Párizs úgy élt addig a gondolatai között mint a világ legszebb, legromantikusabb városa. Már az első napokban rá kellett volna hogy jöjjön, hogy hallgatni kellett volna az anyjára. A fény városának is nevezett Párizs ugyanis egyre kevésbé volt nevezhető ragyogónak, egyes részei inkább egy lepukkant menekülttáborra emlékeztettek. A francia főváros bizonyos kerületeit ugyanis ellepték a migránsok. Az utcákon éltek, sátrak és szemét között. Lehetett félni, egyre több drogos és díler akadt köztük. Némelyik kerületben már odáig fajult a dolog, hogy a gyerekek rendőri kisérettel mentek iskolába. A város vezetése mindent megtett, hogy az utcáról elhelyezze őket táborokba, szállásokra, ettől függetlenül mégis sokan maradtak az utcán.
A La Villette-i migránstábor közel volt Párizs új kulturális központjához. Abban az időben Mikor Eliza a városban tartózkodott a táborba többségben etióp illegális bevándorlókat szállásoltak el. A francia szabadgondolkodásra jellemzően a migránstábor mellé építettek fel egy soktermes mozit, a sátortábortól nem messze tartották nyáron a szabadtéri vetítéseket, és ott volt a világ egyik legmodernebb koncertközpontja a Cité de la Musique.
A francia közszolgálati rádió szerint szombaton hajnali egy órakor szudáni és etióp illegális migránsok a sátortáborban összeverekedtek. A kiszivárgott hírek szerint egy csomag cigaretta miatt estek egymásnak a táborban lakó férfiak.
Baseball-ütőkkel verték egymást, két migránst egy késsel megszúrtak. Nyolcan sérültek meg, mindannyian etiópokok, ketten közülük nagyon súlyosan.
A rendőrök több véres baseball-ütőt találtak, de kést egyet sem. Annak a két szudáni migránsnak, akik a feltételezések szerint késeltek, sikerült elmenekülni a sátortáborból.
Eleinte a város sikátorai között rejtőzködtek, később kimerészkedtek a Szajna partra, elvegyültek a turisták között. Pénzre volt szükségük, hogy tovább tudjanak menni. Ott lettek figyelmesek Elizára, aki egyedül sétált. Nem úgy, mint a többi turista, akik elővigyázatosságból párosan, vagy csoportosan sétáltak. Az irattáskájukat a derekukon maguk előtt tartva, a válltáska, ha volt náluk a fejükön átbújtatva a nyakukban, kéz közelben. Minden turista tudta a szabályokat csak Eliza nem. Figyelmetlenné vált, annak ellenére, hogy otthon beszéltek a zsib és drogárusokról, az ingyen ékszert kínálgató bevándorlókról, az utcákon, piacokon hemzsegő zsebesekről.
Mind a két szudáni szikár, erős testalkatú fiatal férfi volt. Térkövet vettek fel a rakpartról, elrejtették a tenyerük takarásában. Az ütés, amit Eliza fejére mértek, tudatosan erős volt, nem akarták, hogy a nő sikoltozzon. Letépték róla a táskát és elvették az okostelefonját, azonnal futásnak eredtek és eltűntek a parti fák mögött. Amikor meggyőződtek róla, hogy senki nem követi őket, lassítottak, hogy megnézzék a táska tartalmát. Nem volt benne semmi különös érték, ezért egyszerűen eldobták a ligetes bokrok közé.
Eliza közelében lévő emberek megálltak és többen a segítségére siettek. Ők hívták ki a rendőrséget és a mentőt.
Párizs legnagyobb kórházába szállította Elizát a szirénázó mentőautó. Az Assistance publique - Hôpitaux de Paris-ba, amit röviden a franciák csak AP-HP -ként emlegetnek.
Egy hétig feküdt öntudatlan állapotban. Nagyon furcsán érezte magát amikor magához tért. Ha megtudta volna nevezni az érzés, akkor azt a szót használta volna, hogy "lebegés". Valahol egy téridőben, se fent, se lent. Nem érzett eleinte fájdalmat. Körbejártatta a tekintetét, látta a villódzó fényeket. Kábelek sokszínűségét, ami mind hozzá kapcsolódott. A karját nem tudta megmozdítani, végül rájött, hogy ki van rögzítve. Mikor felnézett meglátta az infúzióstasakból gyöngyöző ritmikus cseppeket. Megpróbált gondolkodni, hogy hol van, mi történt vele. A gondolatai mint a polip karjai egymásba fonódtak, szétváltak, eltávolodtak tőle. Különösebben nem izgatta, nem törődött vele, jó volt az üresség ami betöltötte a tudatát. Folyamatosan az ébrenlét és az alvás mezsgyéjén volt. Néha eljutottak hozzá külső ingerek, szagok, hangok, fények. Később egy árnyékot észlelt ami ott hajladozott körülötte.
