Ez már nem álom

 

Sára anyja csak este kezdett másként gondolkodni a férfiról, aki a börtön rácsai mögül képes volt megszédíteni a lányát, mikor látta a lánya csillogó szemét, ahogy beszélgetett Benjáminnal telefonon. Meg is jegyezte Terkának.

– Látszik rajta, hogy szereti azt az embert, ne is firtassuk tovább ezt a témát, az idő úgyis bizonyságot hoz mindenre.

A hosszú nap után nyugovóra tértek, elcsendesedett a ház, csak kintről hallatszott be a tavaszt hozó szél zúgása.

– Akkor bővítsük a házat, nagyon úgy néz ki – húzta a takarót magára Mártika néni.

Terka mama keresztet vetett és elmosolyogta magát.

– Isten gondoskodik róla, hogy ahová töviseket szórt, rózsát is szórjon. Töviseket már szórt eleget, most már csak rózsát kell szórnia Mártikám. Reméljük, Sára nem pazarolja el a fiatalságát értéktelen emberre. Nyugodjál meg.

Beköszöntött az első tavaszi nap, a hűvös hajnali szél kiszárította a határt, Sára elindult határszemlére Jánossal. A gyerekek iskolába-óvodába jártak, csak Amira maradt otthon, nem a nyelvismeret hiánya miatt, a hivatalos eljárás cammogott medve talpakon.

Közel egy órája poroszkált velük a két ló, de még a felét sem járták be a gazdaságnak.

János végig beszélte az utat, mint aki induláskor feladatként kapta az új gazda felvilágosítását. 

– Sokszor itt semmit érő az autó vagy a motorkerékpár, de van úgy, hogy a szekér is elakad, ha több napos eső zúdul a határra. Pedig jönni kell akkor is, ha másért nem, leengedni a vizet a vetésről. Akkor csak a hátasló segít, más be nem járja a földutakat, még a ló is nehezen – kapta az első tanácsokat Sára. – Ötven hold, az nem kicsi terület. Itt kukorica vót tavaly, az idén tavasz árpát gondoltunk Terka mamával – mutogatta a parcellákat János az ostor nyelével.

– Sose tanulok bele – dünnyögte az orra alá Sára. – Nagyon szép ez a vidék, gondolom ha eljön az igazi tavasz, még szebb lesz.

– Szép biza', sok a ligetes rajta, a keresztapja imádta a fákat, nem vágott ki egyet se, még az árokpartokról se. Nem ördöngösség ez, csak bele kell tanulni. Mindent idejébe kell csinálni az a legfontosabb. A természet nem szereti a mihaszna lusta embert, ha elkésik a vetés, ha nincs időben gondozva, vagy betakarítva a termés az egész évnek annyi, sok munka a semmiért. De ne féljen, sorba' majd kitanulja. Na, ott az erdő... tiszta akác. Amellett megyünk vissza a tanyára – biztatta a falubeli, aztán hozzátette még: – Nyergelheti is a lovakat, tűrik mán a hátukon a nyerget.

– Nem árt, ha megtanulok lovagolni. Flóri nagyon szereti a lovakat, biztosan észrevette, őt is taníthatná.

– Mán az első nap észrevettem, a fiú érzi a lovat... segítek neki is.

A hűvös szél végig fújt a szántóföldek felett, majd bebújt az akácerdő belsejébe. Ott zörgött, sustorgott egy darabig a csupasz ágak között, végül megunva kisiklott onnan is, hogy visszatérjen a sík vidék fölé. Ott időzött egy darabig, mint egy eltévedt vándor, forgott, dünnyögött, mint aki nem találja a helyét.

Hallgattak. Sára figyelte a két ló délceg fejtartását, miközben okosan kerülgették a kátyúkat a dűlőúton. Arra gondolt, hogy rengeteg ideje lesz megtanulni ezt az ősi tudományt, nem szégyen az, ha eleinte tanácsot kér mindenkitől. Milyen különös érzés már most is járni ezeket az utakat, amik az ő saját földjein vannak. Saját föld, ez eddig rendben is van, papír van róla, de ennyi nem elég, ha majd tudja azt is, mit kell vele kezdeni, ha kiismeri a szeszélyeit, a hóbortjait, akkor lesz igazán az övé.

