Ma megtagadtam a hazug Isteneket, az áldozó
rózsafüzérem a sárba tapostam.
Néztem, ahogy lepattantak a gyöngyök
és gurultak szanaszét, árván pörögtek.
Elnémult rajtuk, a
„Hiszek egy Istenben”
És a” Mi Atyánk ki vagy a Mennyekben” szétfolyt
a köveken. A Hit mi eddig éltetett végre utat talált
a Semmibe, már nem görnyed tőle a hátam.
Nem fáj a veszteség, nem fáj az üresség,
hisz rég harcol ellene a lelkem, mind csak hazug
szószegés.
Végig nézek az úton és látom merre tartok,
megyek rajta és
magam mögé szórom a dogmákat
az igéket, az
irányszavakat, mik meghatározták
eddig a létem. Isten álarcai mik eddig körbevettek,
lehulltak mind a porba,
onnan vigyorog rám a Halál, a Gonoszság, a Fukarság, a Hamisság
álarca.
Papok, igehirdetők, a hamis Isten álarcában már nem
vezetnek félre,
uzsorások, dézsmaszedők, boszorkányüldözők, hiába minden,
már nem hiszek bennetek.
Pedofil csuhások, keresztel nyakatokban, bitófa árnyékában
sunnyogva prédikáltok, szentségről, Jézus eljöveteléről.
Kereszt mögé bújt hitvány gyilkosok, népírtók, hiába
integettek, hívogattok, vérrel borított oltárról kínáljátok
az ostyát,
amibe sötét folyosó zugában patkánymérget kevertetek.
Egy Istenbe hiszek csak, aki bennem él, és én benne élek,
ez az Isten mezítláb jár, szerény és áldozatra kész,hisz
bennem,
és én azóta tudok hinni önmagamban.
