Siraki Gábor meglepődve nézett a karjaiból kiforduló Eliza után. Úgy érezte a betege levonta róla a legrosszabb konzekvenciát. Hogyan magyarázza meg, hogy eszébe sem jutott kihasználni a helyzetét. Tény, hogy félreérthető volt ahogy viselkedett. Nem tudott ellenállni a pillanatnak. Amikor magához ölelte leblokkolt a józan tudata, csak az előtörő érzelmek kavarogtak benne. A nő hajának, bőrének illata, a közelsége... olyan régen élt át ilyen meghitt pillanatot. Eszébe sem jutott, hogy rosszul esett Elizának, mikor közölte vele, hogy míg ölelte az elhunyt feleségére gondolt. Egyáltalán nem érezte át, hogy ő okozta a hirtelen hangulat változását, ami miatt faképnél hagyta. Nincs miért bocsánatot kérnie, hisz nem történt semmi, csak pertut ittak. Nem kell a történteket tovább gondolni, lezárta az ügyet.
Eliza csak akkor ment ki a fürdőszobába, mikor elcsendesedett a társalgóban minden zaj és leoltották a villanyt. Sötétben tapogatta ki az ajtót, gyorsan lezuhanyozott. Tisztában volt vele, hogy a professzor mindent hall, hisz az ő szobájával közös volt a fürdőszoba fala.
Lefeküdt, de hiába érezte a fáradságot nem jött álom a szemére. Újra értéktelen szürke kis verébnek érezte magát, aki arra is képtelen, hogy felhívja magára egy férfi figyelmét. A személyisége egy nagy nulla az orvos számára, átölelte, gyengéd csókot adott az arcára, felfokozott érzelmi állapotba került és kiderül a végére, hogy ez nem neki szól, hogy ő a fasorba sincsen. Egy meghalt nőt ölelt és csókolt. Egy hullát. Beteg ez a fazon. Ebből még baj lesz. Mindenesetre ezután minél nagyobb távolságot kell tőle tartania. Az érzelgős románcnak meg ezennel vége. Két személyiség lakik benne, egyik a való világban másik a szellem világban él. Hat éve nem tud döntés hozni, hová tartozik, a halottakhoz vagy az élőkhöz?
Ha egyszer felismeri, hogy ő a szürke kis Eliza, aki bekopogott hozzá a múltból, majd összemossa a régit a mostanival. Ugyanúgy mint a való világot a szellem világgal. Nem fogja értékelni a változásokat. Átlép rajta mint eső után átlépünk a pocsolyán. Az a régi Dékán Eliza nem volt szerethető, most sem az. De mi van, ha félni is lehet tőle? Nagy felelőtlenség volt elutazni vele, olyan mintha vakrepülésben venne részt. Nekicsapódhat egy sziklának, lezuhanhat egy szakadékba, mert nem biztos az a kéz, ami elkaphatja. Még segítségre sem számíthat, ismeretlen országban van, ismeretlen emberek veszik körül.
Reggel arra ébredt, hogy valaki kinyitotta a szobaajtaját. Amikor felnézett meglátta Leventét.
– Gyere ide nyugodtan, mond el miért jöttél.
Levente kiszaladt, kis idő múlva megjelent a noteszával. Leült az ágyszélére és lázasan írt.
– Apu megint szomorú. Haragszol rá?
Eliza meglepett arcot vágott.
– Nem haragszom. Miért gondolsz ilyen butaságot?
– Nem gondolok. Láttam, hogy szomorú.
Az ajtó újra kinyílott. Siraki Gábor nézett be rajta, már fel volt öltözve utcai ruhába. Eliza észrevette milyen kialvatlan az arca.
– Én meg kereslek mindenütt Levi! Heléna jó lenne, ha igyekeznél, kilenc óráig le kell mennünk reggelizni.
Eliza kibújt a takaró alól, míg kioldalazott a férfi mellett az ajtón, szemtelenül megjegyezte, hogy nagyon ramatyul néz ki, reméli nem itta meg az éjszaka az egész üveg whiskyt. A professzor nekidöntötte a hátát az ajtókeretnek, elkísérte a tekintetével Eliza sietős alakját míg a mosdó felé igyekezett.
