Karikatúrák

 

Nóri bizonyítványa kitűnő lett, ezzel együtt álomvilágot teremtett magának, ő nem lesz rabszolga, festőművész akar lenni, vagy író.

Mikor a pályaválasztás ideje eljött, házhoz ment a tanár.
– Mari néném, adják képzőművészetibe a gyereket, Isten adta tehetsége van! – kérlelte az anyját sokáig, de hiába volt minden erőfeszítése, mert az nem állt kötélnek.
– No, azt már nem, oda csak latrok járnak, meg rossz vérűek – volt az anyja válasza. Így lett mezőgazdász végül, oda elengedte. Nóri beletörődött, mindegy volt már neki, csak engedjék tanulni, beleegyezett a gazdász iskolába.
Mikor felszállt a két vagonból álló piros csühögőre, ami a szomszéd városból indult, nagyon félt. Soha nem utazott egyedül addig. Vele csak a házukból a szegénység ment, az végig a barátja is maradt, soha nem hagyta magára.
Olyan volt számára az idegen város, az idegen iskola, mintha elvarázsolt világba ért volna. Szédült a sok élménytől, magányosan félelembe élte át a napjait. Lassan nyitott a közösség felé, mindig kisebb rendűnek érezte magát a többivel szemben.
A középiskolában sok volt a fiú, mezőgazdász nem sok lány akart lenni. Mégse lett udvarlója, hiába volt széplány. Szegénységét különcködéssel leplezte, nagyvonalúan hárított, közben irigyelte a többit, akik önfeledten élték át a fiatal éveiket. Már ott az iskolában, az osztályban szerelmek szövődtek, enyelegtek órán, szünetben. Úgy tett, mint aki észre se veszi.
Második éves volt, mikor egy tízpercben rábírták a lányvécében, szívja el élete első cigarettáját.
Erős testalkatú igazi paraszt kislány volt, a kedvenc sportja talán ezért is, a súlydobás lett. Csábították a többiek, akik kardvívásra jártak be a városba, járjon ő is velük, csak meg kell vennie a vívó felszerelést. Sokáig gondolkodott, de az örökös unszolásra megírta végül az anyjának, hogy szeretné ezt a sportot elkezdeni. Pár napon belül megérkezett a pénz rá. Egy napra rá egy levél is utána érkezett, az anyja ákombákom írásával. Szegény öt eleminél kivált az iskolából, ez miatt az írása sose vált tökéletessé. De még így is ő volt a tanult ember, az apja csak a nevét tudta leírni, olvasni meg nem is tudott. Az anyja szűkszavúan pár sort írt csak.
"Édes leányom, bizonyára nagyon fontos neked ez a kard, apád az összes pénzünket feladta rá, nehogy megszóljanak, hogy te nem tudod megvenni. Szerető anyád."
Mikor olvasta a levelet, látta maga előtt a két öreg szülőjét, ahogy vitatkoznak a vívókardon, látta a jó szívű apját, aki olyan könnyen elsírta magát, ha megérintette szívét egy- egy érzelem. Nóri bármit kérhetett tőle, mindent megpróbált megadni neki. Rádöbbent, hogy egyik szülője az egész havi nyugdíját elküldte a hóbortja miatt.
Becsomagolta a pénzt, jól eltette, mikor ment haza, visszavitte. Az anyja nézett rá, majd elmosolyogta magát.
– Apád döntött így, azt akarja, hogy legalább ti ketten a bátyáddal tanult emberek legyetek. A többit nem tudtuk taníttatni, sajnos. Kérted, ő azt mondta, biztos szükséges.
Nóri tudta, hogy így volt. Soha nem kért ezután semmit, ha kapott, megköszönte, ha nem, hallgatott.
A középiskolában zajlott az élet, megtanult mindent, nem félt már semmitől. Furcsa volt a gépi fejés a gazdaságban, ő csak kézzel tudott fejni tehenet, de a műszaki dolgok, géptan is tantárgyuk lett, lassan megértett mindent.
A barátját, a szegénységet néha sikerült maga mögé szorítani, így tudott kitűnni a többi közül sokszor, akarattal, bátorsággal. Első volt még a fiúk közt is, aki először traktorra mert ülni egyedül. Lett is belőle kalamajka, mivel egy több funkciós RS-09-es gépet választott. Elindulni eltudott, csak megállni nem. A tanár a mezőn futott utána az osztállyal együtt. Megpróbálták túlkiabálni a traktor zaját, hogy segítsenek rajta. A traktor önálló életre kelt, a hidraulika emelte elől a karokat, villákat. Idegességében azzal nem is foglalkozott, hogy le lehetne venni a lábát a gázpedálról.
