Elhagyás

 

Sára elindult a gyógyszerekért a falusi patikába.

Hamar hazaért, első gondolata mégsem az idegen kislány volt, hanem Zsuzska és Mónika.

Feltűnően csendben volt egész nap a két lány – úgy gondolta beviszi a gyógyszert, odaadja az asszonynak, utána megkeresi őket.

Halkan benyitott a kisszobába. Az ágyon ott feküdt a beteg kislány, előtte a földön törökülésben Zsuzska és Mónika.

– Angyal... képzeld el, már tudjuk, hogy Amirának hívják! De még beteg sajnos – áradozott Zsuzska mikor meglátta a belépő Sárát

– Tudom, hogy beteg, meghoztam az összes gyógyszert, amit kiírt az orvos. Hol van az anyja?

– Nem tudom – válaszolt Mónika. – Már rég kiment innen.

Sára keresni kezdte az asszonyt, de bárkit kérdezett felőle, csak ingatták a fejüket, senki nem látta, senki nem tudott róla semmit. Ösztönösen kiszaladt a tanya végihez, nézett a mező felé. Meglátta a fekete mozgó árnyat azon az úton, amerre a férfiak elmentek.

– Milyen anya az ilyen, aki itt hagyja betegen a gyermekét? Mondd, keresztanya, van ilyen még egy is a földön rajta kívül?! – szitkozódott mikor visszaért a házba.

– Úgy látszik van. Üzenetet hagyott. Mielőtt teljesen kiborulsz, el kéne olvasnod – nyújtott Sára felé egy gyűrött papírlapot a keresztanyja.

Sára elvette a papírt, de amikor belenézett keserűn felnevetett.

– De hisz ez arabul van írva!

– Fordítsd le, biztos nem probléma, diplomáztál, vagy nem? Mire való az egyetem? – nézett rá szemrehányóan az öregasszony.

Sára mérgesen megfordult, bement a három gyerekhez a kisszobába.

Amikor belépett minden dühe elszállt. Az ágyon ott feküdt mind a három összebújva. Zsuzska karja oltalmazóan pihent Amira vállán, akinek sötétbarna haja az izzadságtól kócosan szétterült a fehér párnán. Halk szuszogással aludtak.

Nehéz szívvel indult el Zafirah a tanyasi házból, szívében mintha tőrt forgatott volna a fájdalom, hisz ott hagyta imádott lányát Amirát. De nem késlekedhetett, az idő sürgette, utol kellett érnie a férfiakat. Sietnie kellett, hogy a fiát megmentse a haláltól.

Mikor a rendőrök felfedezték a búvóhelyüket, már tudták, hogy azonnal tovább kell menniük, különben begyűjtik őket, nem érnek célba. Esténként az elhagyott tanyában erről a célról meditáltak a férfiak, ez adott nekik végig erőt a hosszú útra. Allah minden akaratát teljesíteni fogják, hogy lelkük a legméltóbb helyet foglalja el majd a Paradicsomban.

Zafirah tehetetlenül hallgatta őket, nem szólhatott rájuk, ő csak egy megtűrt asszony volt köztük, semmi más, nem volt joga semmihez. Csak Emírnek kellett engedelmeskednie minden téren. Hamar rájött, hogy nincs más választása. Emir gyilkos szemeinek köszönhette, hogy sem a fiát, sem a lányát nem bántották. De elvitték magukkal Fadit a fiát, aki még csak tizenkét éves, csak azért, mert ott kellett hagyni őt és a beteg Amirát.

– Nem kínlódunk beteggel, meg kell értened Zafirah – mondta határozottan Emir induláskor – A fiú lesz aki biztosítja, hogy végig néma maradsz, mert ha beszélsz a küldetésünkről, meghal Fadi!

– Megértettem. Allah vezessen benneteket az úton. Köszönöm Emir a nagylelkűséged! – hajolt meg a csoport vezére előtt Zafirah.