-- Nem talált! -- szólt utána gúnyosan.
Marseille felé vezető úton sem oldódott köztük a hangulat. Eliza míg figyelte a mellettük elsuhanó tájat, azon törte a fejét, hogyan fog ebből a helyzetből jól kijönni.
Az orvos nem tudta leplezni a rossz kedvét. Eliza tisztában volt vele, hogy a férfi megsértődött, nehezére esett, hogy este egyszerűen faképnél hagyta. A kis álszent, duzzogott magában, még ő van megsértődve. Reggelinél is inkább a fiához beszélt, kerülte még a tekintetét is.
Letett arról a szándékáról, hogy végig játssza a memória vesztest. Sokat gondolkodott az éjszaka. Jobb minél előbb túl lenni rajta. Rosszabb lesz később, most még itt vannak francia földön. Tudja meg most, hogy kivel utazik, aztán dönthet. Innen még vissza tud jutni könnyen Párizsba. Akkor eszébe jutott az álom. Nem fordulhat vissza félúton, ha csak lehet velük kell utazzon Korzikára. A férfi felé fordult, egy darabig szótlanul nézte. A régi arcát jól ismerte, képtelen volt feledni: annak a férfinak sötét hullámos, gondozott frizurája volt. Mindennap frissen borotvált arccal lépett be az egyetemi előadóba. A mellette ülő férfi ugyanaz és mégsem hasonlít az emlékeiben élőre. Hosszú sűrű haj, hátul gumival összefogva, ami inkább melinírozottnak tűnt, nem őszesnek. A szemöldöke ugyanolyan, sűrű sötétbarna, az nem változott. Az amerikai szakálla... nem volt vele kibékülve, hiába sugallta felé az ápoltságát mégis úgy érzékelte, öregíti, slampossá teszi. A szemei... mintha örök fájdalmat hordoznának.
Az orvos megérezte, hogy nézi.
-- Elmondod mi a véleményed rólam? Alaposan szemügyre vettél. Milyennek látsz? Gondolom már ezerszer megbántad, hogy elfogadtad a meghívást.
A hangja újra gúnyos volt.
Eliza elkapta a tekintetét, nem válaszolt.
-- Na mi van, hölgyem? Titoktartási szerződést kötöttél önmagaddal? Hány évre titkosított... értem... csak a nyaralás idejére egy hónapra.
Eliza feléje fordult, hitetlenkedve nézte.
-- Ez egy bevált modor a részedről, ha nem úgy történnek a dolgok ahogy te elképzelted?
-- Milyen dolgok? Hja, az estére gondolsz. Nem én voltam modortalan, csakis te voltál. Nem vallott kulturált viselkedésre, ahogy leléptél. Csak ismerkedni akartam... megismerni téged, beszélgetni veled. Azt képzelted, többet akartam? Tévedsz. Együtt nyaralunk. Ideje megismernünk egymást. Ne feledd el, a betegem vagy semmi több.
-- Rendben. Ismerkedjünk. Tényleg nem tudunk egymásról semmit. Az előbb azon gondolkodtam, hogy mi lehet az oka, hogy társtalan vagy. Ilyen régóta nem élhet egyedül egy egészséges ember. És... ha alaposan szemügyre veszlek, külalakra sem nézel ki rosszul... szóval... gondolom, pont nem ért rá az aktuális hölgy, akit hozni akartál magaddal.
Eliza meglepődve tapasztalta, hogy a férfi szívesen válaszol a kérdésre, mint aki mégis örül, hogy végre megtört köztük a csend.
– Köszönöm a kritikát. Jól van, válaszolok, ha te is válaszolsz, ha kérdezek. Rendben?
– Rendben.
-- Mint már tudod, hat éve jöttem ki Párizsba dolgozni. Közvetlen azután, hogy a feleségem meghalt autóbalesetben.