Aztán mégis elért hozzá egypár hangfoszlány – Menj a kazalra, a kazalra! – megértette, belandolt a szalmakazalba. A traktor motyogott egy darabig, aztán lefulladt. Akkor jött rá, hogy a bátorság nem elég önmagában, hogy véghez vigyen egy feladatot.
Mindig éhes volt, mint általában a kamaszok, ezért ő is megtanulta, hogy az ebédlő bejáratánál kitett kenyér ne csak tálcára kerüljön, a zsebébe is. Sokszor bajba is keveredett az örökös éhsége miatt. Egyszer a gyakorló gazdaságban is szorult helyzetbe került, mikor kilógtak este hagymáért a földre, hogy legyen a zsíros kenyér mellé. A tanyagazda észrevette az árnyakat a fák között, elindult megnézni mit látott. Csak az istálló felé tudtak visszamenekülni. Mikor hallották a hangokat, beugrottak a tehenek elé a jászolba.
– Hol vagytok, mihasznák? – hallották a tanyagazda hangját, de hiába nézelődött, nem találta meg őket, pedig ott voltak az orra előtt, kushadtak a szénában, akkor már ijedten, mivel a tehén érdes nyelvével nyalta a csupasz karjukat, böködte őket a szarvával. Örültek, hogy komolyabb sérülés nélkül ágyba tudtak keveredtek aznap éjszaka.
Kényszerűségből elfogadta az iskolát, de nem engedett az álmaiból. Soha nem állt le az alkotásról, csak papír és ceruza kellett hozzá, és az ujjai alatt életre is kelt az élettelen. A szeme olyan volt, mint egy fényképezőgép, belül bevillant a vaku és rögzült a kép.
Emlékezetből rajzolt, néha csak karikatúrákat. Ez lett a legnépszerűbb, mert tanárok is célponttá váltak. A legjobb alkotása az öreg matektanárnőről készült, akiről azt suttogták, hogy apáca volt fiatalon. Nem adott szegény a külsőségekre, sokszor jelent meg az órán, pacuhán. Legjobb öltözködési stílusa már hagyománnyá avanzsált, megállta volna a helyét a mai hóbortos divatkreációk között. Bizonyára nem készakarva, csak mert szétszórt volt mint a homok a sivatagban. A köpenyét vagy lejjebb egy lyukkal, vagy feljebb egy lyukkal gombolta. Na, ezt dobta még fel, ha szemérmesen még a kombiné is kikukucskált a köpenye alól öt tíz centire. Nóri megörökítette ezt is olyan sikerrel, hogy óra előtt mikor megmutatta a többieknek, visongtak a röhögéstől.
Azt sem vették észre, hogy bement az óraadó tanár. Kíváncsian megállt a pukkadozó tinédzserek mögött, nézte ő is Nóri remekművét. Mikor észrevették még az ütő is megállt a fali órán, olyan csend lett. A tanár elvette a rajzokat, vitte a tanáriba. A mappában minden tanárról volt karikatúra, még az igazgatóról is.
Még aznap behívatták az igazgatóhoz. Az Igazgató, nagydarab délceg ember volt, szép kackiás bajusszal. Nóri állt előtte, mint a szobor.
– Ezek a te műveid, nagylány? – kérdezte, de furcsamód nem volt harag az arcán.
– Igen, bocsánat érte, nem rajzolok többet – mondta sírva, már akkor az is eszébe jutott, ki is rúghatják érte, ha kirúgják mi lesz otthon, mit gondol róla az apja, az anyja, hogy nem tudja megbecsülni magát egy középiskolában.
– Dehogynem rajzolsz, majd gondoskodunk róla, hogy ne unatkozz, csak bennünket kímélj... ha szabad ilyet kérni – mondta nevetve az igazgató.
Attól kezdve mindig volt min dolgoznia, utolsó évben a tablót is ő tervezte.
A szerelem szele néha őt is elérte, de mindig csúf vereséget szenvedett a közelében. Nem volt könnyű dolga a szerelemnek Nórival. A szegénység olyan volt rajta, mint a bilincs. Egyszer mégis igent mondott, bálba hívta egy fiú. De Nóri nem ért oda a megbeszélt helyre.
Öltözködött pedig, készülődött, nagyon vágyott menni, a fiú is tetszett neki. De mikor rájött, hogy minden nejlon harisnyája lyukas, kétségbeesett. Mégis kísérletezett, ha ráhúzza egyiket a másikra, talán eltakarja egyik a másik szakadását. Nem jött össze, sírva feküdt le este. Míg álomba ringatta magát megfogadta, kitör ebből a nyomorult szegénységből.
A harmadik évben érte utol az első szerelem.

