Haza, ahol még sohasem járt

Szeptembertől magunkra maradtak, kihasználták az időt, meglátogatták Nóri testvéreit. Először a betegeskedő két bátyjával akart találkozni, egyik Pesten, a másik Tatabányán élt. Egyiknek a bánya, a másiknak a martinkemence tette tönkre a tüdejét. Ferenc nem ivott, nem dohányzott, kapott is ezért fejmosást a pesti bátyájától.– Nem jó embert választotált hugi, nem lehet vele egy jót inni, se egy jót dohányozni. Legalább szegény elhunyt Sógorommal inni tudtam, bár ki sem állhattam a komcsi párttitkárját. Isten nyugosztalja szegényt.
– Neked se kéne testvér, már feketébb a tüdőd a földalatti feketeszénnél. Mikor hagyod már abba a dohányzást az ivást? – szólt vissza mérgelődve, nem jól esett neki, hogy még halála után is bántja a férjét.
– Minek erre a kis időre hugi? Mocskos komcsivilág tönkre tette az életem! Ha iszok, nem érdekel semmi. Mire vittük az életbe, na, mondj csak egyet! Na, nem tudsz megszólalni? Te is csóró maradtál, hiába taníttatott ki anyánk. Nem haragszok én már a Sógorra, ő is csak bedőlt ennek a hazug világnak. Erre inni kell! – és ivott, mert hirtelen nyomós oka lett rá.
Reggel ébredéskor viccből elszólta magát a párja.– Na mi van, itt nincs reggeli pálinka?Abban a pillanatban nyílott az ajtó, a tálcán a poharakkal megjelent a testvére. – Már azt hittem itt szobrozok estig. Itt vagyok Sógor, Isten, Isten! Egészségünkre!
Nem lehetett megsérteni. Búcsúzáskor átölelték egymást, ugyanolyan érzésekkel mint kiskorában ölelte. Ő volt aki mindig felkapta kislánykorában a karjaiba és vigasztalta türelmesen, ha eltört valamiért a mécsese.
– Jól van hugi, ne félj, minden rendbe jön, majd meglátod – mondta mikor látta, hogy a könnyeivel küszködik.
Ez volt az utolsó találkozásuk, igaz telefonon sokszor beszéltek még, ilyenkor azonnal észrevette a hanghordozásából, ha épp a sarki kricsmiből ért haza.
– Hol van az a gyökér Sógor, jól bánik- e veled hugi? Mert ha nem, hazamegyek, lerendezem!
Jókat nevetett rajta, volt ideje megszokni a városi proli stílusát, soha nem haragudott meg a különleges aggódásért. Nem telt egy hónap és elmaradt a telefonhívása. Ott álltak a Duna parton a családdal, nézték a hullámok hátán távolba úszó virágszirmokat. A testvérei halálával egyre magányosabbá vált, ilyenkor egy-egy darabot szakított ki a sors a lelkéből, aminek a helye nem gyógyult be soha.
November közepén felhívták a Gyermekvédelemtől.
– Jó lenne, ha bejönnél hozzánk minél előbb, szeretnénk, ha megismerkednél Lilikével.

Lili

Mikor letette a telefont érezte, hogy gyorsabban ver a szíve, izgatott kíváncsisággal telt el az egész napja. Megpróbálta elhitetni magával, hogy ez a kislány nem csak átutazó lesz nála, mint Kata és Béci. Nem tudta önmagának se megfogalmazni azt a különleges szorongást, ami úrrá lett rajta. Hogy oldja a feszültségét hozzá fogott süteményt sütni, ez mindig bevált. Csomagolt belőle az ismeretlen kislánynak is. Reggel a legkorábbi busszal indult a megyeszékhelyre. Vele utazott egy ismerős asszony, aki mindenáron el akarta mondani az összes búját, baját. Máskor vevő volt rá, szerette az embereket hallgatni, de most összemosódtak a szavak, olyan távolról hallotta őket, mintha tengernyi víz lenne köztünk. A gondolatai egy nyolc éves kislány körül forogtak.
Istenem, de lassan megy ez a busz! – türelmetlenkedett végig az úton. Hosszú lépcsősor vitt fel a központi épülethez, elfáradt mire felért. Végre itt vagyok – mondta ki hangosan, amikor bekopogott a gyámügyesekhez.
– Szia! – Nelli a gyámügyes mosolygott ki az ajtón – Gyere, menjünk át a befogadóba. Legyél természetes, ne izgulj, aranyos kislány. Mint minden hozzánk kerülő gyermek ő is sok lelki sérülést hordoz. Beszélgessetek, ismerkedj meg vele. Az előzményekről csak annyit, az apja meghalt, az anyja alkoholista.
Akit elé vezettek, törékeny volt, zöld szemekkel, sötétbarna hajjal, sovány, vékony arcocskával. Egy darabig csak nézték egymást, és Nóri tudta, hogy ez a kislány lesz az első igazi nevelt gyermeke. Nézte és kommunikált vele a gondolataival :Jó leszek hozzád, vigyázni fogok rád... csak most hirtelen nem tudom, hogyan kezdjem el, hogy elfogadj engem.

Lili oda sétált hozzá, leült mellé. Nyugodt volt, nem volt benne semmi félelem.
– Te leszel az én nevelőanyukám? Mondták, hogy ma eljössz hozzám. Szívesen elmegyek veled – kicsi kezét bátorítóan rátette Nóri kezére, és egyenesen belenézett a szemébe.

– Mikor viszel el innen?
– Nem olyan egyszerű az, hogy elvigyelek. Előbb meg kell ismerkednünk, meg sok papír kell hozzá, nagyon sok.
– De már ismerjük egymást! – nézett rá kérdőn a kislány – már egy egész félórája.
Az öreg Ladájukkal leparkoltak a befogadó előtt, amikor vitték haza Lilit. A reggeli köd még tartotta magát, hömpölygött az utca felett, még a nap se tudta áttörni. Bizakodtak, hogy mire mindennel végeznek, a hazafelé vezető útjuk már könnyebb lesz, nem kell félni a rossz látótávolság miatt.
Lilike a szobájában ült az emeletes ágy alsó részén, mellette egy reklámszatyor. Két kis kezét ölébe ejtve, nézte az ajtót kora reggel óta. Nem érzett félelmet, csak kíváncsiságot. Már este összepakolt, nem volt sok mindene, de voltak kis ajándékai, amiket a nevelőktől kapott. Gondosan elpakolt a reklámszatyorba, amit Erzsi néni adott neki. Erzsi néni kicsit sírdogált is amikor odaadta.

 – Ebbe pakolj, angyalkám, holnap hosszú útra mész, jó helyre, ne félj.
A többi gyerek már iskolába ment, csak egy tizennyolc éves hangoskodott lent az ebédlőbe. Mióta a rendőrök bevitték közéjük, megszűnt a nyugalom. Egyszerre nagy csend lett, még a konyhai munka zaja is elnémult – Talán elment mindenki, és őt ott hagyták egyedül – elkezdte a szipogást. Az ablakhoz lépett, lenézett az utcára az emeleti szobából. Minden kihalt volt, csak a szürke köd ragadt a madárpiszkos párkányra. Meglátta Nórit kilépni a ködfelhőből, ott beszélgetett az autó mellett egy férfival. Mint a szélvész szaladt le a lépcsőn, és megállt a bejárati ajtóval szemben.
Lilike elbúcsúzott a nevelőktől. Kényelmesen elhelyezkedett az autóban, és tudálékosan megkérdezte – Ferenc bácsi hány kilométeres a sebességed, milyen hamar érünk haza?
Nóri elfordult a szemében összegyűltek könnyek. Ki ismeri a gyermeki lelket, az alkalmazkodási képességüket, a gyermeki megérzéseiket? Azt mondta Lili, „haza". Hol is volt ennek a kislánynak az otthona, ha most haza tart. Haza, ahol még sohasem járt.

Katerina Forest: A Szó

A Szó a legnagyobb hatalom.
Ami ha erős, a földre nyom.
Ércesen szól, reszketsz tőle,
úgy fáj, mintha ütés érne.


Hízelgőn ha szól a Szó,
teljesen elolvadsz, adsz
érte házat, vagyont, csak
hallgathasd a csábítót.