– Mondta az öreg kertész, hogy keresse, ha ráér. Szívesen segít – szólalt meg János váratlanul, mint aki ráérzett a gondolataira.

– Mondja meg neki, hogy a napokban felkeresem.

Flóri nagyon megörült a hírnek, hogy ő is megtanulhat lovagolni. A villanypásztorral bekerített mezőn gyakoroltak eleinte, de hétvégén elindultak egy hosszabb útra a határba.

Flóri olyan biztonságosan ült Csillag hátán, mintha örök életében az lett volna a helye. Sára eleitől fogva félt a ló hátán, de ezt nem illett kimutatnia a kamasz fiú előtt. A kanca nyugodtabb volt, mint Csillag, álmosítóan ringott a háta míg poroszkált a földes úton. Lassan ő is ráérzett az ízére, milyen fantasztikus egy ilyen nagy állattal szimbiózisban élni.

A ló hátáról végig lehetett látni a zöldülő határ felett. Megelevenedett a környék körülöttük, mezei nyulak rohantak át a kanális mentén a nyílt mezőre. A lovak dobogása pánikot okozott köztük, riadtan figyeltek visszafelé, mi közeledik feléjük, aztán újra kezdték az őrült cikkcakk futamukat, ami biztos távolságba juttatta őket a veszély forrásától. A fácánok ijedten rikoltottak fel a bozótos mélyén, hírül adva a többi természetlakónak, hogy idegenek közelednek, legyen mindenki résen.

Sára magába szívta a friss levegőt, gondolatai mérföldekre elkalandoztak, elképzelte, hogy nemsokára Benjámin fog ott ülni Csillagon mellette és együtt járják majd ezt a kis birodalmat.

Flóri felfelé nézett az égre, kereste és talán meg is találta azt a habfehér bárányfelhőt, amire álmában felszállt Csillag hátán. Aztán szélesen elvigyorogta magát.

– Ej, de jó, hogy ez mán nem álom Sára néni.

– Ez már nem Flóri. Ez itt a valóság! – nevetett Sára a fiúra.

Te leszel a családban a férfi

 

Mikor minden hivatalos papír a kezébe került, kitűzte az indulás napját. A befogadó Otthontól megkapta a költözéshez a tranzitot. Reggel korán ott volt nála a busz, a nagydarab ,mindig mosolygós sofőr könnyedén hurcolta lefelé az emeletről Sára előkészített dobozait. Csak ezután mentek el a gyerekekért, akik már napok óta izgatottan várták az indulást. Kora reggeltől hiperaktívvá válva csiviteltek, pakoltak, búcsúzkodtak az ott maradóktól.

Mikor a városból kiért a két autó, és rákanyarodtak a hazafelé vezető útra, Sára ránézett a mellette üldögélő romafiúra.

– Flóri, még meggondolhatod magad – figyelmeztette arcára erőltetett komolysággal.

– Mit mán, Sára néni? Dehogy... vezessen csak nyugodtan... hazafelé – kapta fel a fejét a fiú, aztán gyorsan témát váltott, mert rájött, hogy Sára huncutkodik vele. – Csillag ugye megismer, ha hazaérünk?

Sára elérzékenyült, ahogy hallgatta Flórit – „hazafelé „– ránézett a fiúra mosolyogva.

– Persze Flóri, Csillag, ha bekötik a szemét, akkor is megismer, mert az állatokban nagyon nagy a szeretet és a ragaszkodás.

Eszébe jutott az indulás, mikor a sofőr felajánlotta Flórinak, hogy üljön a tranzitba, elfér ott is, van hely. Flóri akkor nagyon jelentőségteljesen kijelentette, hogy inkább az autóban utazik, mert neki ott a helye az első ülésen, Sára néni mellett.

– Figyelj Flóri, ha hazaértünk, lesz egy kis felelősség a válladon – folytatta a beszélgetést Sára.

Flóri érdeklődve nézett rá.

– Te leszel az egyetlen férfi a házban jó darabig, ezért nagyobb felelősség lesz rajtad bárkinél. Oda kell figyelned mindenre.