Az omladozó ház ajtajában állva nézte, ahogy távolodtak tőle a többiek, mély szomorúság telepedett a lelkére, mert a fia egyszer se nézett hátra. Zafirah megérezte az arcán a halál hideg leheletét. Nem reménykedhetett abban sem, hogy segítséget kap egy idegen országban. Visszament a házba, próbálta feléleszteni a tüzet. Fázósan ölelte át Amirát, betakargatta a láztól égő testét. Kétségbeesetten törte a fejét, hogy kiutat találjon. Bizonyára elaludt, csak arra eszmélt fel, hogy valaki rázogatja a vállát és beszél hozzá.

– Keljen fel! Nem maradhat itt.

Vak vagy, az a baj!

 

Sára hátat fordított Rózának, hányingere lett az egésztől. Kiment a mosdóba, a kagyló fölé görnyedt, lassan engedte a hideg vizet, majd végigsimította az arcát a vizes tenyerével. Kintről hangok szűrődtek be a mosdóba, majd hirtelen kivágódott az ajtó. Mikor megfordult a zajra, meglátta a bankfiók vezetőjét a nyitott ajtóban. A férfi arca feldúlt volt, szemeit résnyire húzta. A megszokott gúnyos modorával, fennhangon beszélt hozzá:

– Maga megsértette a ház szabályait, belső beszélgetést adott tovább! Nem értem, kinek is dolgozik egyáltalán, az ügyfélnek vagy a banknak? Hogyan tudja ezt az incidenst helyrehozni?
Sára keze ökölbe szorult „ Még mondj valamit, majd meglátod, hogy hozom helyre"– dühöngött magában, de nem merte hangosan kimondani. Eszébe jutott az anyja, akit pont ez a pökhendi alak mentett meg, amikor a kérésére átütemezte a lakáshitelüket.
– Bocsánat főnök, máskor körültekintőbb leszek – hajtotta le a fejét szolgalelkűen, nem nézett a véreres szemekbe. „Hát ennyit a nagy bátorságomról" – gondolta magában szégyenkezve.
– Ha lesz máskor! – húzta rá az ajtót a főnöke. Kiment ő is a mosdóból, visszament az asztalához.
Már hordágyra tették akkorra az asszonyt, a mentősök a kijárat felé tolták. Mögöttük ment a férje. Benjámin felfigyelt a visszatérő Sárára, idegesen megrándultak az izmok a borostás arcán, amikor a tekintetük összevillant. Váratlanul visszalépett hozzá.
– Mit mondott neki?
– Az igazat, hogy ne várjon segítséget – válaszolt Sára, és elfordult a férfitól, nem akart a szemébe nézni. – Nem szokásom a hazudozás. Sajnálom.
Benjamin elgondolkodva nézte, de már nem tett fel több kérdést. Meglepte Sára őszintesége.
Kint az utcán a várakozó mentőbe emelték a betegszállítók Karola élettelennek látszó testét. Benjámin is mentőhöz igyekezett, de a kijáratnál még egyszer visszafordult, újra kereste Sára tekintetét. Látszott rajta, hogy még akart valamit mondani, de a mentő motorja felzúgott, gyorsan beszállt ő is a beteg mellé. A mentő szirénája végighasította a levegőt, majd ahogy távolodott, elhalkult. Feltűnően nagy csend maradt utána. Senki sem beszélt, mintha mindenkiből kifogyott volna a szó, csak álldogáltak és döbbenten várakoztak.
Sára tehetetlenül állt az asztalának dőlve, figyelt kifelé az utcára. A férfi tekintetének emléke visszatért hozzá újra és újra. Azon töprengett, hogy mit akart még tőle kérdezni a férfi? Bizonyára nagyon neheztel rá.
Odafordult a kollégájához. – Melyik kórházba viszik az asszonyt?
Róza vonakodva válaszolt.
– Nem halt meg, nyugodjál meg, csak összeomlott. Ez egyre rosszabb, nekem elhiheted. Ha akarsz egy jó tanácsot, adhatok. Csak azzal foglalkozz, ami rád van bízva, a többi nem a te dolgod. Felfogtad?
– Igen. Csak nem egyszerű. Miért hazudjak, miért mondjam az ellenkezőjét az igazságnak? Az emberek azért jönnek ide, hogy segítsünk nekik a fejlődésben, a gondok megoldásában. Bíznak bennünk, ügyfelekké válnak, az életük részesei leszünk. Ezzel szemben mi nem vagyunk ugyanolyan partnerek, nem adunk hitelt a szavaiknak, ha az élet hátrányos helyzetet teremt náluk. Hol itt a harmónia? Egyoldalú érdeket képviselünk. Pedig ügyfelek nélkül érdektelenné válik a pénzpiac, vagy nem?
A kolléganője reménytelen kézmozdulattal hagyta ott.
– Ne gondolkozz annyit, még megárt a végén!

