Átértékelt szeretet

 

 A láthatatlan kötelék, ami anya és gyermek között feszül elszakítható-e, vagy kiáll minden próbát, a legnehezebbet is? A szeretet, mint megfoghatatlan fogalom, Isten ajándéka. Hogy kit szeretünk, kit nem, miért igen, miért nem, örök kérdés. Nóri folyamatosan szembesült ennek a köteléknek az erejével. Azzal is, ha elszakadt ez a láthatatlan kötél, milyen lelki sérülést okoz egy egész életre.

Az eltelt idő folyamán átértékelte a szeretet fogalmát a nevelt gyermekeivel kapcsolatban. Mint az imát mondogatta magában, ha lelki fájdalmat élt át miattuk.
– Nem az én gyermekem, nem én szültem. Isten hozzám küldte, hogy segítsek rajta. Nekem ételt, italt, meleget, tudást kell adnom. Nem szerethetem feltételek nélkül, nincs hozzá jogom, nem tartoznak hozzám, csak átutazók az életemben. Míg szükségük van rám, itt vannak, de csak addig. Ha köszönés nélkül elmennek, azt is el kell fogadnom, nem építhetek rájuk jövőt.
Úgy gondolta, ha ezzel a tudattal él, könnyebb lesz számára ez a feladat, amit elvállalt. Azzal nem számolt, hogy az élet írja a forgatókönyvet, amit nem tudott befolyásolni.
A szeretet ahol jól érzi magát, tanyát üt a házban, a szívekben, kéretlenül. Az érzelmek mindig szabálytalanok, matematikailag kiszámíthatatlanok.
A gyerekek a biztonságban, nyugalomban egyre jobban érezték magukat. Az iskolai konfliktusok kezelésére is megérkezett a segítség, az új osztályfőnök személyében, aki észrevette, hogy Tomi szimpátiával, bizalommal fordul felé, és ezt gyorsan ki is használta. Kevés órát adott az osztályának, csak a kollégái, illetve a gyerekek jelzéseire támaszkodhatott, de ez is pont elég volt, hogy rájöjjön az osztályában örökké feszültség van. Sokat beszélgetett Nórival is Tomi viselkedése miatt, közben törte a fejét a megoldáson.
Egy nap a tanárnő gyönyörű, drága bőrkötéses naplót adott át Tominak.
– Én írtam az első mondatokat, te írod a következőt, de úgy, hogy ki tudjam olvasni. Írd le mi történik veled egész nap az iskolában, mit csinálsz, hogy oldod meg a problémáid, például ha bántanak. Mindennap add ide, hogy válaszolni tudjak, így fogunk, igaz kicsit rendhagyóan nagyon sokat beszélgetni.
Tomi elkezdte írói pályafutását. Mindent leirt részletesen, csak egyet nem tudott maradéktalanul teljesíteni, az olvashatóságát. Ezért a tanárnőnek meg kellett a Tomi-írást tanulni. Tomi írt a beszólásokról, ki anyázta, ki lökdöste. A tanárnő válaszolgatott.
– Nem volt helyes amit tettél, máskor gondolkozz előbb, mielőtt cselekszel!
Tominak egyre jobban letisztultak a napjai az iskolában, ha jól ment ki a konfliktusból, a tanárnő megdicsérte.
– Nagyon büszke vagyok rád Tomi, csak így tovább!
Tomi szemében ez a törékeny tanárnő a legmegbízhatóbb ember lett a világon, mindig a nyomába loholt. Ostromolta a szünetekben, kérdéseket tett fel neki, folyamatosan érdeklődött egészségi állapota iránt. A tanárnőt nem zavarta, lassan nem csak ő, a lányai és a férje is szeretettel fordult Tomi felé. Megérezte ezt a gyermek is, utolsónak indult haza az iskolából, szedte a szemetet, pakolt, ácsorgott, egy mosolyért, egy kedves elismerésért.
A pszichiáternő a javulást elismerve felfüggesztette a gyógyszer szedését.
– Szép lassan, fokozatosan hagyjuk el, aztán majd meglátjuk, mi lesz – mondta kedves mosollyal, örült, hogy Tomi nem dühöng már, kezd önmaga lenni.
Tomi szerette az embereket, az értékrendje annyira sajátos volt, hogy nem tudott különbséget tenni ismerős és ismeretlen között. Ha felszálltak egy buszra, megkérdezte a vadidegen sofőrtől is:
– Hoogy ttteccik lenni, buszsofőr bbácsi?
Nóri most már csak azért imádkozott, hogy ne csalódjon újra az emberek iránti őszinte hitében.
Pisti járt szorgalmasan Lilivel iskolába, sok segítséget kapott a kislánytól. Volt neki is gondja bőven a beilleszkedéssel, szerencsére már nem azért, mert éhezett. Nyomta a pesti lepukkant utcai szöveget, nagy lett a hangja, amit a falusi kemény fiúk nem díjaztak. Gyorsan rájöttek, hogy a nagy szövegelés mögött egy gyáva félénk nyuszi van. Ezután többször befenyítették, ilyenkor kerülővel mert csak haza menni az iskolából.
Előjött a dili-hoppja is, ha sérelem érte körözött egész szünetben, ugyanúgy mint a pesti iskolában. Lett egy komoly védelmezője az osztályából, egy nagy darab lány, Marika, akitől a fiúk is féltek.
Figyelte mindig Pistit, ha szükségesnek látta a védelmére kelt. Nórinak személyesen ő számolt be egy véletlen utcai találkozásukkor, hogyan vigyáz Pistire.

