Mert olyan a nézésük

 Mikor reggel felébredtek ugyancsak meglepődtek a kinti világon. Éjszaka míg aludtak a havazás egy percre sem állt le. A bejárati ajtót is eltorlaszolta, alig tudták kinyitni. Flóri és Zita beállt a felnőttek közé dolgozni. Minden közlekedő utat ki kellett takarítani a kifutókig, majd a takarmányos épületig. A reggeli friss levegő, a szikrázó hó meghozta a jó kedvüket. Nagyokat nevettek egymáson, de leginkább Bicén és Lajkón. A két hófehér bundájú kuvasz boldogan hempergett a magas hóban, néha eltűntek a puha fehérségben a szemük elől. János is telefonált, hogy nem tud a faluból kijutni, talán délután, ha a fia végez a falu útjain a hótolóval, végig tolják a havat a bekötőúton a tanyáig. Rájuk maradt minden munka, pedig azon a napon volt karácsony szent estélye.

– Ilyen a paraszti élet, látjátok – mondta Terka mama. – Se karácsony se húsvét, előbb a jószágok, vagy a főd, utána lehet csak ünnepelni.

– Ez a legfontosabb, az ünneplés megvár! – hagyta jóvá Flóri – Mi lenne, ha bent lustálkodnánk a jó melegen, a lovak meg a birkák éhen maradnának? – bölcselkedett tovább.

– Nem csak annyi a dolog, hogy etetünk, tisztába is kell őket tenni, mint az ember a gyerekét – évődött vele Terka mama. – Majd meglátom, hogy viseled a munkát, vagy csak a szád nagy.

Flóri széles vigyorral indult az istálló felé.

– Majd a végén lehet mondani véleményt! – válaszolt kajánul vissza az öregasszonynak.

Sára meglepődve látta, hogy a városi utcán felnőtt két cigány fiatal, milyen odaadással viszi-hozza a rájuk bízott dolgokat, a szénát, a szalmát, abrakot. Látszott rajtuk, hogy szívesen időznek az állatok között. Flóri szívét leginkább a két jászol elé kötött ló érintette meg, nagy barna szemükben talán a hála fényeit vélte felfedezni, mikor a friss ropogós szénával megrakta előttük a jászlat.

– Nagyon értelmesek a lovak, meg szépek... igaz Sára néni? – szólt át Sárának.

– Bizony az állat mind értelmes, még a kendermagos tyúk is. Honnan jöttél rá Flóri, mármint arra, hogy okosak a lovak?

– Mert olyan a nézésük! – mondta határozottan a tapasztalatát a fiú.

– Az jó, ha megérzed a belőlük jövő szeretetet, biztosan idővel meg is érted majd őket. Keresztanyám mindig azt mondta, idővel megértjük az állatok nyelvét. Persze ehhez köztük kell élni folyamatosan.

– Élnék én, ha hagynák... – motyogta maga elé a fiú a szavakat, majd megijedve a kimondott szótól, gyorsan elindult a dolgára.

Sára megértette mit mondott a gyerek, kiegyenesedve nézett utána, majd megcsóválta a fejét. – Jó ötlet volt e tőlem, hogy idehoztalak? – gondolta, és sóhajtott egy nagyot. Ráérzett a fiúban kialakult reménytelenségre.

Megjött a jókedvük, mikor meglátták Mártika nénit, akinek a kezében ott gőzölgött valamiféle ital, két zománcos kancsóban.

– Forralt bor a felnőtteknek, illatos hársfatea az ifjúságnak.

– Ne mán, Mártika néni, a teát adja Zsuzskának, nekünk már jár a bor! – incselkedett Zita.

– Kiegyezek én veled, mert sokat dolgoztál, kapsz a teába egy csurranást a mézes borból.

– Jól kialkudta mán a kárunkra! – évődött tovább Zita, de odatartotta a poharát türelmetlenül, meg ne gondolja magát a ház asszonya.

Reggelinél sokáig téma volt a gazdaság, Terka mama szívesen mesélt a kis birodalomról. A gyerekek reggeli után se hagyták magára, színes, szinte meseszerű történeteivel mindenkit lenyűgözött. Még akkor se mozdult el mellőle senki, mikor a kalács fáradságos dagasztásával el kezdett bajlódni.

Mártika néni is felrakta a nagy fazék húslevesnek valót, Sára zöldséget pucolt, aztán ő is odaállt az anyja mellé segített töltögetni a káposzta hasábokat, hogy minél hamarabb felkerüljön a tűzhelyre. A konyhában lassan összekeveredtek az illatok, a gyöngyöző húsleves illata a sülő kalács illatával.

– Sokan lenézik a parasztembert, pedig nem kéne, mert okosabbak a városi tanultaknál – okított rendületlenül Terka mama –, mert mindenhe ért. A városi éhen hal, ha bezár a bót, a vidéki meg fütyörészik boldogan.

– A városi se buta azért annyira Terka mama – próbálta meggyőzni Mónika.