- Hogy van hölgyem. látom visszajött hozzánk, azonnal szólok az orvosnak!
Távolodó léptek zaját hallotta, ajtócsukódást.
Kis idő múlva újra ajtó csukódás, léptek zaja, egy irritáló férfihang, közvetlen közelről.
- Üdvözlöm Hölgyem! Az osztályos orvos vagyok. Megtudja mondani a nevét? Próbáljon koncentrálni. nagyon fontos lenne tudni az adatait.
Próbálta. de semmi információ nem jutott el hozzá. A tehetetlenségtől összegyűltek a könnyek a szemében. majd szétpattantak, mint a légbuborék, lefolytak két oldalt az arcán. Nem tudta megmondani a nevét. Nem emlékezett rá. Semmire nem emlékezett.
-Jól van, nincs semmi baj. Nyugodjon meg. Most a legfontosabb a felépüléshez a nagyon sok pihenés.
Valamit súgott a nővérnek aki az infúzióba nyugtató injekciót adott az utasításra.
A fájdalom napról napra erőssebben jelentkezett. Minden mozdulatra, mintha éles tőrt szúrtak volna a fejébe. Megemelt adagban kapta a fájdalomcsillapítókat, nyugtatókat. Napok múlva kezdte reálisabban érzékelni a külvilágot. Már figyelt a nővér minden szavára, aki reggel megjelent, hogy átkötözze. Később már kommunikált is vele.
--A gyönyörű hajából jó nagy darabot le kellett borotválni. De szerencsére ha begyógyul a seb, egy kis frizura váltással el tudja tüntetni. Ki fog nőni szépen. Még az emléke sem marad.
-- Miért?-- suttogta Eliza.
-- Be kellett varrni a sebet, csúnyán szétroncsolódott a bőrszövet. Hajas fejbőrön nem tud a sebész dolgozni. Nem emlékszik semmire Hölgyem, hogy mi történ magával?
--Mi történt?
--Leütötték, kirabolták. De most jó helyen van. Itt van ÁP-HP-ba. Azt hallottam, hogy átjön a Professzor Úr megnézni magát. Ha valaki, ő tud segíteni, hogy gyorsan felgyógyuljon. Pihenjen hölgyem. Ezt a betegséget az gyógyítja meg leghamarabb. A sérült agynak a legnagyobb gyógyír a nyugalom a pihenés. Rendbe fog jönni, majd meglátja.
--A professzor... segít rajtam?
--Igen Hölgyem, ez a szakterülete. Memóriakutató.
Szerette ezt a nővért, minden reggel ő kötözte át a sebeit. Úgy beszélt hozzá, mint egy régi ismerőshöz. Nagy volt a repertoárja, hozta vitte a híreket. Folyosói pletykákat, kinti híreket. Később Eliza rájött, hogy tudatos volt a reázúdított híráradat, ami pozitív, humoros dolgokról szólt. Egyfajta lökés az agyhullámainak, hátha eszébe jut valami közben. Próbálta tovább gondolni amit hallott. De mint a demenciás, megállt az ajtóban és nem emlékezett rá, hogy előbb ki akart menni rajta.
Arra ébredt, hogy többen vannak körülötte. Közvetlen a fejénél ott állt az az orvos akit már látott azelőtt. Az osztályos orvos magyarázott. Próbálta feléje fordítani a fejét, de a legkisebb mozdulattól is fájdalmat érzett. Az orvos belépett a látómezőjébe, izgága szürkészöld szemeiben megfelelési kényszer tükröződött, semmi részvétet nem fedezett fel benne.
-- Erről beszéltem Professzor Úr, az eddigi vizsgálatok nem realizálják ezt a kórképet.
A látókörében most megjelent egy másik arc. Sötét barna szemöldök, acélkék szempár. A férfi arca sápadt volt, a szemei alatt a fáradság árulkodó nyomaival. Mégis kellemes, jó érzést keltett benne. Közvetlen közel furakodott hozzá az arc.
- Kíváncsin várjuk, hogy megtudjuk a nevét Hölgyem.
Eliza neki már válaszolni akart, de a nyugtatók miatt csak érthetetlen motyogás jött ki az ajkán.
- Nyugodjon meg, minden rendbejön. Pár nap múlva találkozunk újra.
Mikor magára hagyták eleredtek a könnyei a tehetetlenségtől. Mit tudott volna válaszolni, nem emlékezik semmire. Ha ő a professzor akiről a nővér beszélt, akkor nem hiheti azt róla, hogy nem is akart válaszolni.