A Szó ha lágy, tőle nyugszol,
csendjében lassan elalszol.
A Szó ha tüzes, érzéki,
szíved boldogsággal teli.


A Szó a legnagyobb, hidd el,
vele nem ér fel semmi sem.
Vele győzhetsz, vívhatsz csatát,
nyerhetsz szerelmet, halált.

A lélek koporsója

Hirtelen lett agyvérzése az anyjának. Egy este jött el érte a testi elgyengülés, a tehetetlenség páncélba zárta a lelkét. Az orvos már nem tudott segíteni, teljesen lebénult. Nóri ott ült napokon át mellette. Folyamatosan beszélt hozzá, nézett a szemébe, kereste a jeleket, hogy megérti-e, amit mond neki?
  Az anyjának néha megmozdult a szája, de nem tudott válaszolni. Csak a szeme volt beszédes. Összeolvadt, egymásba fonódott a tekintetük, szavak nélkül kommunikáltak.
Mindenkit értesített a családban, ha találkozni szeretnének az anyjukkal, gyorsan induljanak meglátogatni, nincs sok ideje hátra. Elmondta az anyjának is, hogy a testvéreinek telefonált.
– Mindenkit értesítettem, hogy milyen nagy beteg lett – és sorolta a neveket, kiket hívott fel.
Az anyja akkor artikuláltan erőlködve beszélni akart, de nem lehetett megérteni egy szavát se.
– Valakit kihagytam, kinek üzenjek még? – kérdezgette tőle sűrűn, mert érezte, hogy valamit, vagy valakit bizonyára elfelejtett, valami fontosat.
Mikor az anyja végre megnyugodott, halkan kiment a szobából, felhívta a sógornőjét.
– Holnap gyere át, mindenhogy el kell mennem egy pár órára. Oda kell figyelni a mamára.
Reggel megérkezett a sógornője, részletesen elmondta neki, hogyan itassa, etesse nagybeteget. Nehéz szívvel ment el otthonról.
– Sietek anyu vissza, muszáj mennem, halaszthatatlan dolgom van – mondta az anyjának, mert tudta, hogy ért mindent, csak beszélni nem tud.
Amikor hazaért a sógornője a ház előtt strázsált, egyik cigarettáról gyújtott a másikra.
– Rendben van minden? 
– Fenét van rendben, semmit nem fogad el tőlem, nem eszik, nem iszik. Már alig vártam, hogy haza gyere!
Le se pakolt, ment a betegágyhoz.

 – Jaj, anyu, ha egész nap odavagyok, akkor éhen hal? – kereste az odakészített italt, hogy megitassa.
Az anyja mohón itta a hűs teát a szívószálon keresztül, tőle elfogadta. Tudta ő, hogy nem a sógornőjére haragudott, hanem rája, hogy elment mellőle, még ha egy kevés időre is. Kapocs volt köztük, mint egy láthatatlan híd, amin ők már szavak nélkül is megértették egymást. 

Legelőször a legkedvesebb nővére ment haza. Amikor megérkezett, oda ült az anyja mellé, és nézte milyen tehetetlen lett az egész életében erős asszony. Csendes volt, szótlan, alig beszélt. Tudta, hogy eljött a vég. Később kiment Nórihoz a konyhába, sokáig üldögélt kisírt szemmel.
– Hugi, nemsokára temetünk, nem lesz már anyánk – mondta maga elé nézve.
Két nap múlva hazaindult.
– Ne haragudj rám, de nem segítek vele semmit, ha itt vagyok, nincs mit tenni. Majd telefonálj. Sok a dolog otthon, tele van a ház vendéggel.
Mikor elment a nővére, odaült az anyja ágyának szélére, megfogta a kezét. Egyformán fájt az üresség, ami a távozó testvér után maradt. A szíve összegömbölyödött, mint a vasököl, már nem bízott benne, hogy a többiek hazamennek.
– Nincs semmi baj anyu, minden rendben lesz, mindenkinek üzentem, hogy beteg, minden gyerek tudja... aki él még. Biztos jönnek bármelyik pillanatban, várja csak őket türelmesen.
De az anyja nem hitte el, hiába próbálta vigasztalni. A szemében a lobogó tűz egyre fakult, furcsán változott, figyelmesen nézett valahová.
 Az utolsó nap amikor az orvos  megvizsgálta, sóhajtva állt fel mellőle. Kint a ház előtt szembefordult Nórival.
– Valami miatt nem tud elmenni. Tudom, hogy nagy kérés, de engedje elmenni. Hagyja egy kicsit magára, ne fogja a kezét.
Szót fogadott, nem ment be hozzá. Kikísérte az orvost az utcai kapuhoz, visszatérve leült a ház elé a lócára.
– Miért nem tud... kit vár? Miattam marad? Az orvos szerint erős kötődése van hozzám. 
Mikor bement hozzá, az anyja szemében kialudt a fény. Reszkető kézzel simította le szemhéját. Ösztönösen tudta mit kell tennie. Levetkőztette, megmosdatta. Mosta az öreg arcát, amin kisimultak a ráncok a halál pillanatában, a kezeit, amik annyit dolgoztak értük. Beszélt hozzá...mintha még élne. Még utoljára.

-- Emlékszem, apámnak azt mondta, hogy én azért születtem meg kilencedik gyereknek, mert én leszek aki lefogja a szemét. Mindent tudott előre. Pihenjen most már, hisz annyit dolgozott életében. Ha van Menyország, már kitárult az ajtaja, várják az érkezését Édesanyám.

Egy selyemkendővel felkötötte az állát, a két kezét ráhelyezte az elnémult szíve fölé.

Gyász

 

A kórház folyosóján végig lebegett a fertőtlenítő szag. Tudta, hogy nem mehet be az intenzívre, mégis kinyitotta a kórterem ajtaját egy pillanatra. Meglátta az apját, ahogy rá volt kapcsolva az életfunkciókat ellenőrző gépekre. Egy negyvenes éveiben járó orvos közeledett feléje, Sára gyorsan becsukta az ajtót és elindult az orvos felé.

-- Kérem, bocsánat... Závori Mihály, az apám... megtudhatom, hogy van most, segítene? -- akadozott az idegességtől a szava.

-- Az ön apja? Súlyos az állapota. Ha itt akar maradni, van egy váró a folyosó végében! -- szánta meg a lányt az orvos, barna szemeiben részvét csillant. -- Itt nem tartózkodhat!

Engedelmesen elindult arra, amerre mutatta az orvos a várót. Egy család ült még ott rajta kívül. Úgy értelmezte a beszélgetésükből, hogy a hozzátartozójukat műtik éppen. Behunyta a szemét, gondolatai vadul kergették egymást. -- Hitelt vettek fel, hogy tanuljak -- suhant át rajta már századjára. Aztán eszébe jutott az előző éjszaka a kávézóban. Az apját közben vitte a mentő. Gyűlölte önmagát a vaksága miatt. - Vége! Pont. Befejezi a piálást, csak gyógyuljon meg az apja! Az utóbbi időben érezte, hogy valami változik körülötte. Mintha átléptt volna egy ismeretlen ajtó küszöbén, és ahová jutott, ott csak félelem várt rá. Megmagyarázhatatlan emlékek törtek rá a múltból. Talán ezek az elfeledett emlékek jelenthettek valamit, figyelmeztetést, hogy nézzen a tükörbe, ki is valójában. Az anyja szerint egy elvetemült, érzéketlen teremtés. De szegény keresztapja mindig azt mondta  „Te Isten ajándéka vagy, okkal születtél le a Földre."  Rengeteg minden jutott eszébe, ki volt az agya teljesen, már tisztán látta, hogy minden volt addig, csak Isten ajándéka nem. Összegörnyedve, kezébe temetett arccal ült, elmerült a gondolataiban, megszűnt a külvilág körülötte. Képeket látott maga előtt, a huncut mosolyt az apja arcán, mikor dugta a pénzt a kezébe, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, elapadhatatlan pénzforrásból merítene hozzávalót. „Kislány csak vigyázz magadra, szóljál, ha kell még."

Zenélt a telefonja, a barátnője hívta.

-- Hellóka, mizujs? -- hallotta Kíra vidám hangját. -- Készülsz már a hosszú útra?

-- Én nem megyek veletek, apám szívinfarktust kapott -- suttogta idegesen a telefonba.

