Már az első nap le akartam lépni

 A román nőhöz osztott be a supervisor tanulni a szállodai feladatokat. Nem értettem mit kell ezen tanulni, ki kell takarítani a szobákat és kész, otthon is megcsináltam, ha az anyám nem hagyott békén a rumli miatt. Takarítás? Nevetséges.

– Végül is nem volt nehéz meló, mégis többet kerestél gondolom, mint itthon egy orvos – állapította meg Sára.

– Nagy tévedésbe vagy. Nem kívánom az ellenségemnek sem azt a melót. Egy szobalány munkája igenis, nehéz kimerítő munka.

Kezdjük a legelején. Említettem, hogy egy románcsaj mellé osztottak be. Kibírhatatlan nőszemély volt, állandóan kerepelt, még az sem zavarta, hogy alig értettem mit mond. Olyan akcentussal beszélt, mintha egy másig bolygóról keveredett volna oda, pedig közel hat éve nyomta már az ipart. Sajnos lassan megértettem miről karattyolt: arról, hogy aznap húsz szobát kell kitakarítani, amiben minden benne van, ágynemű csere, portörlés, feltörlés, porszívózás, fürdőszoba – vécétisztítás, mindennek ragyognia kell, egy hajszál se maradhat sehol.

Odavágta elém a saját felszerelésem, indulhatott a móka. Akkor még lazán és magabiztosan gondolkodtam: – Mi ez nekem? Félvállról megcsinálom, mit majrézik itt ez a nő?

A második szobánál tartottunk mikor rám szólt a román asszony, hogy siessek jobban, mert szobára fizet az ügynökség, nem órabérre. Aztán megállás nélkül nyomta a kritikát.

– Ezt nem így kell, ez nem jól van! Figyelj jobban. Siess!

Később megjelent a supervisor, egy fiatal huszonéves lány, kezében portörlő ruhával és elkezdte ellenőrizni a szobákat. Majd szétrobbantam az idegességtől, mikor visszarendelt az első szobához. Méltatlankodva mutatott szét a helyiségben.

– Figyelj jobban oda. Sok a hiányosságod!

Hogy teljes legyen a napom, mikor vége lett a melónak, nem találtam meg azt a buszmegállót, amiről indulnom kellett volna vissza a szállóra.

Próbáltam koncentrálni, ismételgettem magamban, hogy nem eshetek pánikba. Ott topogtam az épület sarkánál egy darabig, nézelődtem, merre is induljon el? Megijedtem, mégis rámtört a pánik. Eltudsz képzelni engem, ahogy ott állok és bőgök mint egy taknyos kölyök? Nem tudtam hol vagyok, olyan kiszolgáltatott voltam, mint még soha. Haza akartam jönni, oda akartam bújni anyámhoz, mint mindig, ha féltem. Értesz engem? Már az első nap le akartam lépni.

Misztikus álom

Nem fél, miért is félne, hiszen eldöntötte, hogy teljesíti az asszony kérését. Ennek ellenére mégsem kapcsolta le egy lámpát sem, úgy aludt el. Álmodott. A külvilágot kikapcsolt tudata dolgozni kezdett, képsorok suhantak át a szabaddá vált réseken, és újra rálebbentették a túlvilág üzenetét, amitől a pulzusa vad vágtába kezdett, homlokán megjelentek a hideg veríték cseppjei. Egy sötét utcán ment. Érzékelte, hogy nincs egyedül, valaki megy mellette. Vele szemben kivált a sötétségből egy alak. Megismerte a házmestert, aki minden reggel nagyot köszönt, mióta beköltözött a házba. Most is hangosan üdvözölte, szokatlanul érdeklődött és zsémbelt.

– Hová ilyen későn kislány, miért kell szegénnyel így bánni? Nem látja, hogy halott? Mit akar tőle?

Rémülten figyelt oldalra, kiről beszél a házmester. Hiába erőlködött, képtelen volt felismerni. Mintha egy harmadik szem nyílott volna ki benne, hogy segítsen rajta, az érzékei rekonstruálták az alakot.

