Hát daloljon a költő, addig, míg lehet,
csukott szemekbe nézzen, süket fülekbe
énekeljen, hátha résnyire nyílik a tudat.
Lelkembe kutatom a választ, mi ezer éve
bennem van, de válaszok helyett kérdések
kígyóznak felém, néz vissza rám egy tükörkép,
mi nem én vagyok, farkasszemet nézek egy
idegennel, aki szenvtelen mosollyal igéz,
integet, de én hátat fordítok.
A lélek bennem sírni kezd, testem fürdik hideg
verítékben, szememen ólom nehezékek.
A tér eloszlik, az idő nem létezik,
a hegyről legördült hitem csak illúzió.
A kvantumelmélet rajzszögeken lóg tépett papírlapon,
önmagam teremtményeként gondolataim szerteküldöm
a világ minden irányába…és elborzadok.
Látom a modern embert, a csökevényt,
aki tudatát ráterítette a Föld pusztítására,
próbálom manipulálni a sivár agyakat,
jeleníteni, hogy van boldog, kiteljesedett lét,
de falakba ütközöm, ők csak menetelnek,
ajkukon harci induló zeng, ölni készülnek.
A dimenzió kapukat nyit, mögötte feneketlen