-- Na, ezek az ősök, megrendelésre betegszenek le! Mindegy. Bocsi, azt akartam mondani... szóval sajnálom az öreged, félre ne értsd... pedig összejönnek a dolgok, előbb, mint egy hónap, most tudtam meg pár perce, két hét múlva indulunk = újságolta izgatottan Kíra, mint akihez semmi komoly információ nem jutott el a barátnőjétől.

-- Én maradok, az én részemre ne intézzetek semmit. Véglegesen elhatároztam. Jobb lenne, ha te is maradnál!

-- Nem ment el az eszem. Ha azt hiszed, rá tudsz beszélni, hogy itthon maradjak, nagyon nagyot tévedsz aranyom. Akkor te egy idióta vagy, már ne haragudj! Az ősökről csak annyit, nem értenek a mostani élethez, olyanok, mint a legyek a ragasztóban. Csak vergődnek.

-- Nem akarok erről vitatkozni! Túltárgyaltuk!

Feldühítette Kíra lekezelő modora, ingerülten kinyomta a telefonját.

A folyosó felől gyors lépésekre lett figyelmes, felállt, hogy megnézze, mi történik. Oda sietett két nővér, ahol az apja feküdt. Önkénytelenül indult megnézni, mire az a nagy sietség. A tiltás ellenére újra benyitott az intenzívre, lebénulva nézte, ahogyan próbálják odabent újjáéleszteni az apját. Szédült, levegő után kapkodott, mikor látta, hogy a szív ritmusa egy végtelenbe nyúló vonal lett a monitoron. Furcsa gyengeséget érzett, lehűlt a levegő körülötte, mégis mint a harmatcseppek, megjelentek a homlokán az izzadság gyöngyei. Visszalépett az ajtóból és megállt a folyosó közepén. Úgy érezte örökkévalóság óta áll egyedül, teljesen elhagyatottan. Valaki átölelte a vállát.

-- Sajnálom... 

 Felismerte az orvos hangját.

 -- Figyelmeztettem, hogy ide nem jöhet be!

A szó, hogy „sajnálom", lassan eljutott a tudatáig, a lábaiból minden erő kiszállt, hogy össze ne essen egész testével ránehezedett az orvos mellkasára. Az orvos átölelte.

-- Nincs igazság a földön, még el sem köszönhettem tőle... -- suttogta kétségbeesve maga elé. Az orvos visszakísérte a váróba, közben próbálta megnyugtatni.

-- Részvétem. Tudom, mit érez most. Nemrég veszítettem el én is a nagymamámat, akit a legjobban szerettem, aki felnevelt. Higgye el, mindent elkövettünk, hogy megmentsük az édesapját. Sajnos, a mi tudományunk is véges. Kér egy nyugtatót?

Sára ingatta a fejét, nem tudott beszélni, a torkát belülről folytogatta egy láthatatlan kéz. Szédelegve ment lefelé a lépcsőn, úgy érezte, bármelyik percben összeeshet. Nem hívta fel az anyját. Majd ha hazaér, csak akkor mondja el neki, nem lehet egyedül, mikor megtudja. A kijárathoz érve valaki megszólította.

-- Kedveském, mi a baj? -- Meglepődve ismerte fel az öreg kiflis hölgyet. Milyen öreg, gondolta gyűlölködve, az apja meg milyen fiatal volt, mégis ő halt meg.

-- Megyek az unokámhoz, megnézi a szívem. Ne felejtse el a meghívást, érvényes most is... tudom, hogy eljön hozzám nemsokára.

-- Hagyjon engem békén! Nincs valami sok közünk egymáshoz! -- kiáltott dühösen utána Sára.

Az öregasszony nem állt meg, ment tovább, de Sára hallotta, ahogy továbbra is hozzá beszélt.

-- Ugyan, kedvesem, ezen ne vívódjon. Semmire nem tudunk biztos választ, erre sem. Találkoztunk, ezért közünk van egymáshoz. Igaza van, tényleg fiatal volt a halálra, de ne sajnálja az apját, neki már könnyűek a léptei. Inkább önmagát sajnálja, maga maradt apa nélkül. Mondtam, hogy elkezdődik... nem hitt nekem.

Sára döbbenten látta, milyen furcsán elmosódott az öreg hölgy körvonala, ahogy belépett a liftajtón. Mint egy kísértet. És honnan tudja, hogy meghalt az apja? Mégiscsak jó lett volna az a nyugtató a dokitól, gondolta és még jobban összezavarodva indult a kijárat felé.

Hazafelé végig érzékelte az apja jelenlétét. Úgy érezte, ott megy mellette, széles vállával, örök mosolyával. Emlékképek villantak a gyermekkoráról, a suhanó hintáról, az önfeledt kacagásáról. -- Még, apu, még, magasabbra! -- A rohanásról az éjszakában, mikor torokgyulladás miatt nem kapott levegőt, a kórházról mikor jobban lett, maga előtt látta a megkönnyebbült könnyeket a szemében, amit nem szégyellett az apja senki előtt. És most nincs többé az, aki a világon a legjobban szerette őt. Aztán előjött az önvád. Miért nem figyelt jobban, miért nem látta a jeleket? Az anyjának teljesen igaza volt. Lélekben elszakadt tőlük. Csak a maga életét élte, amibe ők nem fértek bele. Azzal is tisztában volt, hogy tudatosan fordult el tőlük, nem szerette a hétköznapi, pitiáner dolgaikat, nem akart az időfaló szerencsétlenségeikkel azonosulni. Bezzeg az anyját nem érdekelte, hogy nem kíváncsi semmi hétköznapi dologra, reggeltől estig megállás nélkül szórakoztatta magát, hogy mi mennyibe kerül, hol kell venni olajat, cukrot, hol olcsóbb. Na, meg miért nincs összehajtva, helyére téve bármi. Meg csukd le a villanyt, ne villogtasd, fogyaszt! Pedig oka volt rá, hogy így adja a tudtára, nincs rendben valami. A süket füleibe hiába beszélt... de már ennek vége, minden másként lesz ezután. Mikor belépett az ajtón, az anyja ott várta a konyhában.

-- Bocsáss meg anyu! -- kinyújtotta ölelésre a karját. -- Apu itt hagyott bennünket... elment az angyalokkal...

-- Elment az angyalokkal...  ismételte meg kétségbeesve az anyja az elhangzott szavakat.

Gyertyákat gyújtottak, csendben ültek egymás mellett, nem érzékelték az idő múlását. Még nem tudtak egymással osztozni a fájdalmon, ott volt köztük a távolság, ami addig taszította a lelküket. Úgy érezték mindketten, mintha Isten ítélőszéke előtt térdepelnének, bocsánatért esedezve, önmaguknak felmentést várva a kínzó lelkiismeret-furdalásuk miatt. Mindkettő bűnösnek érezte magát. Az anya az örökös veszekedés miatt, Sára a közönyös viselkedése miatt. Csak néha tört fel belőlük egy-egy sóhaj, ami elszállt a kórházban fekvő halottjukhoz. Virrasztottak.

A temetésre csak a közeli hozzátartozókat hívták meg, de sokan elmentek hívás nélkül: barátok, ismerősök, az apja volt munkatársai. A házból is többen megjelentek, még olyanok is, akikkel addig még köszönésig se jutottak el. A gyors halál mindig tragikus, fájóbb és megmagyarázhatatlan, a sokat szenvedők halálánál. A gyors halálnál nincs idő, hogy felkészítse a hozzátartozók lelkét, hogy kezdjenek edződni az elmúlás fájdalmának elviseléséhez. Egy idős vagy súlyos beteg halálát kísérheti egy megkönnyebbült sóhajt: Nem szenved már többet ezen a földön, Isten megkönyörült rajta. A gyors halált sokként éli át a család és a környezete. Nincs feloldozás, nincs búcsú, nincs megnyugvás. Értelmetlen és érthetetlen mindenki számára. Sára keresztanyja nagyon vallásos volt, rendíthetetlen hite a Megváltóban mégsem enyhített a fájdalmukon, pedig egyfolytában ismételgette, hogy a halott lelke már megnyugodott, mert az Úr kegyelmébe fogadta.