– Apu, te vagy az? Hova megyünk?

Az alak nem válaszolt a kérdésre. Félelmetes némasággal lomhán ment mellette. A feje le volt hajtva, mintha minden lépésére vigyáznia kéne, hogy meg ne botoljon. A két karját esetlenül lógatta maga mellett, mint egy marionett bábu. Kereszteződéshez értek. A semmiből előrobogott egy kivilágított busz, megállt előttük és fülsiketítő zajjal kinyílott rajta minden ajtó. Tudta, hogy mindkettőjüknek fel kell szállni a buszra, hisz miattuk állt meg. Az alak nem mozdult. Sára átölelte, minden erejével cibálni kezdte felfelé. A buszon kifulladva az erőlködéstől lenyomta egy ülésre, az ajtók azonnal becsapódtak. Fájni kezdett a feje az éktelen lármától. Ott állt az ülés mellett, amiben lehajtott fejjel ült az apja. Nem félt tőle, hogy is félt volna, hisz az ült ott, akit annyira szeretett, míg élt. A kellemetlen zaj átváltott lágy muzsikává. Rádöbbent, hogy már nincsenek a buszon. Egy másik világba értek, egy másik dimenzióba. Próbálta megérteni, mi történik vele, de végül feladta, nem gondolkodott rajta. Hisz minden változás, amit átélt, annyira természetesnek tűnt.

Körülnézett és látta, hogy egy hatalmas hegygerincen állnak. Beszélt hozzá a halott apja, akinek nem mozdult a szája mégis értette mit mond.

– Gyere kislányom! Mutatok neked valami csodálatosat.

Hegyi kapaszkodón mentek felfelé, de amin lépkedett az mégsem hegyi út volt. Türkizkék üvegtömbök voltak egymásba préselve, és az egész opálos ragyogásban úszott. Nem volt növény, se élet rajta. A levegő tisztán, mint a kristály, hűvösen hasította a tüdejét.

– Túlságosan szép ez a ragyogás, de annyira életidegen, nem gondolod? – fordult az alak felé.

– Életidegen? Mi az, hogy élet? Mikor ott éltem a Földön, az nem volt igazi élet. Ez itt, nézz körül, ez az isteni világ. Most vagyok igazán boldog, végre hazajöttem, ahová mindig is vágytam.

Sára értetlenül hallgatta.

– Nem érezted jól magad velünk, azt akarod mondani?

– Áh, dehogy. Nagyon fáj, hogy magatokra hagytalak benneteket, de nem féltelek kislányom. Te mindig tudod, mit kell tenned. Ha tudni akarod az igazságot, nem bántam meg, hogy vége a világi küszködésemnek. Nem könnyű tehetetlenül nézni azt a mérhetetlen pusztítást, amit az ember végez a földi paradicsom ellen. Az emberek nem tisztelik a Földet, kihasználják, kiélik teljesen, gyilkos ösztöneiknek senki és semmi nem szab gátat. Sír a Föld anyácska, gyilkosok bölcsőjévé vált.

– Beszéltél róla sokat míg velünk voltál, akkor engem, ne haragudj meg az őszinteségért, egyáltalán nem érdekelt, de már kezdelek érteni..

Egyre gyengébbnek érezte magát, könyörögve fordult a jelenség felé – Apu fáradt vagyok és nagyon fázom.

Az alak intett, hogy elengedi.

– Menj csak vissza, de azzal a tudattal, hogy velem minden rendben van, ne aggódj, és legfőképpen ne vádold magad a halálom miatt.

Sára megfordult, hogy elinduljon lefelé a ragyogásból, de megtorpant, amikor meghallotta, hogy beszél hozzá az apja.

