Jó ember vagyok

 

János hazaindult a faluba, vitte a hírt, mi történt a Pálos tanyán. A hír hallatán az emberek kapualjakban, kocsmában, a boltban, később csak erről beszéltek, mert eljutott minden családhoz nagyon hamar a hír. Ezzel egy időben eluralkodott rajtuk a bizonytalanság kellemetlen érzése, ami addig ismeretlen volt a számukra. Az erős biztonságérzetük elillant, mint a kámfor, helyébe befészkelődött a félelem.

Aznap estétől szigorúan ellenőrizték a gazdaságaikat, zárták az ajtókat, kapukat. Nagyobb gondossággal, mint azelőtt tették, talán jobban azért, mert mire az utolsó házhoz is elkeveredett a történet, már gyilkos kinézetű haramiákká változtatták a menekülteket.

A tanyán a három nő is csak erről tanakodott, az aznapi történet megosztotta őket, mind háromnak más-más volt a véleménye az esetről. Életükben így együtt először vitatkoztak össze úgy, hogy nem fogadták el a másik igazát. A rendőr szavait Terka mama is végig hallgatta, őt félelem kerítette hatalmába. Mártika, Sára anyja egyfolytában fortyogott, ítélkezett Amira anyján, hogy rájuk hagyta a beteg gyereket. Sára csitítgatta őket, de ő is dühös volt. A két idősebbre is, hogy a bajban széthúznak, meg magára is, minek volt ilyen fontoskodó.

Ha nem ártsa bele magát a történésekbe, akkor csak külső szemlélő, nincs itthon belőle széthúzás, riadalom. De már benne vannak nyakig. És jó lenne a sok beszéd közepette foglalkozni a gyerekekkel, kiváltképp a beteggel. Eszébe jutott a levél, amit az asszony otthagyott. Kíváncsi volt mit írt benne, egyáltalán ad e magyarázatot miért lépett le a beteg gyereke mellől.

Szerencsére többfunkciós volt az apja nyomtatója, amit magával vitt az anyja a tanyára, a levelet ezzel gyerekjáték volt beszkennelni a számítógépbe. Mikor megjelent a levél, bemásolta a fordítóprogramba. A program kereste a nyelvet, amin íródott, majd megtalálta a perzsa nyelvet. Sára silabizálta az értelmét.

– Gyertek ide! – szólt az ott lévőknek. A két nagyobb gyerek is odaült melléjük.

– Mit ír? – kérdezte az anyja izgatottan.

Megpróbálom értelmezni, figyeljetek! – majd akadozva olvasni kezdte a szöveget:

„Tudom, hogy ez egy nagy a kérdés az Ön számára, de meg kell érteni, és segít nekem, és csak azután a lányom, akkor elveszítem a fiam. A fiamat elrabolták, csak hogy ne beszéljek róluk. Most megyek utána, meg kell találnom a fiamat. Ha megtalálom őket, megpróbálok menekülni. Jó ember vagyok, igaz. De ne küldjön senkit utánam, ha úgy találják, hogy elárultam, ez azt jelenti, a halálom. Ha Isten azt akarta, hogy menjek vissza a hercegnőmhöz, mert semmi mást nincs nekem és testvére Fadi. A háborúban minden családtagunk meghalt. Az én hercegnőm és egy jó lány, rajta az Istenem segített. Tudom, mert Isten úgy döntött, hogy egy hercegnő a helyes helyen marad. Védje az Ön családját örökre az Isten Istene által. Még így is, senki sem a kétféle vehet lányom tőle, mert egyikük sem utazik az utat az Isten, hanem az utat megtenni. Ne vigye el otthonról, mert az út vezet engem vissza, ha egyszer megkeresem.

Isten őrzi ezt a jóindulatú családot, aki befogadta elhagyott gyermeket a Szentföldről.

Zafirah"

– Na, mit szóltok hozzá? – nézett fel a lány mikor felolvasta a nyersfordítást.