-- Higgyétek el kedveskéim, nem ez az igazi életünk, amit itt a földön, mint gyarló ember végig küzdünk. Az igazi életünk akkor kezdődik, mikor a lelkünk a mennybe száll. Ott találjuk meg az igazi boldogságot, mikor eljutunk a fényességbe, Isten közelébe.

Sára hitetlenkedve hallgatta a keresztanyját, aki pont úgy beszélt, mint régen a keresztapja a fényről és a csillagokról  „Nem halunk meg, csak fénnyé változunk."

Próbált megnyugodni, de egyre fokozódott a keserűség benne. Úgy érezte, a sors nagyon kegyetlen lett hozzá, hiába nyomja a szövegét a keresztanyja, ő már csak tudja, hogy semmi nem igaz belőle. Hisz most végzett az egyetemen, tudja, hogy nincs túlvilág, hogy nincs fény, meg semmi földöntúli flanc odaát. Mese a habbal, tömeghipnózis, az emberiség agymosása. Aki meghal, az meghal, leáll a vérkeringése, eldugulnak a nyirokvezetékei, a szív utolsót dobban, a tudat még rákérdez, hogy biztos-e a szív döntése, és kész! Jobb esetben a kegyelet, égetéssel végződik, és nem kísérti a hozzátartozókat az a borzalmas kép, hogy az elhunyt földi maradványait épp a földlakók emésztik fel.  Humusszá válunk, ez az igazság. Minek ez a sok hókuszpókusz a túlvilágról, a mennyországról, meg Istenről? A halál az egyszerűen halál. De igazságtalan mint az apja halála, igazságtalan és megmagyarázhatatlan. A nyár eleji nap szikrázva ontotta a melegét, a természet ezer színben pompázott, míg ők gyászoltak és temettek. Nem illett az üde ragyogásba a gyász feketéje. Sára fájdalmát még fokozta az aggódás az anyja miatt, aki a temetés után órákig ült a sötét szobában, nem evett, nem ivott, szemei egyre beesettebbekké váltak. Egy hét se telt el, mikor megkapták az első felszólítást a banktól, már két hónap volt a lemaradásuk. Az anyja kezében reszketett a levél.

-- Ne félj, dolgozni fogok, a hiteled lesz az első, amit kifizetek! -- rázta meg az anyja vállát, próbálta kizökkenteni a letargiából.

-- Te ezt nem érted, a lakásra adták, ha nem fizetek, utcára kerülünk! Oda van apád, nincs senkim, aki segítsen rajtam! -- és már sírt is a félelemtől. -- Ha találsz munkát, mire fizetnek az új munkahelyeden, az is egy hónap, akkor már késő. Hajléktalan leszek. Jobb lett volna meghalni nekem is!

A lánya szigorú tekintetére mégis abbahagyta a siránkozást, de látszott rajta a reménytelenség. Sára sok hirdetésre beadta az önéletrajzát, de sehonnan nem jött visszajelzés, ezért nyakába vette a várost. Ment szállodákba, munkaközvetítőkhöz, míg egy nap jó hírrel ért haza.

-- Mégis sikerült a végzettségemhez kötődő munkahelyet találnom, van melóm anyu, felvesznek egy kereskedelmi bankba alkalmazottnak. Csak az a baj, hogy nem itt Pesten, hanem vidéken. Talán jó lenne itt hagyni mindent neked is. Gyere velem!

-- Nem megyek sehová, ez az én lakásom. Te csak nyugodtan menj el, legyen értelme a sok tanulásnak! -- hárította el a kérést az anyja.

-- Nagyon egyedül leszel... féltelek --  mondta halkan Sára. Az anyja meglepődve nézett rá.

-- Nem is tudom... mikor mondtad ki utoljára, hogy féltesz? De ne félts engem, elboldogulok. Menjél dolgozni, jobb, ha elmész innen. -- nézett újra maga elé szomorúan.

-- Hogy-hogy jobb?

-- Ha itt maradsz, soha nem hagy el a bűntudatod. Látom én, emészted magad, hogy te vagy az oka a halálának. Nem te vagy, jobb, ha tőlem tudod.

Sára átölelte az anyját. -- Fizetem a hitelt, neked az lesz a nyugalom, tudom.

-- Jó lány vagy, mégis felnősz lassan. Látod, jó lenne dicsérni téged szegény apádnak, hogy változol.

-- Igyekszem - mosolygott Sára. -- De nem megy az egyik napról a másikra.

Hamar eljött az a nap, hogy kezdhetett az új munkahelyén. Elpakolta a legszükségesebb dolgokat, melyekről úgy gondolta, kellenek majd az albérletében.  Még egy nap, és a háta mögött marad a gondtalan diákélet korszaka. Jöjjön, aminek jönnie kell, jöjjön a nagybetűs élet,  sóhajtott fel szomorúan. Eszébe jutott az öregasszony. De igaza volt az öreg nyanyának, minden a feje tetejére állt pár hét alatt az életében. Hol lehet most? Talán felhívja egyszer. Mégiscsak rátrafált szegény valamire... vén boszorkány. Igazából a háta közepére kívánta a nagybetűs életet, pláne ha arra gondolt, hogy Kíra nemsokára Londonban sétál Zotyával a Temze partján, vagy a Westminster Apátság előtt, vagy a Big Bent fényképezi épp, míg ő elkezdi aktakukac életét egy vidéki bankfiókban. Estére kimerült az egész napi készülődéstől. Nem a fizikai teher miatt, a lelki súlyosabban érintette. Folyton feszültségben teltek az órái, ami megmagyarázhatatlanul növekedett benne, mire eljött az este. Életében először fog egyedül élni. Kilép ebből a panellakásból, ahol felnőtt, aminek minden zugát ismeri, megszűnik az otthon illata. Mintha egy erős kéz markolta volna meg, hogy kilökje az álomvilágból a valóságba. Összetört, szétfolyt benne minden felépített álomkép.

Kíra hívta fel este telefonon.

 -- Szia! Itt vagyunk a repülőtéren, hú, hogy esz a frász! Remélem, nem hányom össze magam, most ülök először repülőn. Azért hívlak, hogy ezen a számon később nem tudsz hívni, majd kintről én jelentkezem.

-- Hova mentek, a címet legalább tudod?

-- Zotya, hova megyünk? -- kérdezte nevetve Kíra a barátját.

-- Londonba te kelekótya.

-- Hallottad, Londonba!

-- Azt tudom, hogy Londonba mentek, de hova, kihez, mit dolgoztok?

-- Ne izgulj, minden rendben, várnak a repülőtéren, rendben a kéró is. Majd hívlak, most nem tudok dumcsizni!

-- Idióták! -- tette le Sára a telefont -- Ezek csak elindultak a vakvilágba.

 Haragudott a felelőtlenségük miatt, de belül magának se merte bevallani, mennyire irigy rájuk. 

ÓMEN

Barna, az egyik volt egyetemi barátja ígérte, hogy elfuvarozza a másik városba. A magas, szőke hajú srác reggel ott volt a megbeszélt időben, egy mozdulattal összeszedte a két bőröndöt, meg a kézitáskáját. Az anyja búcsúzáskor minden szavára közömbösen bólogatott, mint aki nem törődik semmivel, azzal sem, hogy végképp magára marad.

Sára figyelte az ébredező tájat az autó ablaküvegén keresztül, közben azon töprengett, hogy nem jó ötlet volt magára hagyni az anyját. Ahogy távolodott a várostól úgy könnyül rajta a teher, ami mázsás súlyként nyomta addig a vállát. Ott maradt mögötte, bent rekedt a város reggeli szmogjában. Végig beszélgették az utat, Barna eleinte kerülte Sára családi drámáját, mindig más témával hozakodott elő.

-- Mit gondolsz, kiértek már Londonba a barátaid? Mikor hívnak legközelebb, mit tudsz róluk? -- kérdezte, közben szigorúan figyelte az utat, mellettük kamion húzott el őrült tempóval. Az út mellett rendőrök álltak.

-- Vámosok! -- nézett hátrafelé Sára -- Biztosan fülesre jöttek. Amúgy, semmit nem tudok Kíráról, nem normális egyikőjük se, tele dumálták egymás fejét. Félek, hogy nem gondolták át jól ezt a londoni utat. Sok átverésről lehet hallani. Én is mentem volna, de az apám...

-- Tudom, részvétem! -- bólintott Barna.