Az első években eszembe sem jutott, hogy hiányzik az életemből a társ. Nagyon magányosnak éreztem magam, de csak ha hazamentem. Minden energiám a karrierépítésbe öltem. Lett volna...nem egy, nem kettő... de nem voltak számomra vonzók. Később lett egy pár hónapig tartó kapcsolatom... vége lett... az én hibámból...minden nőben a feleségem kerestem. Nem jött össze eddig soha, hogy találjak hasonlót...feladtam. Tudom, hogy felesleges tovább keresni, olyan mint ő nincs másik.
Eliza döbbenten hallgatta az őszinte vallomást. Az orvos teljes mértékben tisztában volt vele, hogy illúzióban él, amiből ha nem tud időben kilépni, a mélybe húzza. Képtelen szabadulni a gyásztól a lelkiismeretfurdalástól " minden nőben a feleségem kerestem" észrevette este, hisz őt is azonosította a halottal. Átélte már ugyanezt amikor álmot látott: vissza emlékezett a zongorista fájdalmas szavaira, mielőtt a mélybe vetette magát. Nem kért segítséget, mindenkit elutasított. Nem találta helyét az életben. Minden kapcsolatban a halott felesége személyiségét kereste, képtelen volt élni nélküle. Nem hagyhatja, hogy úgy végződjön a történet, mint abban a rémáloban. Segítenie kell, nemcsak neki, a fiának is. Talán könnyebb lesz a lelkük, ha beszélnek róla.
– Nem értelek. Olyan mint a volt feleséged nincs több, te is tudod. Ne keresd azt az embert aki ugyanúgy fog szeretni téged, vagy még jobban...az aki majd szeretni fog, eljön magától hozzád, nem kell, hogy keresd. Amúgy ismerem ezt az érzést. Én is átéltem.
– Ugye emlékszel mindenre?
– Nem igazán. De egyre több információ ér el hozzám a múltamból.
– Mi az igazi neved?
– Eliza.
– Szép neved van. Majdnem ráhibáztam Heléna... Eliza. Akkor emlékszel arra is kivel éltél eddig.
– Nem vagyok férjezett... jelenleg csak élvezem az életet.
– Mióta emlékezel?
– Azon a reggelen már részben visszatért az emlékezetem, mikor meglátogattatok.
– Erre nem gondoltam, a többi stimmel. Miért jöttél akkor mégis velünk?
Eliza lehajtotta a fejét.
– Később. Hosszú történet.
– Na, még ez hiányzott ! Rengeteg időnk van. Mikor mondod el a teljes igazságot?
– Ha úgy döntök, hogy eljött az ideje...elmondom. Most én kérdezek. Miért hoztál magaddal? Csakis Levente miatt?
– Nem csak ő miatta. Valahonnan ismerlek. Te tudod a választ, segíthetnél. Most szólok, hogy nem bírom elviselni ha félrevezetnek, hülyítenek. Igaz ez egy összefércelt kapcsolat, de pont ezért, tisztességtelen ha nem őszintén beszélsz velem. Semmilyen kézzelfogható indokot nem tudsz felmutatni, hogy szükséged van arra, hogy félre vezess. Még nem késő, mond meg mit akarsz? Vissza akarsz menni Párizsba?
-- Veletek akarok maradni. Még nem tudok arról beszélni, hogy mi az oka. Legyél hozzám türelmes.
-- Mégis, valamit csak lehet róla mondani!
A professzor egyre türelmetlenebb lett.
-- Talán magam miatt, meg...te is tudod, hogy Levente meghívott... szívesen veletek tartok, ha még most sem vagyok teher.
– Ha őszinte leszel, akkor egyáltalán nem leszel a terhünkre. Marseille-ben egy munkatársam családjánál fogunk megszállni. Amikor tegnap beszéltem velük telefonon, említettem, hogy egy másik hölggyel megyek, nem a nevelőnővel. Nagyon örültek, hogy a barátnőmet is viszem. Én meg nem javítottam ki őket, mégse mondhattam, hogy egy betegemmel megyek nyaralni. Ha megkérhetlek... ne rontsd el a napjukat, meg az enyémet sem.
– Ezt ugye csak tréfának szántad?
