– Itt alszotok kedveskéim! – mutatott az ágyukra. – Te meg húzd meg magad Zita, ha egy újjal bántod őket, bajba kerülsz! Értjük egymást? – nézett szigorúan a lányra.

– Miket beszél má, báncsa a rosseb őket. Haggyon má, maga! – kiáltott vissza felháborodva a cigánylány.

Az asszony letette a ruhájukat a heverőkre.

– Öltözzetek át, ez itt nappali ruha, és itt van a hálóruhátok. Papucs... neked is! – adta oda a felszerelésüket az asszony –, most egyelőre ennyi! Ismerkedjetek meg egymással. Félóra múlva ebéd. Zita – fordult a fekvő lányhoz –, majd kísérd le őket az ebédlőbe!

– Ha maga mongya – vont egyet a vállán a cigánylány, akkora már ült a heverő szélén, nézegette a két jövevényt.

Mónika és Zsuzska a kijelölt heverőn egymásba kapaszkodva ült, ők is nézték Zitát.

– Mi a nevetek?

– Sági Mónika, a húgom meg kispo... vagyis, Sági Zsuzsika.

– Én meg Zita vagyok. Elkaptak benneteket?

Mónika értetlenül nézett Zitára.

– Miért?

– Azt én honnan tudjam. Mindenkit elkapnak. Engem is.

– Miértünk eljöttek – mondta csendben Mónika –, de nemsokára vissza is visznek.

– Azt mondták?

– Miért kaptak el? – furdalta a kíváncsiság Mónikát.

– Hát loptam.

– Miért?

– Hagyd már abba azt a sok miértet, mint egy dedós úgy kérdezgeted, hát mert éhes vótam, azért. Má' meg mér bőg a húgod? – kiabált mérgesen Zita.

– Fél! – és átölelte oltalmazón Zsuzskát.

Megszólalt egy csengőhang, Zita felugrott, indult az ajtó felé. A válla fölött visszaszólt.

– Ebéd, süketek vagytok?

Zsuzska szipogott, esdeklőn nézte a nővérét, aztán halkan oda súgta – Elment. Mikor jön anya?

– Nem tudom, egy darabig itt leszünk, vigyázok rád. Mindig legyél velem. Érted? – megfogta a húga kezét és elindultak Zita után. Lassan vezette lefelé a lépcsőn, hogy el ne essen az ismeretlen helyen.

Az ebédlőben már az összes otthonos lent volt. Látta Mónika, hogy tőlük mind jóval idősebb. Az asztalok kopott viaszos terítőkkel voltak leterítve. Az ebédlő baloldalán nyílott a tálaló, oda kellett sorba állni tálcával mindenkinek. Még várakozott ott legalább négy gyerek az ebédjéért, a többiek javában falatoztak az asztaloknál.

Mónika kétségbeesve állt a zajos helyiség ajtajában, idegesen szorongatta a kishúga kezét. Az egyik konyhás szerencsére észrevette őket.

– Hé, Flóri! Neked szólok, jól hallod, gyere ide, a két új gyereknek vidd oda az asztalhoz a tálcát!

Mónika arra nézett, amerre a konyhás szólt. Meglátta a fiút, az is pont őket nézte. A fiú felállt és szó nélkül indult a tálcákért, vitte egy üres asztalhoz. Mikor letette a két tálcát, odament hozzájuk.

– Ott van a kajátok, de holnaptól szolgáljátok ki magatokat, nem vagyok csicskája senkinek! – mondta nagyon komolyan az útmutatót.

Flóri is cigány volt. A kerek arcában két mélybarna szempár felett sűrű szemöldök íve húzódott. Az ajkai teltek, szinte nőiesen lágy vonalúak voltak. Barna sűrű haját a tarkóján felborotváltatta, csak a feje búbján hagyta meg a tüsis haját. Jelentőségteljesen méregette a két szőke, kékszemű kislányt.

– Majd hozzászoktok gyorsan, különben sokat fogtok éhezni! – fejezte be a mustrát és visszament az asztalához.

Az ebéd paradicsomleves volt betűtésztával, a második fogás krumplis tészta. Ettek szó nélkül.

Mónika összeszedte a tányérokat, mikor befejezték az ebédet, egymás alá csúsztatta ügyesen a tálcákat, ráhalmozta a négy tányért, evőeszközöket.

– Maradj itt! – parancsolta súgva a kishúgának.

De Zsuzska nem maradt, félt elszakadni a nővérétől. Utána ment, kis kezével megmarkolta a nővére nadrágja szélét. Megbotlott, nagyot rántott a tálcával egyensúlyozó testvérén. A nagy csörömpölésre mindenki odakapta a fejét. A négy tányér darabokra törve pattogott a mozaikkövön. Mónika idegesen körülnézett, majd mérgesen leszidta a húgát.

– Mondtam, hogy maradj!

Zsuzska éktelen bömbölésbe kezdett. Végre sírt, ahogy a torkán kifért, felszabadultan, kétségbeesve.

– Idióta balkezesek! – lökött egyet a síró gyereken Zita – Ezután mindig külön műsort csináltok, he?

Mónikának se kellett több, ráugrott a nagyobb lányra és visszaütött teljes erejével.

– A testvérem senki nem bánthatja! – kiabálta hisztérikusan.

Zita a hirtelen támadástól meglepődött, nem ütött vissza.

– Ájj mán le, nézze mán Böbe néni, mit pattog ez itt, ni? Bolha tán?

A teremben a többiek nevetni kezdtek a meglepődött cigánylányon. Flóri is vigyorogva nézte a jelenetet.

– Nem lesz itt semmi baj szöszi, ha meg tudod védeni magad! –, küldött Mónika felé egy hangos dicséretet.