Jelenés

 

Besötétedett, mire felszállt a távolsági buszra. Nem látott már mást, csak a fényeket, amiket a suhanó busz csíkká húzott össze, dobálta őket le-fel, végül maga mögött hagyta az összeset. Hirtelen szűnt meg a fény, mikor kiértek a városból. Csak az autóúton kapaszkodtak össze a szembejövő autók lámpáinak fénycsóvái. Elfáradt, néha úgy érezte, nem tud ébren maradni, lehunyta a szemét és gondolatban végig pergette az elmúlt órák eseményeit. Benjámin körül időzött el a legtöbbet. Felzaklatta a férfi emléke. Nem tudott szabadulni attól az érzéstől, amikor ott álltak a hideg kórházfolyosón összeölelkezve. Próbálta, de nem sikerült megtagadni önmagát, kedves és felkavaró élményként élte át újra azokat a pillanatokat.

Érthetetlen, hogy miért vonzó számára a pasi. A józan ész szerint nagyon elítélendő volt az a jelenet, hisz egy ajtó választotta el őket a haldokló feleségétől. Miért érzi mégis, hogy nem álszent, hogy szereti azt a nőt, és miért érzi, hogy vele sem az. Nehéz összekapcsolni logikusan ezt a történetet.

Örült, hogy hazaért az albérletbe, bekapcsolta a tévét, elnyújtózkodott a foteljában. – Végre itthon, jó lenne egy forró tea – gondolta, de a fáradtsága miatt inkább átadta magát a megnyugvásnak, próbált ellazulni. Nem emlékezett rá, hogy mikor aludt el. Hogy egyáltalán elaludt- e vagy sem? Csak arra emlékezett, hogy furcsa feszültség  uralkodott el rajta. Nem tudta megmagyarázni az okát. Valami történt, és változott körülötte. Lélegzetvisszafojtva figyelt. – Valaki lekapcsolta a tévékészüléket – állapította meg riadtan, hisz nem hallotta a hangját, csak a szíve dobogását a csendben, és még valami furcsa neszt. A szemben lévő fotel felől. Már fulladozott, alig kapott levegőt a félelemtől. –Valaki, vagy valami ott van a fotelben! – Tágra nyílt szemmel figyelt, megbénult a teste. Lassan oszlott a sötétség és meglátta tisztán az alakot. Karola sziluettjét ismerte fel, ott ült vele szemben, viaszfehér arccal. Számon kérőn nézett feléje.

Próbált felállni, de ijedten tapasztalta, hogy nem tud megmozdulni. Kiáltani akart, de egy hang sem jött ki a torkán.

– Megígért nekem valamit, ne feledkezzen el róla! – hallotta az asszony hangját, de olyan távolról, mintha csak visszhangot hallana. – A gyermekeim veszélyben vannak... megígérte, hogy vigyáz rájuk! Ne késlekedjen!

Karola teste felegyenesedett és furcsán közeledett felé. Nem a földön járt, csak kúszott előre az alak a semmiben, mintha a levegőben járna. Érezte, mikor mellé ért az asszony, hogy a félelemtől gyöngyözni kezd a homloka. Az elsuhanó alak először hideg légáramlattal borította be, majd intenzív kórházszagot érzett. Nem tudott utána fordulni, nem engedelmeskedtek az izmai. Nem látta, hová tűnt. De eltűnt, mert oldódott benne a félelem görcse. Levegőért kapkodott, míg lassan megnyugodott.

– Az asszony meghalt a kórházban! – suttogta maga elé. – Eljött hozzám, hogy figyelmeztessen az ígéretemre.

Sára reszketett a félelemtől, a tévében elkezdődött egy amerikai akciófilm. Idegesen lehalkította a készüléket, amiben egy autós üldözés miatt kellemetlenül felerősödtek a zajok.

Egész éjjel égette a lámpákat, nem mert sötétben maradni. Hajnal felé már szúródott a szeme a kialvatlanságtól. Nem mert elaludni, mindig úgy érezte, nincs a szobájában egyedül.

Végül felkelt, összegömbölyödve ült a fotelba, lábait maga alá húzta, és figyelt, mint egy eszelős. Közben arra gondolt, hogy bizonyára elment a józan esze, mert normális ember nem élheti át azt, amit ő valóságként átélt órákkal előtte. Győzködte magát, hogy mind csak álom lehetett, hisz előtte való nap a gondolatai szüntelen a haldokló asszony körül forogtak. Hiszen emiatt rágódott végig, hogy idiótán megígérte egy haldoklónak, hogy teljesíti az utolsó kérését. Bizonyára csak ezért álmodhatott ilyen ijesztő képeket. Majdnem sikerült meggyőzni magát, de eszébe jutott az az éjszaka, mikor kórházban eszméletlenül feküdt az apja, és ennek ellenére látta őt benyitni a szobájába. Megjelent nála, valamit közölni akart vele, de ő csak aludt tovább. Ezer százalék, mikor felriadt, őt látta az ajtóban. Az árnyék akkor is valós volt. – Valami nincs rendben vele, nem értette az egészet. Mi változott meg körülötte? Vele? Mi a fene ez, hogy érzékeli, látja a halott lelkeket? – tépelődött, majd eldöntötte, ilyen ramaty állapotban nem megy be dolgozni. Felhívja reggel a főnökét, kér még egy napot.