– Várj! Csak még egy fontos dolgot szeretnék mondani. Sokszor lesz nehéz helyzet az életedben, de ne hátrálj meg, ne alkudj meg! Bízzál mindig a megérzéseidben, mert a megismert logika tévútra visz! Nagyon szeretlek! – visszhangzott sokáig az utolsó szó, ismétlődve, elnyújtva.

– Én is szeretlek! – felelt Sára, de amikor visszafordult, hogy búcsút intsen, már nem látott senkit, csak valami zöldeskék fényt, ami felkúszott a ragyogó hegygerincre.

Hirtelen ébredt fel, riadtan körbe nézett a szobájában. Minden ugyanúgy volt, mint mielőtt elaludt, semmi nem változott, csak az égők szikráztak a szemébe idegesítően. Önkéntelenül megsimogatta a bokáját, fájt amikor hozzáért. – Bizonyára a sok gyaloglástól – gondolta.

Az otthon illata

 

A buszon kellemesen meleg volt, az őszi napsugár végig cirógatta az arcát az üvegen keresztül. Nehezen tudott elszakadni a két szerencsétlen embertől, akik az utóbbi napokban az akarata ellenére bevonták az életükbe. Meditált magában: milyen könnyen ítélkezik. Ezt a legkönnyebb mindig, gyorsan bedugni valakit egy kreált skatulyába, a többi közé. Sem a férfi, sem a nő nem nézett ki szerencsétlennek... hisz ha nem tudná, mi történt velük, milyen tragikus életük lett, csak két helyes embert látna bennük, akik szeretik egymást. Mert szeretik egymást, ez tény... a nő meg fog halni... kezdte sajnálni a férfit. Ő a drámában a legnagyobb vesztes, egyedül marad, se gyerekek, se rokonok, se feleség. Benjáminra gondolt, akiről már az első találkozáskor megállapította, hogy nem csúnya pasi, magas, férfias... túlságosan férfias... nem normális, hogy ezen egyáltalán rágódik. Az egészet azonnal el kell felejtenie! Mi köze hozzájuk? Semmi! Bevillant a tudatába a haldokló asszony, ahogy könyörgött neki: de mit akart az asszony azzal, hogy segítsen? Hogyan tud ő segíteni? Nem tanult polgári jogot. Mit talált ki ez a szegény asszony? Nem mondta végig, mit vár el tőle, úgy gondolta, ő úgyis fogja tudni, mit kell tennie ezután. Gondolhat, amit akar, ő honnan is tudhatná, az asszony mit látott „odaát"? Ez az egész úgy, ahogy van... nem normális.

A busz sípolva lassított le a végállomáson, beállt ő is a leszállók közé. Közvetlen előtte egy nő karjában aludt egy kisgyermek. Fáradt lehetett az utazástól, nem ébredt fel, csak a cumi mozgott a szájában. Néha megrebbent a lehunyt szemhéja. – Biztos álmodik – önkénytelenül lassított, hogy a háta mögöttiek nehogy hozzálökjék az anyához.

.Két megállót kellett villamossal utaznia. Onnan már csak gyalog ment a panelsorig, ami előtt kis zöld területen volt egy játszótér, ami örökös vita tárgyát képezte mindig, hogy a kutyák vagy a gyerekek birodalma-e. A kutyások kibírhatatlanok voltak, legalábbis az ottani kutyások, örökké teleszarták a kutyáik a gyerekek játszóhelyét. Egyik alkalommal valaki rajszöges kolbászokat rakott ki a lehajló levelek közé. Két kutya meg is döglött tőlük. Akkor meg abból lett ribillió. Mi van, ha egy éhes gyerek megeszi? – Éhes gyerek? – már tudta, hogy sok van azokból is.

