Az éjszakák már hűvösek,
nyitott ablakodban ül a csend.
Reggeli sétádon már nem vagy egyedül.
A fák lombja közül siklik a köd,
válladra ül. Festi az ősz a tájat,
aranyra, barnára.
Ökörnyál száll a szél hátán,
ezüst fátyolként lebeg.
A nap szűrt fénye háztetőn pihen.
Hangos madárhad a villanydróton
gyülekezőt tart.
Már mindnyájan vándorútra készen.
Mindig ugyanez minden évben,
Szinte percre pontosan.
Nincs változás.
Ugyanaz a kép, ugyanazok a hangok,
csak te, te változol. Hajadban ősz hajszál,
szemed tüze fakul,
már tompa fényben fürdik benned
az érzelem.
Ökölbe zárt kezedben már
nem búvik simogatás.
Az ősz közelíti hozzád
az elmúlást.