A nap felfénylett a kis erkélyre nyíló ablakból, körbe simogatta a szobát, megkereste Sára arcát. Megpihent rajta. Fáradtan elindult a konyhába kávét főzni. – Végre, vége ennek az éjszakának! – suttogta maga elé, míg kivette a filtert a dobozából.

Összerezzent a telefon zenéjére, megállt a mozdulat kellős közepén, aztán rohant, hogy felvegye. Már semmi jóra nem számított az éjszakai rémálom után.

– Igen! – szólt türelmetlenül a telefonba.

– Ne haragudjon, tudom, hogy nagyon korán van... bocsánat! – hallotta Benjámin hangját a vonal túloldaláról.

– Maga az? Hallgatom. Nincs semmi baj, fel vagyok... már rég.

– Csak el szerettem volna mondani... nem tudom... miért gondolom, hogy magát érdekli... – halkult el bizonytalanul a férfi hangja, majd folytatta – Karola, a feleségem az éjszaka eltávozott. Az ígéretét, amit tett neki, így már teljesen elfelejtheti. De még egyszer köszönöm, hogy olyan kedves volt, hogy bejött tegnap a kórházba. A feleségem lelki békéje miatt... és magam miatt is... megmondom őszintén, kellemesen csalódtam önben. Szerettem volna ezt is elmondani, és még azt is, hogy... nekem is jól esett a jelenléte. Akkor... többet nem zavarom. Ég önnel!

Benjámin letette a telefont.

– Ennyi? Megint hamar lerázott. Micsoda stílusa van, belehalok!

Aztán idegesen kikereste Róza telefonszámát.

– Figyelj, szeretnék a haverokkal beszélni ma este, muszáj, hogy segítsetek, mert megbolondulok!

Róza megígérte, hogy összehozza őket annak ellenére, hogy nem volt estére megbeszélt találkozójuk. Furdalta a kíváncsiság, mi baja lehet a kolléganőjének, de végül legyőzte magában a kíváncsiságot. Próbálta inkább Sárát megnyugtatni.

– Jól van aranyom, majd hívlak, mindenhogy összefutunk dumcsizni, ha jönnek, ha nem. Bármi történt veled, vegyél mély levegőt, az segít, nyugi!

Nézte a telefonján a híváslistát, visszakereste az előző számot, amin Benjámin hívta. Látta, hogy az nem mobiltelefon volt, hanem egy nyilvános vonal. Talán a kórház folyosó végén, ott látott sarokban telefont a falon – emlékezett vissza. – Szegény pasi, min megy most keresztül? Nem tudta elképzelni sem, hogy bírja ki agyilag. Tényleg pszichológusra szorul, mert elkezdett aggódni érte. Vagy komplett hülye, az előbb mondta a férfi, hogy nincs tovább szüksége rá, elhúzhat...

Végkép összezavarta a tudatát az éjszakai jelenés és a férfi reggeli telefonja. Az összefüggés a két dolog közt nyilvánvalóvá vált számára. Az asszony szelleme meglátogatta az éjjel, az már biztos. A férje csak megerősítette a tényt, mikor felhívta és közölte, hogy az éjjel meghalt a felesége.

Tehát nem álmodta, valóságos volt a találkozás. Felejtse el, arra kért, de hogyan tehetné meg, hogy elfelejtse? Hisz még halálában is felkereste a felesége, hogy számonkérje az ígéretét! Megőrül az egésztől. Valaki csak tud rajta segíteni!

Átértékelt szeretet

 

 A láthatatlan kötelék, ami anya és gyermek között feszül elszakítható-e, vagy kiáll minden próbát, a legnehezebbet is? A szeretet, mint megfoghatatlan fogalom, Isten ajándéka. Hogy kit szeretünk, kit nem, miért igen, miért nem, örök kérdés. Nóri folyamatosan szembesült ennek a köteléknek az erejével. Azzal is, ha elszakadt ez a láthatatlan kötél, milyen lelki sérülést okoz egy egész életre.