Már kezdett az életük kiszámíthatóvá válni, amikor egy telefonhívás nem várt fordulatot hozott.
– Egy tizenhét éves kislányért kell holnap elutaznom – jelentette be Nóri a hírt, mikor letette a telefont.
– Tizenhét éves, mit keres az nevelőcsaládban? – csodálkozott el a párja.
– Holnap kiderül – válaszolt röviden Nóri. 

A bárzongorista

 

Pár órát tudott aludni hajnalban, kora reggel telefon csengésre ébredt. A kijelzőn megjelen Szofi neve. Érezte, hogy kiugrik a szíve a helyéről. Ugyan mit akar vele közölni?

-- Remélem nem ébresztettem fel? Kint vagyok az előkertben, nem akarom, hogy hallják a beszélgetésünket. Itt van nálunk Eliza. Majd mindent elmondok később. A lényeg, hogy ma este kilencórára legyen itt a móló melletti étterembe. A bárzenész kis időre átadja a zongoráját, a többi magán múlik. Akkor kilenc órakor, viszlát!

Gábor nézte az elnémult telefont, a tudatáig csak az jutott el, hogy Eliza él. Él ! Él !

A többi nem fontos. Persze, hogy elmegy. Ez egy utólsó lehetőség. Szofi egy angyal.

Időben megálltak az autóval a vendéglő előt. Kiszálltak és körül néztek.Sokkal nagyobb, hangulatosabb volt mint ahová eddig jártak vacsorázni. Hallgatta egy darabig a kiszürődő zajokat. Odahajolt Leventéhez.

-- Ma este kis időre enyém bent a zongora, legyél jó fiú, ha játszom rajta ott legyél velem.

-- Miért találtad ki, hogy ma zongorázol? -- kíváncsiskodott Levente.

-- El kell játszanom egy két dalt... valakinek.-- Vett egy mély levegőt, megfogta a fia kezét.

-- Induljunk itt az idő.

A teremben egyenesen a zongorához ment, odahajolt a bárzongoristához, aki felállt és mosolyogva átadta a helyét.

-- Sok szerencsét Uram!

Óvatosan végig húzta a billentyűkön a kezét, hogy kiismerje a hangszert. Egy olasz slágert játszott rajta először. Mintha megérezte volna, hogy már bent ülnek Szofiék, átváltott egy másik dalra. Levente könyökölt a zongora szélén, úgy hallgatta. 

Szofiék vaddisznó cibetet rendeltek, John gesztenyéből készült sört kért hozzá. Nagyon megkedvelte a sziget egyedi sörét, minden alkalmat megragadott, hogy fogyasztani tudjon belőle. Mindketten izgatottak voltak, remélték, hogy sikerül a tervük és Eliza a professzorral újra egy párt alkotnak. Eliza az étlapot böngészte épp amikor eljutott hozzá a bárzongorista dala. Felnézett Szofira.

-- Érdekes, nem tudtam, hogy ilyen ismert ez a dal, angolul énekli, de ez egy magyar sláger. Te nem ismerheted, de én igen...

A teremben lehalkult a moraj, csak néha hallatszott egy egy villa vagy tányér zörgés. A bárzongorista a kellemes bariton hangján teljes átéléssel énekelt.

