Ugye mi jók voltunk ?

 

Mónika és Zsuzska mindennap járt a közeli óvodába. Akkoriban vittek be nyolc cigánygyereket, testvéreket, ezek között volt három óvodás korú. Öten bandukoltak Böbe néni kíséretével a hűvös novemberi reggelen, az óvoda felé vezető úton.

Böbe néni mindig csacsogott, mint a gerle a fán. Mónika sokszor csodálta, hogy nem fárad bele az örökös kerepelésbe. Vagy mesélt valamiről, vagy kérdezett, vagy éppen rendre utasított, mindegy volt neki, csak hallatni tudja a hangját.

Azon a reggelen nem volt csak egy témája, azon aztán kimerítően végig bosszankodta az utat. Nem tudott ugyanis napirendre térni, se belenyugodni abba a ténybe, hogy Teréz, a legkisebb cigánylány, miért a kabátja ujjába törli az orrát a papír zsebkendő helyett. Aztán megunta, legyintett egyet lemondóan, megadta magát, mert Teréz csak nézett rá, mint borjú az új kapura.

Böbe néni hirtelen váltott témát, de azt úgy mintha derült égből lecsapott volna közéjük az isten-nyila. Mónika és Zsuzska egyszerre állt meg, szinte földbe gyökerezett a lábuk, attól, amit hallottak tőle.

– Mónika, tudjátok már, hogy szombaton eljön az a néni, aki kivisz benneteket? Ideje már, hogy zöld ágra vergődjön a sorsotok. Biztos örültök, igaz?

– Milyen néni? Még nem mondták... nekünk. – nyögte ki végül a nagyobb lány.

– Hogy-hogy nem mondták? Már napok óta beszélik odabent, hogy végre jelentkezett, akit annyira vártok. Hát, jön az angyalotok... de van neki becsületes neve, úgy hívják, hogy Závori Sára.

– Az angyaloknak nincs nevük Böbe néni – méltatlankodott Zsuzska –, nem mihozzánk jön az biztos.

– Hát én úgy tudom, hogy hozzátok, mert szólt az otthonvezető, hogy ti bent maradtok szombatdélután, nem jöttök a városba velünk, mert akkorra van megbeszélve a találkozótok.

Böbe néni ezután bent ragadt a témában. Végig az óvodáig nyomta a szöveget, hogy milyen jó az, ha egy gyerekért eljön valaki. Meg hogy se-perc és nyakukon a karácsony, a szeretet ünnepe. Zsuzska és Mónika hallgatták, de nem minden ért be az agyukig, a sok feléjük küldött mondat kint tekergett körülöttük a fagyoslevegőben, mint a kifújt meleg lehelet.

– Na, nektek lehet, hogy szép lesz ez a karácsony aranyaim – fejezte be Böbe néni a szóáradatot, de csak azért, mert közben megérkeztek az óvoda kapujához.

Nehezen teltek a napok ezután. Zsuzska lelkét remegtette meg legjobban a hír, kételyek gyötörték egyfolytában. A sok kérdésre a nővére se tudta a helyes választ, például azt, hogyan lehet egy angyalnak ember neve? Arra meg ő se mert gondolni, hogy valaki más jön, hisz Böbe néni nagyon komolyan mondta, hogy szombat délután meglátogatja őket a barna angyal.

– Azért is biztos lehet – meditált Mónika –, mert megígérte Elvira néni, hogy megkeresik inkább, csak jók legyünk ezután.

Hogy jól gondolkodik-e, megkérdezte a biztonság kedvéért a húgát is.

– Ugye Zsuzska, mi jók voltunk mostanában?

– Jók, hát. – bólogatott a kislány – Te is.

– Akkor lehetséges, hogy megkereste Elvira néni az angyalt, mert jók voltunk.

– Lehetséges – mondta reménykedve Zsuzska

– Csak azt nem tudom, hogy tudtak angyalnak levelet küldeni, vagy megkeresni éppen. Az angyalok nem sűrűn vannak itt a földön.

– Lehetséges, hogy a barna angyal többször van itt, mert nem tud repülni csak autót vezetni – magyarázta meg izgatottan Zsuzska.