– Férfi vagyok az igaz. Figyelek is, nem lesz baj, ha már ott leszek – nyugtatta meg Sárát a fiú vigyorogva. Nagyon tetszett neki a leendő családfői beosztás. Később mégis elbizonytalanodott, mikor belegondolt a nagy felelősségbe.

– Meddig leszek egyedüli férfi? Gondolom, Sára néni csak talál egy felnőttebb férfit idővel... mongyuk házassággal.

Sára felnevetett.

– Házassággal? Ne izgulj, már megtaláltam, csak még nem tud jönni hozzánk.

– Tudom én, börtönben van – mondta tudálékosan Flóri. – Mondja meg neki, ha beszélnek, ne aggódjon semmit se, mán én ott leszek végleg.

– Honnan van az értesülésed?

– Családból, Mónika mondta, hogy az ő apukájával szerelmesek egymásba.

– Akkor úgy látszik, nincs titok semmi – mosolygott Sára.

– Ki nem állhatom a titkolózást – jelentette ki a kamasz fiú tudálékosan.

Bezárt ajtó

Flóri reménykedve várta a hétvégét. Reménykedett abban, hogy beszól egyszer csak Angéla néni vagy Böbe néni az ajtón, és azt mondja: – Ejnye Flórikám, téged meg lent vár Sára néni, nem illik megvárakoztatni. Igyekezz már te gyerek!

Beszélgettek Zitával sokat, de Zita nagyon negatívan állt mindenhez.

– Mit álmodozol, nem visz ki bennünket, mennyé' a fődön ne a levegőbe. Akkor nem esel nagyot.

Mikor visszaértek a vidéki utazásról, mesélt esténként a többieknek, arról, hogy milyen szép minden, ahol voltak, de leginkább a lovakról mesélt sokat. Tetszett neki, hogy irigykedve hallgatták, talán azért, mert sohasem jártak még olyan helyen, mint ő a téli vakáción.

Aztán éjszaka tovább szövögette az álmait, míg igaziból el nem aludt. Az alvás folyton tovább szőtte a nappali ábrándjait. A szökése előtti éjszaka nagyon rosszat álmodott, azt álmodta, hogy ott van megint a tanyagazdaságban. A télnek nyoma sem volt már, a réten minden zölden szikrázott a napfényben. A két ló nyugodtan legelészett a tanya melletti mezőn, nem ijedtek meg tőle mikor feléjük közeledett. Mikor odaért a lovakhoz, Csillag a nagy barna szemeivel ránézett és mintha azt mondta volna: – Gyere ide, most megtanítalak, hogyan lovagolhatsz a hátamon!

Megkapaszkodott a sörényében, felkúszott a széles hátára. Csillag ügetni kezdett, aztán vágtázott egyre gyorsabban. Egyszer csak felemelkedett a levegőbe. Egy cseppet se félt, csak végtelen nagy boldogságot érzett míg repültek felfelé. Fent egy felhő tetejére érve megálltak. A felhő olyan volt, mint a tejszínhab, puha és fodrozódott körülöttük. Fentről jól szét lehetett látni a vidéken. Mikor a tanya felé értek a felhő hátán, meglátta János bácsit, aki a juhokat terelte a mezőre. Aztán meglátta Zsuzskát játszani Lajkóval.

Az idő furcsán felgyorsult, nagyon hirtelen jött a szürkület, a kék ég eltűnt a semmibe. Először kiragyogtak a csillagok körülötte, de azok is furcsán kezdtek viselkedni, mint egy sötét alagútban suhanó fénycsíkok, vékonyodtak összeértek, semmivé váltak. A vidéket beborította az éjszaka koromfekete palástja. Csillag lefelé vágtázott vele. Mikor lekúszott a hátáról a földre, a lovak elrohantak a sötétben, már nem látta őket, csak a lábuk dobogását hallotta. Félt... mert mindig is félt egyedül, és mindig félt a sötéttől is.

