Nem érzem jól magam. Ez a fránya idő teljesen hazavágott. Fülledt, kibírhatatlan hőségben ülök a vén diófám alatt. Néha átfúj a lombja között egy eltévedt szellő. Áll az idő körülöttem. Olyan érzésem van, mintha a végítélet napja közelítene felém. A kertemben lomhán lógnak a levelek, a fák vészjóslóan dobálják lefelé a terheiket. Látom a szenvedésüket, az utolsó ragaszkodásukat, ahogy a féltett gyümölcsüktől megválnak a fáim. Már a túlélésre rendezkednek, nem tudnak annyi gyümölcsöt felnevelni. Valami nagyon elromlott a világunkban. Kiismerhetetlen, bizonytalan, nincs állandóság. Talán csak egy, hogy holnap is felkel a Nap. Vakítani és égetni fog a sugara. Felgyorsult az idő, mint egy féknélküli jármű rohan a kiismerhetetlen felé. Nem tudjuk, mit hoz a holnap. Már álmodni sem merünk. Miről álmodjunk? Túlságosan realistákká váltunk. Már nem bódít el a mese, nem csal könnyeket a szemünkbe egy egy hihetetlen megható történet. Félünk. A mától és legfőként a jövőtől. Még van egy pár évünk, de nem sok, mire sikerül tudatosan elviselhetetlenné tennünk a környezetünket. Elpusztítunk mindent, ami fontos volt eddig. Mocsokba és káoszba süllyedünk. Lassan, kimérten, felélünk mindent magunk körül. Amikor már a méhek és a pillangók is eltűnnek már késő lesz, saját húsunkba vájjuk a fogainkat. Talán megváltás lesz egy nagy háború, ami kitakarítja tőlünk ezt a szent Földet. Mert paraziták vagyun rajta, pusztító vírusok. Aztán jön majd egy újabb civilizáció. Hányadik is már? Kezdődik elölről majd minden, hibát hibára halmoznak, ugyanúgy, mint mi. Ez a végzetünk, erre születtünk? Önmegsemmisítésre?
Egy dalos madár újra kezdte az énekét… erős, hangos a hangja. Talán a párját hívja. Már - már elviselhetetlen a kitartása. Két gerle is fészkel az ezüstfenyő ágai közt. Meg kell néznem, van e még vizük. Bizonyára nagyon szomjasak. Mégsem mozdulok. Behunyom a szemem, úgy hallgatom a koncertet. A gerle búgó hangját, a pillekönnyű énekesmadárét. Csodálatos lehetne minden…