– Nem e? Talán az aszfalton terem neki krumpli, kisszentem? A panelba meg ott a tehénke, hogy tejet igyon a gyerek? Bizony bajba kerül, hamarabb, mint a vidéki. De ez is nagy tudomány, nem magától terem itt semmi, de aki megtanulja, hogyan bánjon a főddel, annak aranybánya, mindene megvan belőle.

– Ki tanítja meg ezt a tudományt, van róla iskola? – érdeklődött Flóri.

– Van hát, még felsőbb iskola is. De a legnagyobb tanítók az öregek, akik még tudják az összes fortélyát, meg maga a természet. Csak oda kell rá figyelni, mit szeret, mit nem szeret... úgy kell benne élni.

– Lehet, hogy én elmegyek ilyen iskolába – csillant fel a fiú szeme –, mert nagyon odavagyok a lovakért... azért...

– Csak nem lókupec vér van benned? A cigányok értenek a lovakhoz, van hozzá érzékük! – nevetett fel az öregasszony.

– Meg a muzsikáláshoz is! – nevetett Zita is – Én inkább egy nagy-nagy üvegházat építenék ide, amiben minden lenne télen, füge, meg narancs – tárta szét jó nagyra a karját.

– Meg banán – vigyorogta el magát Flóri –, azok mind meleg táji növények, még az üvegházadban is kifagynának. Miről beszélsz?

Járnak erre kóbor lelkek

 

Megérkeztek ahhoz a bekötő úthoz, ami a tanyához vezetett. Régi aszfaltúton mentek ezután, ami tele volt hepehupával, jóformán csak lépésben haladtak előre.

Na, anya, itt a világvége, vagy ez lenne a te Eldorádód? – nevetett az anyja felé fordulva.

– Ígérik, hogy fel lesz ez is javítva egyszer – nyugtatta meg az anyja komoly arccal.

Sára érezte, hogy semmi nem tántoríthatja már el attól a szent meggyőződésétől, hogy a legjobb döntést hozta, hogy vidékre költözik. Mondhat őneki már bárki bármit.

Egy kilométer után feltűntek a magas akácfák, amik a tanyát körbevették. A villanypásztorral védett legelő mellett haladtak, ami mögött ott legelt egy csapat birka, nem messze tőlük egy kanca és egy csődör figyelt fel a jöttükre.

– Nézd anya, mióta van itt ilyen gazdaság?

– Mikor voltál itt utoljára, lányom?

– Hát, keresztapám halála előtt tíz évvel, a gimnázium ideje alatt már nem jöttem le egyszer sem.

– Régen jártál itt, hát akkor rá se ismersz erre a helyre. Tíz év sok idő. Tíz év alatt erdők nőnek a puszta közepén. A természet úgy változik minden évben, mintha csak a kedvedbe akarna járni, felkínál újra és újra egy csodát, hogy boldog légy, ne akard elhagyni.

– Anya, olyan furcsán beszélsz, mintha sose voltál volna városi. Mi van? Csak nem beléd költözött keresztapám szelleme?

– Még az kéne. Mióta ide készülök, sokat olvastam a vidéki életmódról, hogy tudjam a dolgom. Ne csalódjon keresztanyád a városi nagyságában – nevetett jóízűen az anyja.

– Kivirultál, megfiatalodtál, jót tett neked a változás.

– Jól látod, a változás is, meg az is, hogy nincs rajtam teher. Nincs adósságom, elmúlt a napi stressz, ami fojtogatott – nevetett fel újra az anyja.

Megálltak egy fából készült nagykapu előtt. Két hófehér kuvasz vészjóslóan ugatott bentről a hívatlan vendégekre. A nagy lármára kinyílt a ház tornácán az ajtó, megjelent Sára keresztanyja, majd sietős léptekkel elindult elébük, útközben a hátára dobta a birkaszőr béléses bekecsét.

– Hazaértetek kedveseim, Isten hozott benneteket! – örvendezett, majd parancsot adott a két lármázó fenevadnak.

– Lajkó, Bice, lábhoz!

Hirtelen olyan csend lett, mint a mennyországban, csak a nagykapu csikorgása hallatszott, ahogy kitárult az autók előtt.

– Oda, a ház elé ájjatok! Mingyá' kész az ebéd is, idejébe keltem. A hátsó két szoba üres, oda pakoljatok. De minek ennyi haszontalanság? – szörnyülködött, mikor meglátta a teherautón a sok dobozt, bútort, egymás hegyén-hátán.

Kifizették a fuvarost, megvárták míg elmegy az üres teherautó. Az öregasszony gondosan bezárta a nagykaput utánuk.

– Mindig így kell. Járnak erre is kóbor lelkek – magyarázta meg a buzgóságát.

A házban két szoba tele lett a városból lehozott holmikkal, oda telepedtek közé, fontolgatták hogyan rendezzék el, hogy új otthont teremtsenek belőlük. Sára otthagyta őket, hadd örüljön egymásnak a két asszony. Elvégre mindkettőjüknek sorsfordító lett ez a nap.