A szemetes konténerek savanyú lehelete megcsapta az orrát. – Az otthon illata – gondolta keserűen. Észrevette magán, hogy nem ugyanazzal a szemmel nézi a környéket, mint egyetemista korában. Rögzítette az agya a képeket ugyanúgy, mint azelőtt, de nem úgy dolgozta fel. Lassan de biztosan változott benne a világról alkotott értékrend. A házuk előtt egy magas ecetfa állt, már sárgultak a levelei. A teli konténerek itt is bűzlöttek, mellé is dobáltak szemetes zsákokat, amit a kutyák vagy a hajléktalanok feltúrtak, a járdán zörögve gurultak a műanyag flakonok. – A város belülről bűzlik – gondolta – mint a szardíniás konzerv... pedig ez itt Európa, nem értette miért bosszankodik a szemét miatt? Ha Indiában élne, ahhoz képest, amit lát, patika.

Az anyja boldog volt, ölelték egymást már az ajtóban.

– Micsoda véletlenek vannak, téged emlegettünk az előbb!

– Kivel emlegettél?

– Gyere csak beljebb, keresztanyád van itt a Pálos-tanyáról, fontos hírrel jött fel Pestre.

Ki se mondta jóformán az anyja a mondatot, már ott is állt mögötte a szikár, magas asszony, nevető szájjal, csillogó bogárszemekkel.

– Nem csak látogatóba jöttem, üzletet is szeretnék kötni veletek. Hogyhogy hívás nélkül itt vagy lányom, ezen a fontos eseményen?

Atyamanus

 

Hűvös légáramlat járta át a szobát, felállt, hogy visszazárja az ablakokat. Arra gondolt, hogy félnie kéne ezektől a furcsa történésektől, az öreg hölgy lakásától, az egész hihetetlen sztoritól. De semmilyen félelmet nem érzett. Nézett egy darabig még az ismerős szemekbe, aztán elkezdett kipakolni a bőröndökből. Hajnalban felébredt, utána már nem tudott visszaaludni. Izgatottan gondolt az első munkahelyi napjára. Mikor már megunta a forgolódást, felkelt, gondosan öltözködni kezdett. Tudta a hivatali etikett szabályait, hogy a bankban nem lehet megjelenni csak kosztümben. Ezt utálta a legjobban, a formaruhát. Mindig a hanyag elegancia híve volt, egy jó felső, hozzá egy koptatott farmer, sportcipővel. Kiegészítőnek, sálak, övek. Most meg mindennap kosztüm. Keserves élet vár rá. Mikor kész lett, pózolt egyet a tükör előtt. -- Így jó leszek! -- nyugtázta a látottakat. Sűrű, barna haját kontyba tűzte, kevés sminket tett fel. Nézte magát a tükörben, a nőt, aki visszanézett rá, komoly arccal, zöldeskék szemekkel, sápadt arccal.

-- Szia, öreglány, legalább te itt vagy! Izgulok egy kicsit, de hát ezt te nagyon jól tudod, igaz? - intett a vitrinben lévő fényképnek, és már zárta is az ajtót maga után.

A város felébredt, mire kilépett a tömbház kapuján. Nyikorgott, súrlódott, sóhajtozott a reggeli forgalom. A buszra alig fért fel, olyan sokan voltak a reggeli járaton. A különböző dezodorok illat-kavalkádjában kevés reggeli kisüsti szag keveredett. Megkönnyebbülten szállt le a második megállónál. A buszmegállóval szemben, a túloldalon ott volt a bank, úgy ahogy elmondták az utolsó telefonbeszélgetés alkalmával. Kis szorongással lépett be a bank ajtaján, ácsorogva nézelődött kis ideig, az egyik biztonsági őrnek feltűnt a tétovasága.

