Zafirah

Zafirah könyörgött és sírt, hogy hagyják őket sorsukra, némák lesznek mindig, mint a sír, nem beszélnek a küldetésről. Emir ráparancsolt, hogy készüljön az útra. A hangár mögötti bozótoson vágtak át, nem figyelt rájuk senki, mindenki az ebéddel volt elfoglalva. Mikor már biztonságos távolságba értek, beállították a Dzsipieszt. Már tudták a pontos útirányt, merre kell haladniuk.

Pár kilométer után utolérte őket a szürkület, megálltak és nézelődtek hol tudnának tanyát verni éjszakára. Szerencséjükre, a határban maradt bálás szalmakazlakat fedeztek fel, nem messzire tőlük. Oda igyekeztek, hogy védelmet találjanak a hideg ellen. A kazalból kiszedtek egy üregre való bálát, oda bújtak. Szétosztották a kapott élelmiszert, falatoztak. Az éjszaka ugyanúgy telt el, mint a sátorban előtte való éjszaka, sorba keresték fel Zafiraht a férfiak. A nő hányingerrel küszködött a mosdatlanságtól bűzlő testektől.

A hajnal, metsző hideget hozott rájuk, Zafirah örült, hogy vége a kegyetlen éjszakának. Fásult arccal lépett ki a mezőre, ahol szembe találta magát a férfiakkal. Megérezte, hogy nagy a baj.

– Azt mondta Fadi, hogy áruló lettél. Rá akartad beszélni őt is, hogy áruló legyen. De Allah neki megkegyelmezett. Megválthatja a hitét a te véreddel.

Zafirah a félelemtől földre rogyott, könyörögve nézett a fiára. De Fadi kitágult pupilláiban meglátta a Sátánt. Három férfi lépett mögé, levették róla a fejfedőt, az egyik megragadta a haját és hátrahúzta vele a fejét. Még látta a kést megvillanni a felkelőnap fényében, még végig mondott egy könyörgést az Istenéhez – Allah, mentsd meg Amirát legalább, ha Fadit már nem tudtad megmenteni.

Lassan alámerült a tudata a sötétségbe, lelke tétován lebegett az élettelen teste felett. Már látta a fényt, de nem indult el feléje, érezte, hogy még nem érkezett el annak az ideje, hogy az örökkévalóság küszöbét átlépje.

Elhagyás

 

Sára elindult a gyógyszerekért a falusi patikába.

Hamar hazaért, első gondolata mégsem az idegen kislány volt, hanem Zsuzska és Mónika.

Feltűnően csendben volt egész nap a két lány – úgy gondolta beviszi a gyógyszert, odaadja az asszonynak, utána megkeresi őket.

Halkan benyitott a kisszobába. Az ágyon ott feküdt a beteg kislány, előtte a földön törökülésben Zsuzska és Mónika.

– Angyal... képzeld el, már tudjuk, hogy Amirának hívják! De még beteg sajnos – áradozott Zsuzska mikor meglátta a belépő Sárát

– Tudom, hogy beteg, meghoztam az összes gyógyszert, amit kiírt az orvos. Hol van az anyja?

– Nem tudom – válaszolt Mónika. – Már rég kiment innen.

Sára keresni kezdte az asszonyt, de bárkit kérdezett felőle, csak ingatták a fejüket, senki nem látta, senki nem tudott róla semmit. Ösztönösen kiszaladt a tanya végihez, nézett a mező felé. Meglátta a fekete mozgó árnyat azon az úton, amerre a férfiak elmentek.

– Milyen anya az ilyen, aki itt hagyja betegen a gyermekét? Mondd, keresztanya, van ilyen még egy is a földön rajta kívül?! – szitkozódott mikor visszaért a házba.

– Úgy látszik van. Üzenetet hagyott. Mielőtt teljesen kiborulsz, el kéne olvasnod – nyújtott Sára felé egy gyűrött papírlapot a keresztanyja.

Sára elvette a papírt, de amikor belenézett keserűn felnevetett.

– De hisz ez arabul van írva!

– Fordítsd le, biztos nem probléma, diplomáztál, vagy nem? Mire való az egyetem? – nézett rá szemrehányóan az öregasszony.

Sára mérgesen megfordult, bement a három gyerekhez a kisszobába.

Amikor belépett minden dühe elszállt. Az ágyon ott feküdt mind a három összebújva. Zsuzska karja oltalmazóan pihent Amira vállán, akinek sötétbarna haja az izzadságtól kócosan szétterült a fehér párnán. Halk szuszogással aludtak.

Nehéz szívvel indult el Zafirah a tanyasi házból, szívében mintha tőrt forgatott volna a fájdalom, hisz ott hagyta imádott lányát Amirát. De nem késlekedhetett, az idő sürgette, utol kellett érnie a férfiakat. Sietnie kellett, hogy a fiát megmentse a haláltól.

Mikor a rendőrök felfedezték a búvóhelyüket, már tudták, hogy azonnal tovább kell menniük, különben begyűjtik őket, nem érnek célba. Esténként az elhagyott tanyában erről a célról meditáltak a férfiak, ez adott nekik végig erőt a hosszú útra. Allah minden akaratát teljesíteni fogják, hogy lelkük a legméltóbb helyet foglalja el majd a Paradicsomban.

Zafirah tehetetlenül hallgatta őket, nem szólhatott rájuk, ő csak egy megtűrt asszony volt köztük, semmi más, nem volt joga semmihez. Csak Emírnek kellett engedelmeskednie minden téren. Hamar rájött, hogy nincs más választása. Emir gyilkos szemeinek köszönhette, hogy sem a fiát, sem a lányát nem bántották. De elvitték magukkal Fadit a fiát, aki még csak tizenkét éves, csak azért, mert ott kellett hagyni őt és a beteg Amirát.

– Nem kínlódunk beteggel, meg kell értened Zafirah – mondta határozottan Emir induláskor – A fiú lesz aki biztosítja, hogy végig néma maradsz, mert ha beszélsz a küldetésünkről, meghal Fadi!

– Megértettem. Allah vezessen benneteket az úton. Köszönöm Emir a nagylelkűséged! – hajolt meg a csoport vezére előtt Zafirah.

Az omladozó ház ajtajában állva nézte, ahogy távolodtak tőle a többiek, mély szomorúság telepedett a lelkére, mert a fia egyszer se nézett hátra. Zafirah megérezte az arcán a halál hideg leheletét. Nem reménykedhetett abban sem, hogy segítséget kap egy idegen országban. Visszament a házba, próbálta feléleszteni a tüzet. Fázósan ölelte át Amirát, betakargatta a láztól égő testét. Kétségbeesetten törte a fejét, hogy kiutat találjon. Bizonyára elaludt, csak arra eszmélt fel, hogy valaki rázogatja a vállát és beszél hozzá.

– Keljen fel! Nem maradhat itt.