-- Egy külföldi bankfiókba vettek fel. A bank fizet a legjobban, nekem meg kell a lóvé, megörököltem a hitelt.

-- Jó helyre mész, nyugis megélhetést biztosít, a bank profitál a legjobban, annak sosincs vesztesége. Maffiózók. Ha adós vagy olyan, mint egy tengeri szörny, ha a közelébe kerülsz, véged van. Lehúz a mélybe.

-- Akkor rám is haragszol mert bankos leszek? -- nevetett Sára.

-- Idő kérdése, és te is szolgálod minden lelkiismeretfurdalás nélkül a pénzt. Nem lesz fontos számodra, mennyi ember élete megy tönkre. Ha nem lenne ez a nagy lehúzás, elfogadható, szükséges intézmény lehetne. De a profitra hajt, és a legcsóróbbakat hálózza be. Téged is csak a pénz érdekel most is... az előbb mondtad, ne tagadd le!

--Tudom. Az apámat is ez vitte a sírba, a nyomorult hitele! De tudod mi az oka, hogy mégis egy bankba megyek dolgozni, az előbb nyögtem ki! Nem vagyok oda a melóért, de ott kapom a legtöbb fizut, szükségem van rá! Különben elúszik a lakásunk Pesten. Inkább ne is beszéljünk erről! -- fejezte be a témát ingerülten Sára. Már látták a várost.

-- Ne beszéljünk róla, érezd jól magad, nincs semmi gáz. Csak a véleményemet mondtam el. Figyelj, jelez a GPS, pár perc múlva megérkezünk! - figyelmeztette Barna. Mikor a megadott utcába befordultak, Sára meglepődve látta, hogy milyen szép, tiszta a környék. Az autóból kiszállva megcsapta ugyan az ismerős városi szag, de nem olyan intenzíven, mint Pesten. A komplett kislakást az első emeleten a házfelügyelő nyitotta ki. Barna segített pakolni, majd egy futó ölelés után elbúcsúzott.

-- Telefonálj, ha baj van tesó, sietek vissza. Érezd jól magad!

Sára lekísérte az autóig. Mikor egyedül lépegetett felfelé a lépcsőn, furcsa déjà vu érzése lett, mintha járt volna máskor is azon a lépcsőfeljárón. Talán a bejárati ajtótól felfelé futó graffiti volt az oka. Megállt és visszalépett, hogy újra megnézze. Angyalszárny lebegett a falon felfestve, alatta egyetlen szó: ÓMEN. Még szerencse, hogy nem babonás, nyugtatta meg magát, ezerszázalék, hogy visszafordulna ha az lenne, nem költözne be a házba, mert rossz előjel. Mintha valaki direkt figyelmeztetni akarná valamire, talán arra, hogy valami történni fog az életében. Belépett a lakásba, bezárta maga mögött az ajtót. Szétnézett. Hát itt vagyok, tök egyedül! -- sóhajtott fel. Mondhatna neki bárki, bármit, nem tudná feldobni, rendesen szarul érezte magát. Ott állt a szoba közepén, megmagyarázhatatlan érzéseivel, amibe belekeveredett az egyedüllét a bizonytalanság. Furcsa szag csapta meg az orrát, egyszer érzett már ilyet, mikor a barátaival egy hegyoldalba vájt pincében mulatoztak. Áporodott dohos szagot érzett, mélyről jövő földszagot. Az ablakhoz sietett, hogy kiszellőztessen. Különös atmoszféra van, fáradt is - próbált megnyugodni. A graffiti miatt érzett nyugtalansága még nem múlt el teljesen. Arra gondolt, milyen sok furcsaság történt vele az utóbbi időben, és mind egy nappal az apja halála előtt kezdődött. Nyúlt a telefonja után, hívta az anyját.

-- Megérkeztem. Nyugi anya, nagyon szuper a kéró. Hogy mi van benne? Mondom! - elindult, mint egy idegenvezető kezdte a bemutatót. -- Egy franciaágy, olyan régi módú, két fotel. Láttam már valahol ilyen fotelhuzatot. Egy dohányzóasztal, egy szekrény... jó ez a kis konyha is. Zuhanyzó van -- lépett be a fürdőszobába. -- Te mit csinálsz? Pihenjél! Holnap hívlak, hogy milyen a bankban a meló. Vigyázz magadra!

Elköszönt és kikapcsolta a telefont, mert látott valami furcsát, nem odaillő dolgot a vitrinben. Visszalépett a vitrin elé. A poharak közt egy régi fénykép volt. Ezüstös, flancos kis keretben, egy borospohárhoz igazítva. Egy középkorú nőt és egy hat év körüli fiút ábrázolt. Eltöprengett, honnan olyan ismerős mindkettőnek az arca. Zenélt a mobilja.

-- Üdvözlöm! Remélem nem zavarom. Megfelel a hely? Nem fogunk sűrűn találkozni, a munkám a fővároshoz köt. A bérleti díjat a bank fizeti, de ha gondja van a lakással, ezen a számon mindig megtalál.

-- Rendben. Van itt egy fénykép a vitrinben, az öné gondolom. Egy hölgy van rajta, meg egy gyermek.

-- Áh, ott hagytam? Az a nagymamám fényképe, ő költözött ki onnan, azért is adtam ki a lakást. Majd beugrok egyszer érte. Tudja, nagyon siettem legutóbb is, ezért is hívtam, ha talál személyes dolgokat gyűjtse össze, ha megkérhetem.

-- Nagyon szívesen, bár engem nem zavarnak. Milyen idős volt a nagymamája? Ez itt egy középkorú hölgy.

-- Ezeréves! -- nevetett a férfi -- Kilencvenegy.

-- Kiköltözött? Nem azt akarta mondani véletlenül, hogy meghalt?

-- Azt is mondhatom. Igen meghalt... de nem ott, hanem itt Pesten, két hónapja. Itt élt már jó ideje a közelemben... de nem velem. Mindig független életet élt.

-- Nagyon ismerős a hangja. Ha nem sértem meg, megkérdezhetem, hogy hol dolgozik? Talán találkoztunk valamikor...

-- Meglehet, kórházban dolgozom, kardiológus vagyok. Mond önnek valamit?

-- Igen. Közel egy hónapja meghalt az apám szívinfarktusban. Azt hiszem, ismerjük egymást. A hangja... soha nem felejtem el.

-- Elképzelhető. Tegye el a fényképet, majd elmegyek érte valamikor.

-- Az előbb említettem, hogy nem zavar.

-- Rendben.

-- Megkérdezhetem mi volt a foglalkozása a mamának? Gondolom, ő is orvos volt, mint maga -- kérdezte Sára bizonytalan hangon.

-- Igen, a pszichológia doktora. Utolsó napjáig végzett a tanulmányaihoz kutatómunkát. Egyik kedvenc területe a parapszichológia. Mindig büszke voltam rá, nagyon nagy tudással rendelkezett. Legutolsó munkájának a témája talán a legérdekesebb, hogyan lehet mások tudatmezejébe belépni.

Sára maga elé tette a képet a kis asztalra, miután elbúcsúzott az orvostól. Nézegette a nő vonásait.

Felismerte kit ábrázol a kép, az öregasszonyt a boltból és aki mellette áll, az orvos akivel az imént beszélt. Amikor legutóbb látta a kórház folyosóján, a dokihoz igyekezett... hát ő az orvos nagyanyja, akit annyira sajnált azon az estén. Az öregasszony, akinek hullaszaga volt. Hogy is van ez? Meghívta, hogy látogassa meg egyszer. Levágta magát a fotelba és hangosan beszélni kezdett: - Hát itt vagyok mamus, ülök a fotelodban. És te hol vagy? Nem tisztességes, hogy nem fogadod tárt karokkal a vendéged. A fenébe, a doki azt mondta, már két hónapja halott vagy!