Észrevette, hogy mindennap amikor hazafelé tart, az egyik ház ablakából figyeli valaki. Eleinte úgy tett, mint aki észre se veszi, pedig dehogynem. Már előre azon szórakozott, míg a ház felé közeledett, hogy vajon ott szobrozik e az illető. Ott volt. Mindennap látta az árnyékát a függöny takarásában. Még arra is gondolt, nem e egy hulla, akit véletlenül ott felejtettek ücsörögni hetekre egy karosszékben. Aztán egy nap kint állt a műhely ajtajában egy férfi, aki szemmel láthatóan őt várta, mert ahogy közeledett felé, megjelent árulkodón az arcán egy ideges mosoly.

– Szia! Szeretnék beszélgetni veled, ha nem haragszol elkísérlek egy darabon. Tudom, hogy hol laksz. Megengeded?

Hoppá, gondolta ez lehet a hulla a függöny mögül. Jól megnézte magának, nagyon is élőnek tűnt. Azonnal lecsekkolta, hogy jóval idősebb tőle. Huszonhárom éves volt, Nóri csak tizenhét. A férfi ezután mindennap várta. Csendes szóval kísérte hazáig. Nem mérlegelte a komolyságát a szándékának, pedig Illett volna észre venni, milyen tisztelettel beszél hozzá, egyáltalán nem volt tolakodó, végül is utólag visszagondolva, ez imponált neki a legjobban. De furcsának találta a kimért távolságtartást, amit közvetített felé. Lassú sétáikon fogták egymás kezét, közben csendesen duruzsoltak az élet dolgairól. Nem sok idő kellett ahhoz, hogy észre vegye, ez már több mint barátság, nem egy komolytalan flört, amit egy kézlegyintéssel abba tud majd hagyni – Menj a fenébe, ennyi volt... ! Elérkezett az a nap is, hogy megkérte menjen el hozzájuk, meg akarja ismerni az anyja. Meglepődött a kérésén, addig eszébe sem jutott, hogy közelebb kerüljön a családjához. Félve mondott igent.