Az eltelt idő folyamán átértékelte a szeretet fogalmát a nevelt gyermekeivel kapcsolatban. Mint az imát mondogatta magában, ha lelki fájdalmat élt át miattuk.
– Nem az én gyermekem, nem én szültem. Isten hozzám küldte, hogy segítsek rajta. Nekem ételt, italt, meleget, tudást kell adnom. Nem szerethetem feltételek nélkül, nincs hozzá jogom, nem tartoznak hozzám, csak átutazók az életemben. Míg szükségük van rám, itt vannak, de csak addig. Ha köszönés nélkül elmennek, azt is el kell fogadnom, nem építhetek rájuk jövőt.
Úgy gondolta, ha ezzel a tudattal él, könnyebb lesz számára ez a feladat, amit elvállalt. Azzal nem számolt, hogy az élet írja a forgatókönyvet, amit nem tudott befolyásolni.
A szeretet ahol jól érzi magát, tanyát üt a házban, a szívekben, kéretlenül. Az érzelmek mindig szabálytalanok, matematikailag kiszámíthatatlanok.
A gyerekek a biztonságban, nyugalomban egyre jobban érezték magukat. Az iskolai konfliktusok kezelésére is megérkezett a segítség, az új osztályfőnök személyében, aki észrevette, hogy Tomi szimpátiával, bizalommal fordul felé, és ezt gyorsan ki is használta. Kevés órát adott az osztályának, csak a kollégái, illetve a gyerekek jelzéseire támaszkodhatott, de ez is pont elég volt, hogy rájöjjön az osztályában örökké feszültség van. Sokat beszélgetett Nórival is Tomi viselkedése miatt, közben törte a fejét a megoldáson.
Egy nap a tanárnő gyönyörű, drága bőrkötéses naplót adott át Tominak.
– Én írtam az első mondatokat, te írod a következőt, de úgy, hogy ki tudjam olvasni. Írd le mi történik veled egész nap az iskolában, mit csinálsz, hogy oldod meg a problémáid, például ha bántanak. Mindennap add ide, hogy válaszolni tudjak, így fogunk, igaz kicsit rendhagyóan nagyon sokat beszélgetni.
Tomi elkezdte írói pályafutását. Mindent leirt részletesen, csak egyet nem tudott maradéktalanul teljesíteni, az olvashatóságát. Ezért a tanárnőnek meg kellett a Tomi-írást tanulni. Tomi írt a beszólásokról, ki anyázta, ki lökdöste. A tanárnő válaszolgatott.
– Nem volt helyes amit tettél, máskor gondolkozz előbb, mielőtt cselekszel!
Tominak egyre jobban letisztultak a napjai az iskolában, ha jól ment ki a konfliktusból, a tanárnő megdicsérte.
– Nagyon büszke vagyok rád Tomi, csak így tovább!
Tomi szemében ez a törékeny tanárnő a legmegbízhatóbb ember lett a világon, mindig a nyomába loholt. Ostromolta a szünetekben, kérdéseket tett fel neki, folyamatosan érdeklődött egészségi állapota iránt. A tanárnőt nem zavarta, lassan nem csak ő, a lányai és a férje is szeretettel fordult Tomi felé. Megérezte ezt a gyermek is, utolsónak indult haza az iskolából, szedte a szemetet, pakolt, ácsorgott, egy mosolyért, egy kedves elismerésért.
A pszichiáternő a javulást elismerve felfüggesztette a gyógyszer szedését.
– Szép lassan, fokozatosan hagyjuk el, aztán majd meglátjuk, mi lesz – mondta kedves mosollyal, örült, hogy Tomi nem dühöng már, kezd önmaga lenni.
Tomi szerette az embereket, az értékrendje annyira sajátos volt, hogy nem tudott különbséget tenni ismerős és ismeretlen között. Ha felszálltak egy buszra, megkérdezte a vadidegen sofőrtől is:
– Hoogy ttteccik lenni, buszsofőr bbácsi?
Nóri most már csak azért imádkozott, hogy ne csalódjon újra az emberek iránti őszinte hitében.
Pisti járt szorgalmasan Lilivel iskolába, sok segítséget kapott a kislánytól. Volt neki is gondja bőven a beilleszkedéssel, szerencsére már nem azért, mert éhezett. Nyomta a pesti lepukkant utcai szöveget, nagy lett a hangja, amit a falusi kemény fiúk nem díjaztak. Gyorsan rájöttek, hogy a nagy szövegelés mögött egy gyáva félénk nyuszi van. Ezután többször befenyítették, ilyenkor kerülővel mert csak haza menni az iskolából.
Előjött a dili-hoppja is, ha sérelem érte körözött egész szünetben, ugyanúgy mint a pesti iskolában. Lett egy komoly védelmezője az osztályából, egy nagy darab lány, Marika, akitől a fiúk is féltek.
Figyelte mindig Pistit, ha szükségesnek látta a védelmére kelt. Nórinak személyesen ő számolt be egy véletlen utcai találkozásukkor, hogyan vigyáz Pistire.

Már kezdett az életük kiszámíthatóvá válni, amikor egy telefonhívás nem várt fordulatot hozott.
– Egy tizenhét éves kislányért kell holnap elutaznom – jelentette be Nóri a hírt, mikor letette a telefont.
– Tizenhét éves, mit keres az nevelőcsaládban? – csodálkozott el a párja.
– Holnap kiderül – válaszolt röviden Nóri.