"Egy kis patak mindig rohant,

s közben csak énekelt.

egy sziklafal útjába állt,

s a dalnak így vége lett.

Én is így lettem néma víztükör,

mikor tőlem elmentél.

Nekem többé már a Nap sem tündököl,

csak ha újra megjönnél."

Elizában visszatértek az emlékek, ezt a dalt énekelte Gábor is a tavaszi fesztiválon. Nem tudta elfelejteni azóta sem.

"Látod így vitted el a színeket,

mikor tőlem elmentél.

Nekem többé már nem lesznek ünnepek,

csak ha újra megjönnél."

Eliza lehunyta a szemét úgy hallgatta. Azt érezte, hogy játszik vele a valóság, illúzióba kergeti, mintha Gábor hangját hallaná. De nem fordult meg. Bent akart maradni az illúzióba, ha megfordul és látja, hogy nem ő az, megszakad ez a jó érzés ami eluralkodott rajta. Szofit idegesítette, hogy Eliza nem reagál a dalra. Sűrűn ránézett Johnra, aki lemondóan felhúzta a vállát. Megpróbálták, nem sikerült. Kis időre csend lett, de csak egy pár percre a zongora újra megszólalt. Eliza elsápadt, meredten figyelte Szofit, majd felált és hátra nézett a bárzongorista felé. A szomorú dal körbe ölelte, ráült a mellkasára, alig kapott levegőt. Azt a dalt hallotta, amit álmaiban hallott, de már magyarul.

".Maradj még!

Ha elmész mit reméljek én?

És kivel örüljek a mának ?

Ha elmész veled megy a nyár.

Nincs napsugár.

Nincs mire várjak.

Maradj még!

Ha elmész rám borul az éj

és vigasz nem jöhet semerről.

Ha elmész, véget ér a dal,

s úgy félek a csendtől." ....

Azonnal felismerte a zongoránál ülő Gábort. Elindult felé. Levente észrevette a közeledő Elizát, elébe szaladt és mikor odaért görcsösen átölelte a derekát.

-- Eliza, én tudtam, hogy nem haltál meg!

-- Ugye nem hallucinálok, csípjél meg azonnal! Te beszélsz? Mióta?

-- Muszáj volt. Apu belement a mólónál a tengerbe. A cipője is rajta volt. Muszáj volt kihívni onnan. Megígértem neked, hogy vigyázok rá. Azóta el sem mozdulok mellőle.

Eliza szemében megjelentek a könnyek.

-- Nagyon ügyes vagy. Mit szólnál hozzá, ha ketten vigyáznánk rá ezután. Mondjuk ha te nem érsz rá, akkor ott leszek én. Jó ötlet?

Levente szélesen elvigyorogta magát.

-- Igen! Gyere mondjuk meg neki, hogy előkerültél végre.

Eliza míg közeledett Gáborhoz, azon meditált, hogy minden valósággá vált, minden hihetetlen dolog. A sok víz amit látott az álmaiban, mind ott volt a hatalmas tengerben és a vad viharokban. A reménytelenség ami miatt a halálba készült Gábor, valósággá vált. Az álomban nem tudta megmenteni, de a fia igen. Talán mégis volt egy cseppnyi szerepe abban, hogy megváltozott az apa és a fia sorsa. Mosolygott a könnyein keresztül, talán a barakát mégis mindhárman megkapták ezen a csodálatos helyen. Csak ide kellett érte utazniuk. 

Gábor elmélyülten játszott a zongorán, kizárta a tudatából a helyet ahol van, mintha egy légüres térben lebegett volna a föld felett. Újra énekelte azt a dalt amit az utóbbi időben olyan sokszor énekelt, néha csak magában úgy hogy senki se halja.

Mikor egy kéz ránehezedett a vállára, az ujjai megálltak a billentyűkön. Egy hajtincset érzékelt ami az arcához ért, egy kedves hangot ami azt súgta a fülébe: -- Későre jár. Gyere, menjünk haza.

Lassan felkelt a zongora mellől, hátrafordult. Nem tudta mit csináljon, mit mondjon, a sírás fojtogatta a torkát.Aztan alig hallhatóan megszólalt.

-- Igazad van, későre jár. Ideje haza mennünk.

A bárzongorista visszatért, megveregette Gábor vállát -- Nincs kedve itt dolgozni? Bejött mindenkinek ahogy zenél. Gratulálok a családjához.