– Jó, hogy tudjuk miről írt, legalább már tudjuk, hogy nem egy elvetemült, csak egy anya, akinek ugyanúgy fáj mindkét gyermekének a szenvedése. Nyugodtan mehetett el, mert tudta, hogy a betegre vigyázunk. Reméljük, hamar megtalálja a fiút és visszatér ide – válaszolt Terka mama már nyugodtabb hangon.

Nem tudtak tovább beszélgetni, mert megjelent álmosan Zsuzska az ajtóban.

– Angyal, Amira odabent mindent összehányt, még engem is lehányt.

Elhagyás

 

Sára elindult a gyógyszerekért a falusi patikába.

Hamar hazaért, első gondolata mégsem az idegen kislány volt, hanem Zsuzska és Mónika.

Feltűnően csendben volt egész nap a két lány – úgy gondolta beviszi a gyógyszert, odaadja az asszonynak, utána megkeresi őket.

Halkan benyitott a kisszobába. Az ágyon ott feküdt a beteg kislány, előtte a földön törökülésben Zsuzska és Mónika.

– Angyal... képzeld el, már tudjuk, hogy Amirának hívják! De még beteg sajnos – áradozott Zsuzska mikor meglátta a belépő Sárát

– Tudom, hogy beteg, meghoztam az összes gyógyszert, amit kiírt az orvos. Hol van az anyja?

– Nem tudom – válaszolt Mónika. – Már rég kiment innen.

Sára keresni kezdte az asszonyt, de bárkit kérdezett felőle, csak ingatták a fejüket, senki nem látta, senki nem tudott róla semmit. Ösztönösen kiszaladt a tanya végihez, nézett a mező felé. Meglátta a fekete mozgó árnyat azon az úton, amerre a férfiak elmentek.

– Milyen anya az ilyen, aki itt hagyja betegen a gyermekét? Mondd, keresztanya, van ilyen még egy is a földön rajta kívül?! – szitkozódott mikor visszaért a házba.

– Úgy látszik van. Üzenetet hagyott. Mielőtt teljesen kiborulsz, el kéne olvasnod – nyújtott Sára felé egy gyűrött papírlapot a keresztanyja.

Sára elvette a papírt, de amikor belenézett keserűn felnevetett.

– De hisz ez arabul van írva!

– Fordítsd le, biztos nem probléma, diplomáztál, vagy nem? Mire való az egyetem? – nézett rá szemrehányóan az öregasszony.

Sára mérgesen megfordult, bement a három gyerekhez a kisszobába.

Amikor belépett minden dühe elszállt. Az ágyon ott feküdt mind a három összebújva. Zsuzska karja oltalmazóan pihent Amira vállán, akinek sötétbarna haja az izzadságtól kócosan szétterült a fehér párnán. Halk szuszogással aludtak.

Nehéz szívvel indult el Zafirah a tanyasi házból, szívében mintha tőrt forgatott volna a fájdalom, hisz ott hagyta imádott lányát Amirát. De nem késlekedhetett, az idő sürgette, utol kellett érnie a férfiakat. Sietnie kellett, hogy a fiát megmentse a haláltól.

Mikor a rendőrök felfedezték a búvóhelyüket, már tudták, hogy azonnal tovább kell menniük, különben begyűjtik őket, nem érnek célba. Esténként az elhagyott tanyában erről a célról meditáltak a férfiak, ez adott nekik végig erőt a hosszú útra. Allah minden akaratát teljesíteni fogják, hogy lelkük a legméltóbb helyet foglalja el majd a Paradicsomban.

Zafirah tehetetlenül hallgatta őket, nem szólhatott rájuk, ő csak egy megtűrt asszony volt köztük, semmi más, nem volt joga semmihez. Csak Emírnek kellett engedelmeskednie minden téren. Hamar rájött, hogy nincs más választása. Emir gyilkos szemeinek köszönhette, hogy sem a fiát, sem a lányát nem bántották. De elvitték magukkal Fadit a fiát, aki még csak tizenkét éves, csak azért, mert ott kellett hagyni őt és a beteg Amirát.