Hűvös légáramlat járta át a szobát, felállt, hogy visszazárja az ablakokat. Arra gondolt, hogy félnie kéne ezektől a furcsa történésektől, az öreg hölgy lakásától, az egész hihetetlen sztoritól. De semmilyen félelmet nem érzett. Nézett egy darabig még az ismerős szemekbe, aztán elkezdett kipakolni a bőröndökből. Hajnalban felébredt, utána már nem tudott visszaaludni. Izgatottan gondolt az első munkahelyi napjára. Mikor már megunta a forgolódást, felkelt, gondosan öltözködni kezdett. Tudta a hivatali etikett szabályait, hogy a bankban nem lehet megjelenni csak kosztümben. Ezt utálta a legjobban, a formaruhát. Mindig a hanyag elegancia híve volt, egy jó felső, hozzá egy koptatott farmer, sportcipővel. Kiegészítőnek, sálak, övek. Most meg mindennap kosztüm. Keserves élet vár rá. Mikor kész lett, pózolt egyet a tükör előtt. -- Így jó leszek! -- nyugtázta a látottakat. Sűrű, barna haját kontyba tűzte, kevés sminket tett fel. Nézte magát a tükörben, a nőt, aki visszanézett rá, komoly arccal, zöldeskék szemekkel, sápadt arccal.

-- Szia, öreglány, legalább te itt vagy! Izgulok egy kicsit, de hát ezt te nagyon jól tudod, igaz? - intett a vitrinben lévő fényképnek, és már zárta is az ajtót maga után.

A város felébredt, mire kilépett a tömbház kapuján. Nyikorgott, súrlódott, sóhajtozott a reggeli forgalom. A buszra alig fért fel, olyan sokan voltak a reggeli járaton. A különböző dezodorok illat-kavalkádjában kevés reggeli kisüsti szag keveredett. Megkönnyebbülten szállt le a második megállónál. A buszmegállóval szemben, a túloldalon ott volt a bank, úgy ahogy elmondták az utolsó telefonbeszélgetés alkalmával. Kis szorongással lépett be a bank ajtaján, ácsorogva nézelődött kis ideig, az egyik biztonsági őrnek feltűnt a tétovasága.

 -- Itt fogok dolgozni, ha minden igaz -- válaszolt hálásan az érdeklődő kérdésre.
Az őr a pulthoz lépett, halkan beszélt egy szőke alkalmazottal, majd intett Sárának.
= Jöjjön, ott balra a folyosón, harmadik szoba, már várja a főnök.
Sára mielőtt benyitott az iroda ajtaján, megigazította a frizuráját, túlzottan nem volt ideges, de egy enyhe megfelelési kényszer átbizsergett a rajta. A tágas irodában minden bútor azt sugallta a belépő felé, hogy ott egy tekintélyes ember tartózkodik. Tömör fából, nehéz barna pácolt szekrények közt hatalmas íróasztal terpeszkedett. Az íróasztal mögött ülő férfi az ajtónyitásra felpillantott, majd az egyik fotelra bökött. Egy árva szóra se méltatta ezután, gépelt tovább a laptopján, halkan dünnyögött hozzá, később telefonált. Sára ült és várt. A férfi a telefonbeszélgetésben még a hangját se vette halkabbra, így pillanatok alatt rájött, hogy nem hivatalos diskurzust folytat.

Talán már elfelejtette, hogy valaki van még rajta kívül az irodában = gondolta egyre idegesebben. Végre ránézett a férfi.

-- Első munkahelye ugye? Ez esetben sok a tanulnivalója. Kovácsné Margitka mellé osztom be, ingatlan hitelezéshez. Hogy is hívják? Ja, igen, itt van, Závori Sára. Próbaidős, a másik irodában alá írhatja a papírokat!
Laza mozdulattal intett a kezével, mintha egy szemtelen legyet hajtott volna el az arcáról.
Sára elképedve felállt és elindult az ajtó felé, dühös volt, nehezen tartotta vissza magát, hogy hangosan ne mondja ki mit gondol az arrogáns fickóról. Munkahely, erről szól? Van felsőbbrendű és vannak a senkik, akiken átlehet nézni? Ennyi volt? Semmi nézzen a szemébe, ismerkedjünk, vagy ehhez hasonló baromság? Ki ez a seggfej, se isten hozta, meg legyen szíves? Ő az atyamanus?
A másik irodában már kedvesebbek voltak, az alacsony, barna hajú alkalmazott mosolyogva fogadta.
-- Szólíts csak Idának! Ülj le, mindjárt készen vagyunk.
Ida kísérte el Margitkához, aki a terem utolsó barikádjában dolgozott. Vele szemben egy középkorú nő ült és hallgatta reménykedve a banktisztviselő szavait.
-- Itt van a segítséged! -- mutatott Ida Sárára.
-- Oké, én Kovácsné Margit vagyok, nemsokára végzek az ügyféllel, utána tudunk beszélgetni.
Sára leült mögé. Önkénytelenül bekapcsolódott az ügymenetbe. Nézte a szemben ülő asszony megviselt arcát, aki tovább mondta a félbeszakított mondatát.
-- Csak halasztást kérnék. A férjem meghalt. Egy hónap haladékot, vagy átütemezést szeretnék kérni...
-- Erre is gondolni kellett volna, mikor felvették a kölcsönt, sajnálom, próbálják összeszedni a törlesztő részletet!
-- De hát...
-- Nincs itt semmi de hát, törvények vannak, szerződésben foglalt követelmények, amiket illik betartani! -- mondta gúnyos, lekezelő hangon Margitka, mintha terhére lenne az ügyfél és szabadulni akarna tőle.
Margitka gúnyos hanghordozása, határozott elutasítása meggyőzte az asszonyt arról, hogy hiába könyörög. Megtörten felállt, és elindult a kijárat felé.
Sára hosszan nézett utána. Újra furcsa érzése támadt, mintha nem is a nő lépett volna ki az ajtón, az apja görnyedt alakját látta egy pillanatra, ahogy megalázva, kiszolgáltatottan átlép az elektronikus kapun.
Pont egy ilyen munkahelyre jöttem, ahol az ember a legkevésbé fontos. Mit mondott ez a némber, hogy gondolni kellett volna arra, hogy a férje meghal? Az agyam eldobom, ilyen nincs! -- döbbent rá most már istenigazából, hová is ment dolgozni.
Margitka hangjára visszazökkent a valóságba.
-- Helló, itt vagy, kedveském? Ne törődj ezekkel, majd megszokod idővel! -- villogtatta Sárára tökéletes műfogsorát a nő. -- Hadd nézzelek!

ELMENTÉL

 

Már nem hallod az eső koppanást

sem a bádoglemezen játszó szelet

a reggeli zajokat, a madarak hívó hangját.

Emlékszel? A két gerle azóta is itt tanyáz

mindig mérges voltál, azt mondtad

két balek, képtelen fészket rakni,

minden felhordott szalmaszál estére  

a lábad előtt hevert. Elméláztál:

Talán segíteni kéne nekik.

Nem segítettél…  a madarak

itt maradtak. Te mentél el.

Valahol messze jársz, ahol nincs gerle, nincs szél,

az eső sem dobol a háztetőn.

Bizonyára nyugalomra lelt a lelked,

már nem vitatkozol, nem perlekedsz.

Csillagpor van a lábad előtt,

és hallgatod a suttogó  végtelent.

 

A kisértet

 

A buszon kellemesen meleg volt, az őszi napsugár végig cirógatta az arcát az üvegen keresztül. Nehezen tudott elszakadni a két szerencsétlen embertől, akik az utóbbi napokban az akarata ellenére bevonták az életükbe. Meditált magában: milyen könnyen ítélkezik. Ezt a legkönnyebb mindig, gyorsan bedugni valakit egy kreált skatulyába, a többi közé. Sem a férfi, sem a nő nem nézett ki szerencsétlennek... hisz ha nem tudná, mi történt velük, milyen tragikus életük lett, csak két helyes embert látna bennük, akik szeretik egymást. Mert szeretik egymást, ez tény... a nő meg fog halni... kezdte sajnálni a férfit. Ő a drámában a legnagyobb vesztes, egyedül marad, se gyerekek, se rokonok, se feleség. Benjáminra gondolt, akiről már az első találkozáskor megállapította, hogy nem csúnya pasi, magas, férfias... túlságosan férfias... nem normális, hogy ezen egyáltalán rágódik. Az egészet azonnal el kell felejtenie! Mi köze hozzájuk? Semmi! Bevillant a tudatába a haldokló asszony, ahogy könyörgött neki: de mit akart az asszony azzal, hogy segítsen? Hogyan tud ő segíteni? Nem tanult polgári jogot. Mit talált ki ez a szegény asszony? Nem mondta végig, mit vár el tőle, úgy gondolta, ő úgyis fogja tudni, mit kell tennie ezután. Gondolhat, amit akar, ő honnan is tudhatná, az asszony mit látott „odaát"? Ez az egész úgy, ahogy van... nem normális.