– Nem. Még akkor jó ötletnek gondoltam, hogy nem mondom meg az igazat. Tegnap este bebizonyítottad, hogy nem szereted azt sem, ha közeledek feléd. Ki az a férfi, akit szeretsz?
– Én nem nevezném a tegnap estit közeledésnek, de te tudod hogyan értékeled magadban mi történt köztünk. Úgy emlékszem én is, hogy csak pertut ittunk, csak ennyi volt. Ne is beszéljünk róla többet. Mint mondtam, ugyanabban a cipőben járok, mint te, soha nem találtam meg azt az ideált akit kerestem. Túl nagyra tettem a mércét. Egy férfi legyen jó kiállású, udvarias, okos, érzelemgazdag. Aztán egy nap találkoztam vele, az ideális férfival. Pedig nem kerestem, csak úgy megjelent a semmiből. Azóta az életem része lett. Itt él bennem együtt lélegzik velem, mert ő a lelkitársam. Mikor először megláttam teli lett pillangóval a gyomrom. – Eliza tettetett vágyakozással felsóhajtott – Nagyon szerettem, és szeretem most is. Meséljek róla?
– Ha akarsz...-- a professzor kényszeredetten beleegyezett.
– Kábé olyan magas, mint te vagy, jóképű, sportos és nagyon okos. Igazi agymen. Gyönyörű hangja van, és mindig csak nekem énekel... ha csak rágondolok... teljesen kész vagyok tőle... Eliza hátra döntötte a fejét, lehunyta a szemét, míg vágyakozva beszélt a szerelméről.
– A mesékben van ilyen tökéletes pasi, fehér lova van? Félre a tréfával, kapcsolatban vagy most is vele?
– Is is. Nős ember, hosszútávon elérhetetlen...
– Akkor csak a szeretőd. Van rajta kívül más is?
– Volt pár, de leléptem idejében mikor a szexre került sor, nem találtam meg bennük az elsőt.
Eliza önelégülten rámosolygott a férfira.
– Hiányoztak a pillangók...– a professzor arca elkomorult.
– Igen. A szerelem... semmivel nem lehet összehasonlítani. Benne van a feltétel nélküli bizalom, a közös jövő, az együttébredés... érted? Csak azért, hogy spontán testi vágyam lett... szóval az nálam nem jelentett semmit.
– Akkor menthetetlen vagy. Sajnálom.
– Te is az vagy! – Eliza ránevetett Gáborra. – Te sem akarsz mást, csak azt az egyet, akit szerettél, a halott feleségedet. Kvittek vagyunk. Milyen különös véletlen nem gondolod? Nézd ott van előttünk Marseille!
A város ezután minden figyelmüket lekötötte. Végig kellett menniük Marseille-en, hogy lejussanak a kikötőrészhez. A közlekedés úgy hullámzott körülöttük, mint a közeli tenger. A piros lámpa nem számított semmit, a végén a professzor is elvesztette a türelmét és kényszeredetten átvette a többi autós stílusát. Eliza is megdöbbenve látta, ahogy a gyalogosok minden szabály betartása nélkül mozogtak az autók között. A járdát nem csak a gyalogosok, a motorosok, kerékpárosok is használták. Kész káosz volt a város. Áthaladtak a régi városnegyeden, ami olyan hangulatot árasztott magából, mint egy mesebeli provence-i kisváros, szűk utcák kaptattak fel az emelkedőkön és buktak alá, homokszínű házakon mindenütt levendula színűre festett zsalugátereket látott. A provence-i vidék színeit viselte minden ház, alázattal beolvadva a tájba, a sziklás hegyek és a levendula mezők színébe burkolódzva. Később elébük tárult a nagyváros képe, a ronda, színtelen emeletes házak, a kirakatok és neonfények sora, egy-egy fa csak a természet hírmondójaként magasodott ki a szürkeségből. Kocsibűz és mimikátlan emberi arcot láttak mindenütt, az elbájoló kisvárosi idillt felváltotta Marseille igazi valósága. Ráadásul úgy látták, hogy koszos és úszott mindenhol a szemétben. Ezek szerint nemcsak a piros lámpa, de a köztéri kukák használata sem volt kötelező a városban lakóknak.