– Nem kínlódunk beteggel, meg kell értened Zafirah – mondta határozottan Emir induláskor – A fiú lesz aki biztosítja, hogy végig néma maradsz, mert ha beszélsz a küldetésünkről, meghal Fadi!

– Megértettem. Allah vezessen benneteket az úton. Köszönöm Emir a nagylelkűséged! – hajolt meg a csoport vezére előtt Zafirah.

Az omladozó ház ajtajában állva nézte, ahogy távolodtak tőle a többiek, mély szomorúság telepedett a lelkére, mert a fia egyszer se nézett hátra. Zafirah megérezte az arcán a halál hideg leheletét. Nem reménykedhetett abban sem, hogy segítséget kap egy idegen országban. Visszament a házba, próbálta feléleszteni a tüzet. Fázósan ölelte át Amirát, betakargatta a láztól égő testét. Kétségbeesetten törte a fejét, hogy kiutat találjon. Bizonyára elaludt, csak arra eszmélt fel, hogy valaki rázogatja a vállát és beszél hozzá.

– Keljen fel! Nem maradhat itt.

A levél pisti

Pisti élte a hajléktalanok életét és közben teljesen leépült az egészsége. Azoknak nem okozott gondot egy pillanatra sem, hogy közéjük keveredett, kaméleon volt, tudott alkalmazkodni. Becsületesen részt vett a munkában, járta a kijelölt terepet gyűjtögette az üvegeket, persze csak amiket pénzért be lehetett váltani. Igénytelen volt születése óta, nem zavarta, hogy megint a régi életét éli, ami újra beszürkült, egyik nap csak telt a másik után. Úgy élt, mint a többiek, mint a véglények, ettek meg vécére jártak, a köztes időben meg nem történt semmi, csak örökös szemétben turkálás. Estére a monotonságba mindig elfáradt, örült ha álomba zuhant, akkor megszűnt a szürkeség, a nagy semmi. Sokszor visszakalandozott az álom jótékony világába oda, ahonnan elszökött. Néha megérezte ilyenkor azt is, amit annyira szeretett, a frissen mosott ágyneműből áradó öblítő illatát, fejére húzta a rongyokat, mint aki bezárja maga köré az álom csodás képeit, el ne szökjenek tőle. A többiek itták az olcsó bort hajnalig, szívták a sodrott cigarettát. Hangoskodtak, sokszor összevesztek, össze is verekedtek semmiségeken. Nekik így volt kerek a világ, nem vágytak többre. Értelmetlen, logikátlan mondatok, vihogások kísérték minden este az álom kapujáig.
Rendőrök igazoltatták egy hajnalon a csapatot, még eszükhöz se tértek az alvásból a többiek, úgy meglepték őket. A hajléktalanok még az első nap szóltak a fiúnak, ha razzia lesz, bújjon el mert nem tudnak vele elszámolni, mivel nincsenek iratai. Pisti el is akart szaladni, de az egyik fürgén megfogta a kezét.
– Várj csak, de ismerős vagy nekem öcsi – már vette is elő a képeket a körözés alatt állókról.
– Megvagy kisöreg, na, pakolj, velünk jössz, országos körözés alatt vagy – világosította fel a rendőr.
Pisti nem ellenkezett, nem volt értelme, az élet számára előre megírt forgatókönyv volt, ami ellen meg se próbált lázadni.
Nórinak mintha egy mázsás kő gurult volna le a lelkéről, mikor megtudta, hogy életben van a fiú, csak a tudattól, hogy nincs különösebb baja, szinte könnyebben vette a levegőt, mintha az a gonosz lidérc elosont volna róla, ami addig a mellkasán ült. Nem titkolták el előle, hogy nagyon leépülve találták meg, de meglett, és ez mindennél többet jelentett számára.