A busz sípolva lassított le a végállomáson, beállt ő is a leszállók közé. Közvetlen előtte egy nő karjában aludt egy kisgyermek. Fáradt lehetett az utazástól, nem ébredt fel, csak a cumi mozgott a szájában. Néha megrebbent a lehunyt szemhéja. – Biztos álmodik – önkénytelenül lassított, hogy a háta mögöttiek nehogy hozzálökjék az anyához.

.Két megállót kellett villamossal utaznia. Onnan már csak gyalog ment a panelsorig, ami előtt kis zöld területen volt egy játszótér, ami örökös vita tárgyát képezte mindig, hogy a kutyák vagy a gyerekek birodalma-e. A kutyások kibírhatatlanok voltak, legalábbis az ottani kutyások, örökké teleszarták a kutyáik a gyerekek játszóhelyét. Egyik alkalommal valaki rajszöges kolbászokat rakott ki a lehajló levelek közé. Két kutya meg is döglött tőlük. Akkor meg abból lett ribillió. Mi van, ha egy éhes gyerek megeszi? – Éhes gyerek? – már tudta, hogy sok van azokból is.

A szemetes konténerek savanyú lehelete megcsapta az orrát. – Az otthon illata – gondolta keserűen. Észrevette magán, hogy nem ugyanazzal a szemmel nézi a környéket, mint egyetemista korában. Rögzítette az agya a képeket ugyanúgy, mint azelőtt, de nem úgy dolgozta fel. Lassan de biztosan változott benne a világról alkotott értékrend. A házuk előtt egy magas ecetfa állt, már sárgultak a levelei. A teli konténerek itt is bűzlöttek, mellé is dobáltak szemetes zsákokat, amit a kutyák vagy a hajléktalanok feltúrtak, a járdán zörögve gurultak a műanyag flakonok. – A város belülről bűzlik – gondolta – mint a szardíniás konzerv... pedig ez itt Európa, nem értette miért bosszankodik a szemét miatt? Ha Indiában élne, ahhoz képest, amit lát, patika.

Az anyja boldog volt, ölelték egymást már az ajtóban.

– Micsoda véletlenek vannak, téged emlegettünk az előbb!

– Kivel emlegettél?

– Gyere csak beljebb, keresztanyád van itt a Pálos-tanyáról, fontos hírrel jött fel Pestre.

Ki se mondta jóformán az anyja a mondatot, már ott is állt mögötte a szikár, magas asszony, nevető szájjal, csillogó bogárszemekkel.

– Nem csak látogatóba jöttem, üzletet is szeretnék kötni veletek. Hogyhogy hívás nélkül itt vagy lányom, ezen a fontos eseményen?

– Ha te tudnád, mennyi hihetetlen dolog történik velem az utóbbi időben keresztanyu, nem csodálkoznál. Ma reggel csak úgy útnak indultam, talán mintha valaki mondta volna, hogy haza kell jönnöm, látod, itt vagyok!

A három nő bement a konyhába, leültek az ebédlőasztal köré. Sára öntött magának kávét, és érdeklődve figyelt, hátha elárulják végre neki is, miben sántikál a vidéki rokon. – Nem lehet baj, hisz ragyog mind a két asszony, az anyja is, régen látta ilyen boldognak.

– Na, megszólaltok végre? – sürgette türelmetlenül a két jókedvű asszonyt.

Keresztanyja lenyelte az utolsó kortyot a bögréjéből, aztán elárulta, milyen üzletet készítenek elő az anyjával.

– Azt ajánlottam anyádnak, adja el ezt a hitellel megterhelt lakást, fizesse ki a tartozását, múljon el a fejetek felől a veszedelem. Felajánlottam neki, hogy minél hamarabb költözzön le hozzám vidékre. Mi már megegyeztünk, ha nyélbe üti anyád az eladást, költözhet is! De a te válaszod is nagyon fontos, több ok miatt.

– De hát anyu, nincs lemaradásod, én fizetek mindent! – háborodott fel Sára – Mihez kezdesz te vidéken, örök életedben városi voltál. Ez ugye csak egy rossz vicc? Velem mi lesz?

– Ne lázadozz Sára, neked is jó lesz. Nagy a ház, a te helyed is ott van. Gondolj csak bele, nem kell a hitel miatt dolgoznod, amit szegény testvérem felvett. Én meg egyedül vagyok, Isten elleni vétek ott egyedül élni. Idegent meg nem engedek a gazdaságba. Keresztapád végrendelkezett... most már ideje megtudnod, ha én meghalok... – jelentőségteljesen ránézett Sárára, aztán kimondta a legfontosabbat –, minden rád száll, te vagy az örökösünk. De miért várjuk meg az én halálom? Akkor ki tanít be téged a fortélyokba, lányom? Itt az idő, bajban vagytok. No, meg szegény testvérem is elköltözött az Úrhoz.

– Milyen gazdaságról beszélsz keresztanyám, a háztól a mezsgyéig? – nevetett fel gúnyosan Sára.

– Meg a mezsgyén túl, ötven hold, megvette keresztapád a földet annak idején, neked Sára! – mondta az öregasszony felvillanó szemekkel.

– Az akácos erdőig?

– Az erdő is benne van – javította ki újból az öregasszony.

Sára összezavarodott, a két asszony úgy figyelte a reakcióját, mintha azon múlt volna az életük. Nem akarta megbántani őket, igaz, nagyon meglepődött azon, hogy van egy vidéki birtoka, de egyáltalán nem tetszett neki, amit kitalált a keresztanyja. Még hogy ő is vidékre? Meghibbant mindenki.

Mégis úgy döntött, hogy nem lesz ünneprontó. Talán igaza van mindkettőnek, amikor úgy gondolták, összekötik a hátralévő éveiket.

Eszébe jutott Róza, aki vidéki életről áradozott az éjszakai sétájukon – Róza ugyan mit tud, amit ő nem? Szerinte vidéken lehet csak élhető életet élni, egészséges körülmények közt gyermeket nevelni. Ki tudja? Soha nem törte a fejét ilyen dolgokon, nem csak ezen nem, a gyereknevelésen sem, még álmában se jött elő egyszer sem. Gyermeknevelés? Atyaég, miért is jutott eszébe újra... Jól van, legyen hát ez a nap a békességé! – fejezte be a magában folytatott elmélkedését és ránézett a két asszonyra, akik csendben és feszülten várták a döntését.

– Én ebbe nem szólok bele, tudom, hogy mindig nagyon szerettétek egymást, én is nagyon szeretlek benneteket. Köztünk itt van apu emléke, összeköt bennünket örökre. Legyen hát meg az Úr akarata és keresztanyámé is persze! – nevetett fel vidáman a két asszony megkönnyebbülésére.

– De még most se tudom felfogni, mi a fészkes fenét csinálsz majd ott anyu? Halálra fogod magad unni.

Az anyja kérdőn nézett a lányára.

– Unatkozni fogok, azt mondtad?

– Azt. Eltaláltad. Te városi vagy, és az voltál mindig, azt hiszem, törvényszerűen az is maradsz. Nincs a génjeidbe kódolva a vidéki élet.

– Igazad van, mindig városban éltem. Mégis úgy gondolom, jobb lesz ott, mint itt a négy fal közt reggeltől estig. Szerinted most mit csinálok? Én megmondom neked, halálra unom magam!

– Bizony ez az igazság, vidéken sokkal jobb lesz, majd meglátjátok! – helyeselt a vidéki rokon.

Hosszú győzködés után megígérte, hogy leköltözik hozzájuk, de kicsit később.

–Talán egy év is kell anyu, míg pontot teszek egy-két dologra. Vannak elvarratlan szálak az életemben, amit nem hagyhatok félbe – mondta, közben akaratlanul a haldoklónak tett ígéret is beugrott a gondolatai közé.

– De sűrűn lemegyek hozzátok madárdalt hallgatni az akácosban. Ígérem!

A két asszony elől elhárult az akadály, megkapták Sára áldását, boldogan szövögethették tovább a jövőbeli, közös életüket.

Sára otthagyta a két duruzsoló asszonyt, átment a másik szobába.