De akkor meglátta a fényeket a tanyából. Fellélegzett, azt hitte nincs semmi baj, hisz a tanyaházban ott vannak azok, akiket ő nagyon szeret, ott van a biztonsága. Elindult a kivilágított ablakok felé, de a vaksötétben sokat felbukott a göröngyökön. Mindene fájt, a térdei, amiket felsértettek a kövek mikor elesett, a kezei, amik véreztek a sok hozzácsapódó tüskéságtól. Nem törődött a fájdalommal, rohant előre zakatoló szívvel. Végre megérkezett a házhoz, próbált bejutni, de minden ajtó, ablak zárva volt. Közelebb ment és odamászott az ablakhoz, benézett rajta. Meglátta Sárát, ott ült a két szőke kislány ágya mellett, bizonyára mesélt nekik valamit. Kopogott az ablakon, de Sára nem hallotta. Nem értette miért nem hallja, hisz olyan hangosan dörömbölt az ablaküvegén. 

A sötétségből előjött Lajkó. Megörült a kutyának, már nem lesz legalább egyedül. De Lajkó felhúzta az ínyét és kimutatta az éles fogait. Félelmetesen vicsorgott, a szájából fehér habként csorgott a nyála. Mikor felébredt, folyt róla a víz. Először megnyugodott, hogy nincs ott a kutya. Gondolkodott. Akkor határozta el, hogy megszökik. Nem nézi végig, hogy a két kislány megy a cukrászdába Sárával, őt meg nem hívják sehova. Zita is megmondta, hogy ők a magyaroknak mindig büdös cigányok maradnak. Biztos azért álmodta meg az igazat, hogy kizárták végleg a tanyáról is, cigány oda se kell! Még a kutya is vicsorgott rá, az is a halálát akarta.

Bőségesen megreggelizett. Volt nála pénz, nem költötte el a heti zsebpénzét. Elege volt már az egészből. Hogy erre az elhatározásra jutott, egy nagydarab tizenhat éves csöves is besegített, akit betettek a szobájukba két napja. Állandóan valamiféle magokat evett. Folyton folyt az orra, meg a nyál a szájából. Félt tőle.

Reggeli után, egyszerűen kiment a bejárati ajtón, könnyen ment. A kulcsa ott lógott a tálalóablak mellett, a belső falon.

Zitának azért odasúgta – Na, cső hugi, ne rinyálj utánam, van ennél jobb hely, oda megyek! A kulcsot tedd vissza a helyére, ne rohangáljanak azonnal.

Hallotta, hogy Zita sziszegett valamit, de nem érdekelte, kilépett a fagyos reggelbe, elindult cél nélkül a köddel borított utcán.

Mert olyan a nézésük

 Mikor reggel felébredtek ugyancsak meglepődtek a kinti világon. Éjszaka míg aludtak a havazás egy percre sem állt le. A bejárati ajtót is eltorlaszolta, alig tudták kinyitni. Flóri és Zita beállt a felnőttek közé dolgozni. Minden közlekedő utat ki kellett takarítani a kifutókig, majd a takarmányos épületig. A reggeli friss levegő, a szikrázó hó meghozta a jó kedvüket. Nagyokat nevettek egymáson, de leginkább Bicén és Lajkón. A két hófehér bundájú kuvasz boldogan hempergett a magas hóban, néha eltűntek a puha fehérségben a szemük elől. János is telefonált, hogy nem tud a faluból kijutni, talán délután, ha a fia végez a falu útjain a hótolóval, végig tolják a havat a bekötőúton a tanyáig. Rájuk maradt minden munka, pedig azon a napon volt karácsony szent estélye.

– Ilyen a paraszti élet, látjátok – mondta Terka mama. – Se karácsony se húsvét, előbb a jószágok, vagy a főd, utána lehet csak ünnepelni.

– Ez a legfontosabb, az ünneplés megvár! – hagyta jóvá Flóri – Mi lenne, ha bent lustálkodnánk a jó melegen, a lovak meg a birkák éhen maradnának? – bölcselkedett tovább.

– Nem csak annyi a dolog, hogy etetünk, tisztába is kell őket tenni, mint az ember a gyerekét – évődött vele Terka mama. – Majd meglátom, hogy viseled a munkát, vagy csak a szád nagy.

Flóri széles vigyorral indult az istálló felé.

– Majd a végén lehet mondani véleményt! – válaszolt kajánul vissza az öregasszonynak.