A család minden tagja ujjongott Pisti megkerülésén csak Ági nem. Akkorra már nyíltan dohányzott, ami miatt örökös feszültség volt a nemdohányzó családban. Mindenütt szétdobált csikkek kísérték a nyomát, elkezdett folyamatosan köhögni, ami aggasztotta Nórit.
A harmónia bomlott, mint a kínai felső, bomlott a férc, sok volt a konfliktus, amit legtöbbször Ági indított be, mint a lavinát, hogy átdübörögjön az egész családon. Nóri is kezdett megváltozni, nem volt olyan nagy lendület már benne. Kezdett egy autóútra hasonlítani, amin egyre nagyobb súllyal gurultak az autók, tűzte a Nap, fagyasztotta a tél. Először hajszál repedések keletkeznek rajta, később ezek kátyúkká, gödrökké mélyültek. A hajszál repedések már ott voltak a lelkén, kijavíthatatlanul. Állandó gyötrődésben élt. Mikor elkezdte ezt a munkát, világmegváltó tervei voltak, amiben csak pozitív gondolatok kaptak helyet… hogy megment minden gyermeket, aki hozzá kerül… megtanítja őket az egymás mellett élésre, a becsületre… az ő házában a szeretet és biztonság lesz mindörökké. Nem számolt a berögzült rossz szokásokkal, a káromkodással, a dühkitörésekkel, hazugságokkal, lopásokkal. Most megint válaszút előtt volt, kivel folytassa az életét, mentse meg Ágit, vagy vessen véget Pisti világjáró útjának, mondja meg neki, hogy már hazaért, otthon van?
Ezernyi teendőjétől alig hallotta meg a postást, pedig erőszakosan nyomta a csengőt.
– Levele van, Nóri néni, úgy látom, a Pisti gyerektől – világosította fel az odasiető asszonyt a falu mindentudója.
Beszélgettek egy kicsit a kapuban, fontos alkalmak voltak ezek, hisz tőle tudta meg legelőbb, mi a hír a faluban, ki van halva, ki született.
Mikor bement a házba, felbontotta a levelet. Pisti kusza, összefolyt írását elkezdte elolvasni. A levél csak neki szólt.
"Szia, mama!
Bocsánat, hogy sorozatosan elszöktem.
Mama, azzal a kéréssel fordulok hozzád, hogy visszafogadsz-e, mert én vissza akarok menni hozzátok sürgősen!
Soha többet nem szökök el, nem csinálok semmi idegességet, nem borítalak ki. Ugye visszamehetek?
Nem akarok máshová menni, csak hozzátok, mert ott olyan jó volt, köszönök mindent nektek, hogy mindenre tanítottatok. Ha ti nem lettetek volna, nem tudom, mi lett volna velem.
Légy szíves, vegyetek vissza magatokhoz!
Bármit kérsz, szívesen megteszem neked, amíg csak élek, de rossz távol lenni tőled mama. Több bajt nem csinálok, csak engedj vissza a házadba, mert ott jó nekem. Nem annyira jó itt lenni. Azt is mondhatnám, hogy tök szar itt az élet. Mama, el tudsz jönni, meglátogatni vasárnap? Ha nem fogadsz vissza, legalább látogass meg mindig. Tomit ne add oda senkinek, legalább neki legyen jó helye. Pisti
Majd írok még! Szia, Mama!"
Nórika olvasta a levelet, egyszer, kétszer, sokszor. Akaratlanul sírta el magát.
– Persze, hogy meglátogatunk, hisz hozzánk tartozol – hajtotta végül össze a papírt és gondosan eltette.
Később elmondta a családjának, mit írt a levélben Pisti. Mindenki várakozóan nézett rá, hogy most mi fog történni. De ő nem adott választ.
– Aludjunk rá egyet – mindig ezt mondta, ha nagy volt a tét, amiben dönteni kellett.