Katerina Forest: Túlélési ösztönök 2.rész

A szegénység bilincsében

A nyolcadik osztályos bizonyítványom kitűnő lett, ezzel meg is teremtettem magamnak egy álomvilágot, nem leszek betevő falatért éjjel -nappal güriző rabszolga, festőművész leszek, vagy író, de semmiképpen nem leszek paraszt.
Mikor a pályaválasztás ideje eljött, házhoz jött hozzánk az orosz nyelvet tanító tanárom. Tudták az iskolában addigra, hogy nincs beleszólásom családon belül, hogy elérhessem az álmaim.
– Klára néném, adják képzőművészetibe ezt a gyereket, Isten adta tehetsége van! – kérlelte az anyámat sokáig, próbált az érdekemben minden érvet felsorakoztatni mellettem, de hiába volt minden erőfeszítése, mert anyám nem állt kötélnek.
– No, azt már nem, oda csak latrok járnak, meg rossz vérűek! – volt az anyám visszavonhatatlan válasza. Így lettem végül mezőgazdász, abba az iskolába már elengedett. Beletörődtem, mindegy volt már nekem, csak engedjenek tovább tanulni, beleegyeztem a gazdász iskolába.
Félve szálltam fel a két vagonból álló piros csühögőre, ami a szomszéd városból indult. Soha nem utaztam addig sehová. Egyedül voltam, szorongtam, csak a Szegénység kísért, aki végig a barátom maradt, soha nem hagyott magamra, mint egy féreg a gazdatestben úgy élősködött bennem, rágta az életem.
Olyan volt számomra az idegen város, az idegen iskola, mintha elvarázsolt világba értem volna. Szinte szédültem a sok élménytől. Mikor egyedül voltam csak olyankor uralkodott el rajtam a bizonytalanság a kiszolgáltatottság. Nagyon lassan nyíltam meg a közösség felé, mindig kisebb rendűnek éreztem magam a többiekkel szemben.
A középiskolában sok volt a fiú, mezőgazdász nem sok lány akart lenni abban az időben sem. Mégse lett udvarlóm, hiába voltam széplány. Szegénységem próbáltam különcködéssel leplezni, nagyvonalúan hárítottam, közben irigyeltem a többieket, akik önfeledten élték át a fiatal éveiket. Már ott az iskolában, az osztályban szerelmek szövődtek, enyelegtek órán, szünetben. Úgy tettem, mint aki észre se veszi.
Erős testalkatú paraszt lány voltam, a kedvenc sportom talán ezért is, a súlydobás lett. Csábítgattak a többiek, akik kardvívásra jártak be a városba, járjak én is velük, csak vegyem meg a a vívófelszerelést. Sokáig gondolkodtam, de az örökös unszolásra megírtam végül az anyámnak, hogy szeretném ezt a sportot elkezdeni. Pár napon belül megérkezett a pénz rá. Egy napra rá egy levél is utána érkezett, az anyám ákombákom írásával. Szegény öt eleminél kivált az iskolából, ez miatt az írása sose vált tökéletessé. De még így is ő volt a tanult ember, az apám csak a nevét tudta leírni, olvasni meg nem is tudott. Az anyám szűkszavúan pár sort írt csak:
„ – Édes leányom! Bizonyára nagyon fontos neked ez a kard, apád az összes pénzünket feladta rá, nehogy megszóljanak, hogy te nem tudod megvenni. Szerető anyád.”
Mikor elolvastam a levelet, szinte láttam magam előtt a két öreg szülőmet, ahogy vitatkoznak a vívókardon, láttam a jó szívű apámat, aki olyan könnyen elsírta magát, ha megérintette szívét egy- egy érzelem. Bármit kérhettem tőle, mindent megpróbált megadni nekem, annyira szeretett. Rádöbbentem, hogy az egész havi nyugdíjuk felét küldték el a hóbortomra.
Könnyes szemmel becsomagoltam a pénzt, jól eltettem, mikor mentem haza, visszavittem. Az anyám csak nézett rám, majd elmosolyogta magát.
– Apád döntött így, azt akarta, hogy legalább ti ketten a bátyáddal tanult emberek legyetek. A többit nem tudtuk taníttatni, sajnos. Kérted, ő azt mondta, biztos szükséged van rá, majd csak elleszünk nélküle valahogy.
Soha nem kértem ezután semmit, ha kaptam, megköszöntem, ha nem, hallgattam.