Sára meglepődve látta, hogy a városi utcán felnőtt két cigány fiatal, milyen odaadással viszi-hozza a rájuk bízott dolgokat, a szénát, a szalmát, abrakot. Látszott rajtuk, hogy szívesen időznek az állatok között. Flóri szívét leginkább a két jászol elé kötött ló érintette meg, nagy barna szemükben talán a hála fényeit vélte felfedezni, mikor a friss ropogós szénával megrakta előttük a jászlat.

– Nagyon értelmesek a lovak, meg szépek... igaz Sára néni? – szólt át Sárának.

– Bizony az állat mind értelmes, még a kendermagos tyúk is. Honnan jöttél rá Flóri, mármint arra, hogy okosak a lovak?

– Mert olyan a nézésük! – mondta határozottan a tapasztalatát a fiú.

– Az jó, ha megérzed a belőlük jövő szeretetet, biztosan idővel meg is érted majd őket. Keresztanyám mindig azt mondta, idővel megértjük az állatok nyelvét. Persze ehhez köztük kell élni folyamatosan.

– Élnék én, ha hagynák... – motyogta maga elé a fiú a szavakat, majd megijedve a kimondott szótól, gyorsan elindult a dolgára.

Sára megértette mit mondott a gyerek, kiegyenesedve nézett utána, majd megcsóválta a fejét. – Jó ötlet volt e tőlem, hogy idehoztalak? – gondolta, és sóhajtott egy nagyot. Ráérzett a fiúban kialakult reménytelenségre.

Megjött a jókedvük, mikor meglátták Mártika nénit, akinek a kezében ott gőzölgött valamiféle ital, két zománcos kancsóban.

– Forralt bor a felnőtteknek, illatos hársfatea az ifjúságnak.

– Ne mán, Mártika néni, a teát adja Zsuzskának, nekünk már jár a bor! – incselkedett Zita.

– Kiegyezek én veled, mert sokat dolgoztál, kapsz a teába egy csurranást a mézes borból.

– Jól kialkudta mán a kárunkra! – évődött tovább Zita, de odatartotta a poharát türelmetlenül, meg ne gondolja magát a ház asszonya.

Reggelinél sokáig téma volt a gazdaság, Terka mama szívesen mesélt a kis birodalomról. A gyerekek reggeli után se hagyták magára, színes, szinte meseszerű történeteivel mindenkit lenyűgözött. Még akkor se mozdult el mellőle senki, mikor a kalács fáradságos dagasztásával el kezdett bajlódni.

Mártika néni is felrakta a nagy fazék húslevesnek valót, Sára zöldséget pucolt, aztán ő is odaállt az anyja mellé segített töltögetni a káposzta hasábokat, hogy minél hamarabb felkerüljön a tűzhelyre. A konyhában lassan összekeveredtek az illatok, a gyöngyöző húsleves illata a sülő kalács illatával.

– Sokan lenézik a parasztembert, pedig nem kéne, mert okosabbak a városi tanultaknál – okított rendületlenül Terka mama –, mert mindenhe ért. A városi éhen hal, ha bezár a bót, a vidéki meg fütyörészik boldogan.

– A városi se buta azért annyira Terka mama – próbálta meggyőzni Mónika.

– Nem e? Talán az aszfalton terem neki krumpli, kisszentem? A panelba meg ott a tehénke, hogy tejet igyon a gyerek? Bizony bajba kerül, hamarabb, mint a vidéki. De ez is nagy tudomány, nem magától terem itt semmi, de aki megtanulja, hogyan bánjon a főddel, annak aranybánya, mindene megvan belőle.

– Ki tanítja meg ezt a tudományt, van róla iskola? – érdeklődött Flóri.

– Van hát, még felsőbb iskola is. De a legnagyobb tanítók az öregek, akik még tudják az összes fortélyát, meg maga a természet. Csak oda kell rá figyelni, mit szeret, mit nem szeret... úgy kell benne élni.

– Lehet, hogy én elmegyek ilyen iskolába – csillant fel a fiú szeme –, mert nagyon odavagyok a lovakért... azért...