Sára valamelyest megnyugodott, de egész nap az asszonyra és a férfira gondolt. Fülében csengtek folyton a fájdalmas szavak: „Vissza akarom kapni a gyerekeim!"

Elhatározta, hogy meglátogatja a nőt a kórházban. Ha tud bármiben, akkor segíteni fog.
Másnap reggel, amikor odaért a bankhoz, már messziről észrevette az ajtónál a csődületet. Tanakodtak és néztek valamit. Mikor közelebb ért, ő is meglátta, a nagy üvegajtóra, és az ablakra piros festékkel írt szöveget.
„Gyilkosok, uzsorások, lógni fogtok!"
Két rendőr helyszínelt, senkit nem engedtek be jó darabig az épületbe. A webkamera és a térfigyelő-kamera anyagát vizsgálták, ezért végkép nem értette miért várakoztassák őket odakint.

Mikor bejutott a munkahelyére, kedvetlenül ült az asztalához. De nem volt egyedül ezzel az érzéssel, a többi kollégáján is látszott a feszültség, ha csak egy kis szusszanásnyi idejük akadt már susmogtak egymás közt. Kihallotta a beszélgetésükből, hogy félnek. Az üzenet az ajtón, úgy gondolták, nekik is szól.
– Milyen naivak – gondolta Sára – ugyan miért is fenyegetnék meg őket? Mi itt csak utasításra dolgozunk. Olyanok vagyunk, mint a kiskatonák a harctéren, akik ölnek hitük és világnézetük ellenére, mert parancsot kaptak rá.
Az egész napja egyhangúan telt el, rágörnyedt a monitorra, kerülte a szemkontaktust mindenkivel, nem akart senkivel beszélni arról, hogy neki mi a véleménye az elmúlt eseményekről. Már csak azért sem, mivel a hátában érezte a többi tekintetét és folyton érzékelte, hogy bekerült lassan a beszélgetés központjába – Ha nem jár a szája, ha nem játssza a nagy igazságost, nem történik meg az előzőnapi incidens.
Mellette lévő asztalnál Róza folyton zsémbelt, idegesítően kritizált mindent, és mindenkit. Úgy nézett ki, elég rossz napja lett neki is.
Sára nem bírta szó nélkül megállni, mert megfájdult a feje a szóáradattól, amit kiváltképp felé küldözgetett a kollega nője.
– Mi bajod van egész nap? Még az árnyékba is bele kötöttél már.
– Nem látod, mi van itt, igaz? Vak vagy az a baj, csak azt látod, amit lehet. Azt hiszik, teljesen balekok vagyunk, mindent beszopunk. Kisanyám, te még nem tudsz semmit! Láttam tegnap kiakadtál, nehéz megszokni. Ha nem bírod, lépj le innen! Amit itt csinálunk... ez egy bűnszövetkezet!
Róza erélyesen megkopogtatta az íróasztal lapját hosszú műkörmeivel.
– Itt ismeretlen fogalom az érzelem, csak profit van, az az Isten! Jó kis plakátot kaptunk, gyilkosok, uzsorások. Jó mi? Meg igaz is...