Éjszaka álmodtál egy útról,
amin indulni kell reggel,
mikor a Nap még ott túl
a völgyben álmosan hempereg.
Te már öltözöl, benned dúl
a méreg, mi kényszerít,nem
érted, önmagad kényszere,
hogy ott légy te is a téren.
Fázósan iszod a zaccos kávéd,
erőt gyűjteni ott az emlék,
a tehetetlen kilakoltatott,
ki búcsúzik, lelke összetört.
Sehonnan nem kap reményt.
Őt látod magad előtt.
Álmodban ott ültél az utcán vele
rongyaidban, a hideg kapualj ölén,
amely mindkettőtök vesztőhelye.
Ki sajnál téged? Még az Isten
is alszik, oldalra fordulva
hortyog csendesen, csak te vagy
az ordító csendben kizárva
az infarktust hívó magányban.
Éjszaka álmodtál egy útról,
ahol sokan veled mentek,
vállaik feszültek hozzád,
erőtlen lábad gyenge, de
ők az égig emeltek.