– Csak nem lókupec vér van benned? A cigányok értenek a lovakhoz, van hozzá érzékük! – nevetett fel az öregasszony.

– Meg a muzsikáláshoz is! – nevetett Zita is – Én inkább egy nagy-nagy üvegházat építenék ide, amiben minden lenne télen, füge, meg narancs – tárta szét jó nagyra a karját.

– Meg banán – vigyorogta el magát Flóri –, azok mind meleg táji növények, még az üvegházadban is kifagynának. Miről beszélsz?

Járnak erre kóbor lelkek

 

Megérkeztek ahhoz a bekötő úthoz, ami a tanyához vezetett. Régi aszfaltúton mentek ezután, ami tele volt hepehupával, jóformán csak lépésben haladtak előre.

Na, anya, itt a világvége, vagy ez lenne a te Eldorádód? – nevetett az anyja felé fordulva.

– Ígérik, hogy fel lesz ez is javítva egyszer – nyugtatta meg az anyja komoly arccal.

Sára érezte, hogy semmi nem tántoríthatja már el attól a szent meggyőződésétől, hogy a legjobb döntést hozta, hogy vidékre költözik. Mondhat őneki már bárki bármit.

Egy kilométer után feltűntek a magas akácfák, amik a tanyát körbevették. A villanypásztorral védett legelő mellett haladtak, ami mögött ott legelt egy csapat birka, nem messze tőlük egy kanca és egy csődör figyelt fel a jöttükre.

– Nézd anya, mióta van itt ilyen gazdaság?

– Mikor voltál itt utoljára, lányom?

– Hát, keresztapám halála előtt tíz évvel, a gimnázium ideje alatt már nem jöttem le egyszer sem.

– Régen jártál itt, hát akkor rá se ismersz erre a helyre. Tíz év sok idő. Tíz év alatt erdők nőnek a puszta közepén. A természet úgy változik minden évben, mintha csak a kedvedbe akarna járni, felkínál újra és újra egy csodát, hogy boldog légy, ne akard elhagyni.

– Anya, olyan furcsán beszélsz, mintha sose voltál volna városi. Mi van? Csak nem beléd költözött keresztapám szelleme?

– Még az kéne. Mióta ide készülök, sokat olvastam a vidéki életmódról, hogy tudjam a dolgom. Ne csalódjon keresztanyád a városi nagyságában – nevetett jóízűen az anyja.

– Kivirultál, megfiatalodtál, jót tett neked a változás.

– Jól látod, a változás is, meg az is, hogy nincs rajtam teher. Nincs adósságom, elmúlt a napi stressz, ami fojtogatott – nevetett fel újra az anyja.

Megálltak egy fából készült nagykapu előtt. Két hófehér kuvasz vészjóslóan ugatott bentről a hívatlan vendégekre. A nagy lármára kinyílt a ház tornácán az ajtó, megjelent Sára keresztanyja, majd sietős léptekkel elindult elébük, útközben a hátára dobta a birkaszőr béléses bekecsét.

– Hazaértetek kedveseim, Isten hozott benneteket! – örvendezett, majd parancsot adott a két lármázó fenevadnak.

– Lajkó, Bice, lábhoz!

Hirtelen olyan csend lett, mint a mennyországban, csak a nagykapu csikorgása hallatszott, ahogy kitárult az autók előtt.

– Oda, a ház elé ájjatok! Mingyá' kész az ebéd is, idejébe keltem. A hátsó két szoba üres, oda pakoljatok. De minek ennyi haszontalanság? – szörnyülködött, mikor meglátta a teherautón a sok dobozt, bútort, egymás hegyén-hátán.

Kifizették a fuvarost, megvárták míg elmegy az üres teherautó. Az öregasszony gondosan bezárta a nagykaput utánuk.

– Mindig így kell. Járnak erre is kóbor lelkek – magyarázta meg a buzgóságát.

A házban két szoba tele lett a városból lehozott holmikkal, oda telepedtek közé, fontolgatták hogyan rendezzék el, hogy új otthont teremtsenek belőlük. Sára otthagyta őket, hadd örüljön egymásnak a két asszony. Elvégre mindkettőjüknek sorsfordító lett ez a nap.