Katerina Forest:Egy dalt dúdolok

A pszichém megfoszt ma az álmaimtól
tágra nyílt szemem a semmibe néz,
fejemből kigördül a tudat, előttem fetreng, mint egy utcasarki részeg, saját nedvében, mocskosan bűzlik. 

Szégyellem sorsomat.

Megtörténik amitől reszketve féltem,
a sors arcul üt, gúnyosan kinevet. Tehetetlen ember lettem én is,

árván egyedül isa vinnyogó tömegben.
Talán egy rés, kicsinyke egérút kivezet
a tébolyult világból, hol nincs már érv,
se józan logika, csak megalkuvás. Semmi más.

Ringatom magam, és egy dalt dúdolok,
halott lelkeket simogatok, keresem
a gyermek mellé az anyát. Fáj nagyon.
Fáj nagyon! Nekem fáj, és már kiáltok,
hangosan, még hangosabban! 

Állj meg! Csak egy pillanatra.
Rendhagyó igaz, a hang mi utolér?
Nézel vissza rám ijedten, hozzám visszalépsz. És már látod.
Ott lenn a völgyben a fák alatt.

 A holtakat.
A lezáratlan koporsók fölött a fehér galambokat.

Nézd! Szememből vérgyöngyök gurulnak a földre.
Siratom életem, a teljesség már sohase jő’ el.
Itt vége van a létnek, a tűz felemészt!
De még vágyakozva nézem e csodás világot,
ahol fűszálakon bóbiskolnak az álmok.

.

Katerina Forest: Megalkuvás

A hajnali köd megint ráfeküdt a háztetőkre,
nyálasan csurog, kenődik ablakra, kőre.
Nézem a kinti világot, hol szürkére
festi a tél, a repedt fák ágát,kéjesen
borzolja a szél, a bűzlő madárhullák tollát.

A mindennapok kényszere rám dobta
rég megkopott kabátom. Félretaposott
cipőm klappog az úton megbújó pocsolyákban.
Kátyúk, káromkodások közt ébredt a város,
mogorva emberek, testidegen szagokba
burkolózva mennek. Taszítanak. A közöny ráragadt
a kirakatok üvegére, folyik le róla, mintha
a hányadéka lenne. Már nem érdekel:
az üveg mögötti csillogás, nincs bennem
eufória- mindent magamnak- akarás.

Hiába minden erőlködés, álszent énkép,
a tükörben meztelenné válok, szégyenkezve
aggatom magamra az összes flancos ruhámat.
Gerinctelen a hátam, a torz arcom iszonyodva
néz rám: Mivé váltam?

Az utcán belépek a lehajtott fejű emberek közé,
gondosan elvegyülök a tömegben, eltűnök benne.
Köztük porszemmé válok, egy szürke senkivé.