A középiskolában zajlott az élet, megtanultam mindent. A magabiztosságom is kezdett helyre állni, nem féltem már semmitől. Furcsa volt a gépi fejés a gazdaságban, én otthon csak kézzel tudtam fejni tehenet, anyám arra tanított meg. Az iskola géptan óráin műszaki dolgokkal ismerkedtem, szereltünk, nyakig olajosan vetőgépet, traktort.
A barátomat, a Szegénységet néha sikerült magam mögé szorítani, nem játszott annyi központi szerepet, nem hagytam, hogy ő domináljon mindenben, mindenkor. Így tudtam kitűnni a többi közül, akarattal, bátorsággal. Első voltam még a fiúk közt is, aki először traktorra mert ülni egyedül. Lett is belőle kalamajka, mivel egy több funkciós RS-09-es gépet választottam. Elindulni el tudtam indulni vele, csak megállni nem. A tanár a mezőn futott utánam az osztállyal együtt. Megpróbálták túlkiabálni a traktor zaját, hogy segítsenek rajtam. A traktor önálló életre kelt, a hidraulika emelte elől a karokat, villákat. Idegességemben azzal nem is foglalkoztam, hogy le lehetne venni a lábam a gázpedálról.
Aztán mégis elért hozzám egypár hangfoszlány:
– Menj a kazalra, a kazalra, a kazalra, a keservit, állítsd már le! – megértettem, szófogadón belandoltam a szalmakazalba. A traktor motyogott egy darabig, aztán lefulladt a rázúduló szalmában. Mikor kikotortak a szalma közül elért az elmémbe egy bölcs életigazság: a bátorság nem elég önmagában, hogy véghezvigyünk egy feladatot.
Emlékszem, hogy mindig éhes voltam, mint általában a kamaszok, ezért hamar elsajátítottam azt a trükköt, hogy az ebédlő bejáratánál kitett kenyér ne csak tálcára kerüljön, a zsebembe is. Sokszor bajba keveredtem az örökös éhségem miatt. Egyszer a gyakorló gazdaságban is szorult helyzetbe kerültem többedmagammal, mikor kilógtunk este hagymáért a földre, hogy legyen a zsíros kenyér mellé. A tanyagazda észrevette az árnyakat a fák között, elindultak megnézni mit lát. Csak az istálló felé tudtunk visszamenekülni előle, hogy ne érjen bennünket lopáson. Mikor hallottuk a káromkodását, ahogy közeledett felénk, beugrottunk és lehasaltunk a tehenek elé a jászolba.
– Hol vagytok, mihasznák? – hallottuk teljes közelről a tanyagazda hangját, de nem talált meg bennünket, ott lapultunk a szénában, még levegőt sem merünk venni a félelemtől, amit nem csak a gazda mérge okozott, hanem a tehén érdes nyelve is, ahogy nyalta a csupasz karunkat, vagy böködött a szarvával. Örültünk, hogy sérülés nélkül ágyba keveredtünk aznap éjszaka.
Megszerettem az iskolát, de az álmaimból nem akartam engedni, soha nem álltam le az alkotásról, csak papír és ceruza kellett hozzá, és az ujjaim alatt életre kelt az élettelen. A szemem olyan volt, mint egy fényképezőgép, belül bevillant a vaku és rögzült a kép és vele a kényszer, hogy lerajzoljam, megfessem.
Emlékezetből rajzoltam, néha karikatúrákat. Ez lett a legnépszerűbb, mert tanárok is célponttá váltak. A legnépszerűbb alkotásom az öreg matektanárnő lett, akiről azt suttogták, hogy apáca volt. Nem adott szegény a külsőségekre, sokszor jelent meg az órán, pacuhán. Legjobb öltözködési stílusa már hagyománnyá avanzsált, a köpeny gombolása, vagy lejjebb egy lyukkal, vagy feljebb. Na, ezt dobtam még fel, ha pluszban még a kombiné is kikukucskált a köpenye alól. Megörökítettem ezt is, olyan sikerrel, hogy óra előtt a nagy röhögést nem tudták abbahagyni a többiek.
Nem vettük észre, hogy bejött az óraadó tanár. Ott állt a pukkadozó tinédzserek mögött, nézte ő is a remekművemet. Mikor észrevettük még az ütő is megállt a fali órán, olyan csend lett. Komoly arccal nyúlt a rajzokért, elvitte a tanáriba. A mappában minden tanárról volt karikatúra, még az igazgatóról is.