“Az évek jöttek,
mentek,” észrevétlen,
elsuhant mellettem több évtized, de
nem törődtem a múló idővel. Velem
voltál.
Melegített a szemedben izzó parázs.
De egy nap fátyolt húzott az ég az
arcára
az ébredő magány hozzám simult, rám
tekerte köldökzsinórját, és fájdalmam
megszülte a hiányt.
Egészen összetörtem, kis apró
cserepekké
váltam, min gyöngyözve sírt a hajnal,
az est, és az idő már vánszorogva
lépdelt a poros utakon, amin
szétgurultak
lelkem összes igazgyöngyei.
Valahol elmaradtál tőlem, valamikor.
Még
daloltam, hangosan nevettem, pedig már
te nem voltál sehol.
A boldogság ott ült ma is egy ócska
padon
kinn a parkban, a régi helyen. Mellé
ültem
vártam, talán mint rég, átölel.
Hallottam, hogy mesél
a szél, a neved suttogta fülembe
szüntelen.
Lábamhoz simult egy rozsdás
falevél,
min elfakult minden nyárszínű ér.
Sétálok az őszi fák alatt. Érzem, itt
lépkedsz velem.
Nem nézek fel, de megérint, az
illatod, kezed
selyme bújó ujjaid hegyén. Bolondság
ez az érzés, mégis jó, önámítás az
örökké
létezésed, mi majd egészen végig
kísér.
Az idő lelassul, kitisztulnak a képek,
meg megállok néha, ha látom a
szépséged.
Szívemben nyugszik a csend,
régi emlékeimben
“Élsz és uralkodol örökkön. Amen.”