Az angyaloknak mindenre van idejük

 

Sára éppen indulni készült, amikor meglátta a kifelé tartó családot. Nem tudta a szemét levenni róluk. Benjámin még megtörtebb lett, mint amikor előzőleg látta. A férfi nem nézett fel, a fejét leszegve közeledett feléje, mint aki keres valamit a földön. Eszébe jutott, mit mondott Zsolt: tévedés, hogy Benjámin kimarad az életéből. Karola rá is utalt, mikor a halálos ágyán beszélt hozzá. „Maga elviszi a családomnak a boldogságot, vigyázni fog rájuk." Benjámin meg ő? Talán a sors tényleg keresztezi az útjaikat? De hát a férfit a börtön teljesen elszigeteli a külvilágtól. Lehet, Karola műve, hogy az érzései megváltoztak iránta? Mert megváltoztak, már nem akart önmagának hazudni. Érdekelte a férfi, vonzódott hozzá, ha nem akarta, akkor is. Könnyű volt a csapdába belesétálnia, hiszen Benjámin magas termetű, markáns arcú férfi volt. A szeme mélybarna, aminek a fényét kevés ideig tudta elviselni, mert zaklatott lett tőle azonnal. Próbálta a felismerést elnyomni magában, elfogadható magyarázatokat gyártott hozzá, hogy ez csak egy részvét, sajnálat csupán. Ebben a helyzetben nem érezhet mást egy férfi iránt, akinek a tragédiája a szeme előtt zajlik éppen. Mégis átért hozzá minduntalan az eltemetni vágyott felismerés, több annál, amit érez iránta, mint sajnálat.

Mikor a család búcsúzott egymástól, Sára is átérezte a férfi hidegségét, ahogy elköszönt a kislányaitól. Azok meg szegények csak álltak ott, értetlenül, figyelve az autó után, amiben az az ember ült, aki megvédhetné őket, akihez tartoztak, tartozni kéne most is.

Szegény kis Zsuzska szipogva emelte a kezét, integetett, reménykedve, talán észreveszi az apja. De nem látta, hogy visszaintett volna bárki is az autóból.

A gondozónő átölelte a két kislány vállát.

– Menjünk bogaraim, menjünk vissza az Otthonba!

Engedelmesen beszálltak, szó nélkül. Ahogy kanyarodott az autó, elhaladtak Sára mellett. Mindkét gyerek megismerte a megmentő angyalukat. És azt is látták, hogy az angyal elmosolyodik és integetett feléjük.

– Láttad Mónika, láttad! Integet, nem ment el! Még autója is van. – Feltérdepeltek az ülésre és izgatottan bámultak visszafelé.

– Az angyal integetett, igaz? Nem úgy, mint apu, ő elfelejtett integetni! – nyugtázta egy mély megkönnyebbült sóhajjal Zsuzska. – Látod Mónika, az angyaloknak mindenre van idejük. Még autót is tudnak vezetni.

– Van hát, ők nem dolgoznak, csak nézelődnek – világosította fel a nővére.

– Igen. Nézelődött ma is egész nap, elkísérte anyut – súgta a kicsi halkan.

– Miről beszélsz? Anyu meghalt. Bezárták abba a dobozba.

– Áh, dehogy, ott volt a kőkeresztnél, az angyal mellett. Megismerem tán.

– Na, agyadra ment valami, én is odanéztem, de az angyal csak egyedül volt.

Zsuzska nagyon elérzékenyült azon, hogy nem hisz neki a testvére. Mónika látta, hogy közel van a síráshoz, engedékenyebb lett, lezárta a nézeteltérést.

– Lehet, hogy később odaállt, én pont akkor nem néztem oda. Lehetséges, ne sírj már megint!

– Igen, lehet – nyugodott meg a kislány. – Nem sírok. Apu miért nem látta az angyalt szerinted?

– Szerintem az angyal nem is akarja, hogy lássa apu.

A gondozónő végig hegyezte a fülét, de nem sok logikát kapcsolt a beszélgetéshez, csak furcsállta, miről folyik a háta mögött a diskurzus. Sajnálta a két gyereket, nem kívánta senkinek ezt az áldatlan helyzetet, ami őket érte.

Zsuzska és Mónika körül megváltozott a légkör a temetés után, mindenkiben kialakult feléjük az együttérzés, még a legagresszívabb gyerek se tett megjegyzéseket rájuk.

Böbe néni nagy mosollyal jelentette be másnap, hogy hétfőtől óvodába fognak járni, nem lehet kibújni alóla, mert Mónika nemsokára iskolás lesz. Ezen aztán Zita egész nap kárörvendezett.

– No hisz', mentek a dedóba? Én nem mennék oda, meg a suliba se, csak zrikálják az embert egész nap. Menne a rosseb!

Viki széles szájjal vigyorgott, nem állta meg, hogy ne szóljon be Zitának.

– Csak az ilyet zrikálják, mint te vagy, kettőig se tudsz számolni!

– E', jobb lenne, ha szólnátok, hogy kimentek nevelőszülőhöz, vagy örökbe, mint az itteni dedóba! – mondta nagy bölcsen, nem zavarta Viki beszólása.

– Lehet, hogy örökbe megyünk valakihez – válaszolt Mónika.