Zotya kapott először állásajánlatot, sikerült egy kórházhoz bejutnia kertésznek, vagy lehetne bárminek nevezni, talán mindenesnek. A hülye panelgyerek azt se tudta melyik végén fogja meg a lombfúvót, vagy hogyan működik a fűnyíró. De elfogadta, mert ezt a munkát sikerült leghamarabb elkapnia. Aztán az ügynökség engem is felhívott, hogy van hely egy Hotelban. Majd kiugrottam a bőrömből örömömben, már nagyon fogytán volt a pénzem. Mikor száz százalékig tudtuk, hogy mindketten dolgozni fogunk, csak akkor szántuk rá magukat, hogy szétnézünk a városban. Ez a tízmillió lakosú város egy igazi Bábel. Nagyon sok ember van az utcán, de a legtöbbjük színes bőrű. Néztük az utca forgatagát és megállapítottuk, hogy igazi angol nincs is köztük. Bármerre néztünk, fotózó turistákat láttunk, kínaiakat a Westminster Apátság előtt, koreai csoportot a Big Bennél, a szállodáknál, képet készítettek a járdáról, a fákról, a lámpaoszlopokról, mindenről, tán még a lepottyantott galambszarról is. Felültünk egy városnéző buszra, arról néztük végig a nevezetességeket. A nap végén ott álltuk a Temze partján. A Temze szürke hullámai nyaldosták a parti köveket, néztem a folyón túl lebukó Napot, és kész röhej, rám tört a honvágy.
– Valahol arra van Magyarország! – mutattam egy irányba, de Zotya lelombozott.
– Nem pont arra, kicsit fordulj balra – vígasztalt, mert látta rajtam, hogy nincs rendben minden. – Majd meglátod, minden rendbe jön, tele leszünk pénzel, lazulunk, élünk.
