Sétált, mint aki ráér,
lassan, szinte észrevétlen.
Nézett az üvegfalon át egy
csodálatos idillt. Szeme
körbeölelte, a vértől rózsás
sertéskarajt, cirógatta a zsíros
falatokat. Nyála csorgott, már
patakba folyt, ádámcsutkája
le-föl mozgott. Elképzelte
a gőzölgő levest,az illatos
sercegő húst, szinte beleszédült
a vágyba- Kér valamit?- szóltak rá.
Arcát gyorsan igazítva
szerény mosolyra húzta,
- Semmit kedveském, csak nézelődök.
De sírt az éhség az álarc mögött.
Az utcán sóhajtva nyúlt a kidobott
szemétbe, lehajtott fejjel
tovább lépve, kenyérhéjat majszolt.
