Érezted e már a végtelen magányt,
mikor egyedül ültél a csillagos ég alatt?
Védtelen voltál és kétségbeesett,
porszem, ami a semmiből lett.
Az időtlenség, mint hullámzó óceán,
benne felolvadt léted,
foszlik
mint rongy kacat, tépik
nyikorgó fogaskerekei a sorsnak.
Mégse lázadsz ellene.
Megalkudtál?
Egy nap magához hív a végtelen,
alaktalan testével átölel, kérlel
légy a mátkája, menj vele,
és vezet, átrepít több évezreden.
Míg félénken lépdelsz az égi
aszfalton,
mesél. A volt világról és a lesz
világról.
Míg hallgatod látod miről beszél.
Már nem vagy védtelen, árva sem,
Hatalmasra nőtt karjaiddal átöleled
becézed, szeretgeted az életet.
Körülötted égi zene kísért, csillagok
pihennek válladon, bolygók fényzöldjei
zarándokolnak mint karaván veled,
a végtelen ösvényen, mi öröklétre
vezet.
Csakhogy túlzásba sodró álmaidból,
felébreszt a perc, mi pattog fejedben
egy dalt szüntelen, ember vagy, nem
vagy halhatatlan, nem vágyhatsz
többre, mint amennyit érsz,
egy villanás vagy az élet egén.
Érezted e már a végtelen megnyugvást,
miben mosolyogva sétálhatsz tovább?
A szeretet szívedben simogatja a
tudást,
mit mátkád mesélt el, hogy tied minden
a csillagok, a fény, az égizene, hogy
magadhoz
ölelheted önmagadban a világegyetemet.
Mert tied minden, a volt világ, a lesz
világ.
Már felnőttél hozzá, élni tudsz vele.