 -- Itt fogok dolgozni, ha minden igaz -- válaszolt hálásan az érdeklődő kérdésre.
Az őr a pulthoz lépett, halkan beszélt egy szőke alkalmazottal, majd intett Sárának.
-- Jöjjön, ott balra a folyosón, harmadik szoba, már várja a főnök.
Sára mielőtt benyitott az iroda ajtaján, megigazította a frizuráját, túlzottan nem volt ideges, de egy enyhe megfelelési kényszer átbizsergett a rajta. A tágas irodában minden bútor azt sugallta a belépő felé, hogy ott egy tekintélyes ember tartózkodik. Tömör fából, nehéz barna pácolt szekrények közt hatalmas íróasztal terpeszkedett. Az íróasztal mögött ülő férfi az ajtónyitásra felpillantott, majd az egyik fotelra bökött. Egy árva szóra se méltatta ezután, gépelt tovább a laptopján, halkan dünnyögött hozzá, később telefonált. Sára ült és várt. A férfi a telefonbeszélgetésben még a hangját se vette halkabbra, így pillanatok alatt rájött, hogy nem hivatalos diskurzust folytat.

Talán már elfelejtette, hogy valaki van még rajta kívül az irodában = gondolta egyre idegesebben. Végre ránézett a férfi.

-- Első munkahelye ugye? Ez esetben sok a tanulnivalója. Kovácsné Margitka mellé osztom be, ingatlan hitelezéshez. Hogy is hívják? Ja, igen, itt van, Závori Sára. Próbaidős, a másik irodában alá írhatja a papírokat!
Laza mozdulattal intett a kezével, mintha egy szemtelen legyet hajtott volna el az arcáról.
Sára elképedve felállt és elindult az ajtó felé, dühös volt, nehezen tartotta vissza magát, hogy hangosan ne mondja ki mit gondol az arrogáns fickóról. Munkahely, erről szól? Van felsőbbrendű és vannak a senkik, akiken átlehet nézni? Ennyi volt? Semmi nézzen a szemembe, ismerkedjünk, vagy ehhez hasonló baromság? Ki ez a seggfej, se isten hozta, meg legyen szíves? Ő az atyamanus?
A másik irodában már kedvesebbek voltak, az alacsony, barna hajú alkalmazott mosolyogva fogadta.
-- Szólíts csak Idának! Ülj le, mindjárt készen vagyunk.
Ida kísérte el Margitkához, aki a terem utolsó barikádjában dolgozott. Vele szemben egy középkorú nő ült és hallgatta reménykedve a banktisztviselő szavait.
-- Itt van a segítséged! -- mutatott Ida Sárára.
-- Oké, én Kovácsné Margit vagyok, nemsokára végzek az ügyféllel, utána tudunk beszélgetni.
Sára leült mögé. Önkénytelenül bekapcsolódott az ügymenetbe. Nézte a szemben ülő asszony megviselt arcát, aki tovább mondta a félbeszakított mondatát.
-- Csak halasztást kérnék. A férjem meghalt. Egy hónap haladékot, vagy átütemezést szeretnék kérni...
-- Erre is gondolni kellett volna, mikor felvették a kölcsönt, sajnálom, próbálják összeszedni a törlesztő részletet!
-- De hát...
-- Nincs itt semmi de hát, törvények vannak, szerződésben foglalt követelmények, amiket illik betartani! -- mondta gúnyos, lekezelő hangon Margitka, mintha terhére lenne az ügyfél és szabadulni akarna tőle.
Margitka gúnyos hanghordozása, határozott elutasítása meggyőzte az asszonyt arról, hogy hiába könyörög. Megtörten felállt, és elindult a kijárat felé.
Sára hosszan nézett utána. Újra furcsa érzése támadt, mintha nem is a nő lépett volna ki az ajtón, az apja görnyedt alakját látta egy pillanatra, ahogy megalázva, kiszolgáltatottan átlép az elektronikus kapun.
Pont egy ilyen munkahelyre jöttem, ahol az ember a legkevésbé fontos. Mit mondott ez a némber, hogy gondolni kellett volna arra, hogy a férje meghal? Az agyam eldobom, ilyen nincs! -- döbbent rá most már istenigazából, hová is ment dolgozni.
Margitka hangjára visszazökkent a valóságba.
-- Helló, itt vagy, kedveském? Ne törődj ezekkel, majd megszokod idővel! -- villogtatta Sárára tökéletes műfogsorát a nő. -- Hadd nézzelek!