Beindította az apja számítógépét. Mikor bevillant a monitoron az első kép, összerezzent. A diplomaosztáskor készült fotó volt a főoldalon, ahogy ölelték egymást boldogan. Apa és lánya. Mind a ketten teli szájjal nevettek. Sokáig nézegette a fotót emlékeibe merülve.– Biztos, hogy nagyon boldog volt apja, hogy diplomás lett. Mit szólna most szegény, ha megtudná, mit tervezget odaát a másik szobában a nővére meg a felesége? Ha élne, kinevetné őket, talán azt mondaná:

– Hé, álljatok le, nem azért tanult Sára, hogy paraszt legyen!

A keresztapja meg titokban végig oda várta a tanyára. Megvette a sok földet a tanyaház körül. Szólhatott volna, hogy ne közgazdásznak tanuljon, hanem mezőgazdásznak. Hát persze, elejétől fogva várta a tanyasi gazdaságba, hisz el is mondta, csak akkor még nem értette meg:" Neked adom a tanya feletti csillagos mennyboltot", jutott újra eszébe, hogy az öreg keresztapja mit mondott neki gyerekként. – Félelmetes, ahogy előjöttek arról az estéről az emlékei, mintha figyelmeztette volna, hogy nagyon közeledik az idő, amikor át kell vennie az örökségét. A csillagokat a tanya felett.

Beírt a Google keresőjébe egy szót, „árva gyermek". Eszméletlen kínálat ugrott elé, keresgélt köztük. Az állami gondozásnál rákattintott. Olvasta és még jobban összezavarodott. Úgy zárta le a gépet, hogy már tisztában volt azzal, mitől félt az asszony. A gyerekek tényleg nehéz helyzetbe kerültek. Az a legkevesebb, hogy ideiglenesen nevelőszülőhöz adják őket. Megtudta azt is, ha az apa rendszeresen látogatja a két gyereket, nem adhatják örökbe egyiket sem. De ha nem látogatja őket, valami ok miatt, akkor örökbe adhatókká válnak.

Az asszony talán attól fél, hogy a férje nem képes összetartani a családot. Azt mondta, a férje előtt nincs egyenes út... ugyan mire gondolt, mit tud, amit nem mondott el? Talán azért nem akart beszélni, mert ott volt a férje.

Sárának továbbra sem volt halvány sejtelme arról, hogy mit fog tenni, ha mégis megcsörren a telefonja. Mert tudat alatt érezte, hogy még nincs lejátszva minden ebben a nem mindennapi történetben.

A férfi nem fogja felhívni az biztos. Minek? Csak arra kérte, színészkedjen. Játsszon el egy szerepet a haldokló feleségének. Talán az asszony hívhatja mégis... de honnan, hisz meg fog halni, a túlvilágról? Neki adott telefonszámot. Lecsukta a laptopot. Arra gondolt, le kéne zárnia ezt az egész szerencsétlen ügyet. Lezárni úgy, ahogy a haldokló asszony férje kérte rá. Lezárni és örökre elfelejteni. Miért olyan nehéz megszabadulni egy rémálomtól? – Lám, milyen idióta, nem képes szabadulni tőle. Még a végén elhiszi, hogy az a nő tényleg látta a jövőt. De legalább lenne benne valami hihető, kézzelfogható, valami extra. Csak magában az is nevetséges, hogy van két gyerek, akik csak arra várnak, hogy ő nevelje fel őket. Azt miért nem látta ez az asszony, hogy egyáltalán akarja-e? Még hogy a sors, meg az Isten. Kivan az egésztől! – Vissza ment a konyhába a két trécselő asszonyhoz, közben széles mosolyra igazította az arcát, nehogy észre vegyék, hogy nincs minden rendben körülötte. Egyelőre senkivel nem akart beszélni arról, milyen nevetséges szituációba keverte saját magát.

Kiderült, hogy a keresztanyja nem csak egy napra utazott fel a városba. Nagy súlya volt a látogatásának, ezért aludt egy éjszakát vendégségben, mert úgy gondolta, mindent meg kell részletesen beszélni, nem szabad elkapkodni semmit sem. Sára megebédelt velük, majd koradélután elbúcsúzott tőlük.

– Aztán alaposan rágjátok át a tervet, ne csússzon bele hiba! Segítek mindenben, csak szóljatok, ha bármiben megakadtok. Telefonálj anyu, mindenről tájékoztass, ígérd meg! – szólt rá az anyjára. – Te meg keresztanyám, nagyon megleptél, hogy így gondoskodsz a családról. De nem csak te, szegény keresztapám is, nem is tudom, mit mondjak. Őszintén még fel se fogtam a súlyát a szavaidnak.
– Kiről gondoskodtunk volna, Sára? Isten nekem nem adott gyermeket, de kínált egy lehetőséget. És az te voltál mindig kislányom. Olyan vagy te nekem, mint az édes gyermekem, mióta a keresztvíz alá tartottalak. Jó, hogy hazavezérelt a mai nap az Isten – nézett áhítatosan a mennyezet felé és keresztet vetett gyorsan. – Mert csak a te szavad a döntő. Mi már lépegetünk minden nap Jézus országa felé. Kellesz a gazdaságba, a fiatalságod elsősorban. Azért, hogy öreg napjainkra odafigyelj. Remélem, ad az Isten melléd egy jóravaló, becsületes férfiembert, aki megbecsüli a keresztapád élete munkáját. Ötvenholdas tanyagazdaság, az egy nagy ajándék. Remélem, már felismerted aranyom te is?
– Megtanulom azt is, na persze, ha segítesz. Az meg, hogy ki lesz a párom, még a jövő rejtegeti előlem is. Nem sürgős számomra a férjhez menés. A mai srácokból kiábrándultam. A mostani ismeretségi körömből még csak egy sem jöhet számításba. Az egyetemről meg pláne. Azokkal csak csavarogni, bulizni volt jó. De az már a múlté. Az apu halálával valami nagyon megváltozott bennem, változott az értékrendem. Sajnos későn, hamarabb kellett volna.
– Az idő sürget pedig, a legszebb korban vagy gyermekáldásra. Még az kéne, hogy öreglány maradj. Szép vagy, okos vagy. Majd meglátod, ott vidéken járni fog utánad sok legény, ne is itt keresd az igazit! – hízelgett az öregasszony, mint egy kerítő.
Sára nevetett a keresztanyja elmélkedésén, megölelgette mindkettőjüket és elindult Csepelre, Kíra családjához.
Könnyű szívvel lépett ki a panelházból, nem bánta, hogy beolvad majd a múlt emlékeibe minden ott töltött napja. Nézte a telerondított graffitis házfalakat, kapualjakat. Tudta, hogy ezeken pláne nem fog későbbiekben nosztalgiázni. Lassan szétpattant a lelkét abroncsba szorító burok, és darabjaira hullott. A belső szorongása nem húzta már visszafelé, már nem kellett aggódnia az anyjáért, mint azelőtt.
Vidékre akar költözni az anyja, és nem kényszerből, látja rajta az izgalmat és a várakozást. Menni akar, vágyik oda. Hát hadd menjen! Na, és ő? Benne miért nincs ez a nagy izgalom? Soha nem jutott eszébe egyszer sem az életben, hogy vidékre menjek élni. Egyáltalán nem örült annak, hogy más döntötte el a jövőjét. Mintha elvették volna a saját akaratát, mindenben a halálra készülők döntöttek a sorsáról... a keresztapja, hogy hol fog élni, Karola, hogy ki lesz a családja, talán még azt is eldöntötték, ki lesz a férje.

Idegesen szállt fel a buszra, ami a HÉV-megállóig vitte.

Sokszor volt az egyetemi évek alatt Csepelen Kíránál. Egyetem előtt nem ismerték egymást, csak a gólyabálon találkoztak. Ott jött össze a brancs, és attól kezdve elválaszthatatlanok lettek.

Kírát és az öccsét egyedül nevelte fel az anyja, még gyermekkorukban lelépett az apjuk egy nővel. Kíra mindig azt hajtogatta, hogy az apja egy szemét alak, mert megcsalta az anyját. Szerinte abba is rokkant meg az anyja, a sorozatos megaláztatásba. Mert attól az időtől mindig valami görcsös migrén gyötörte, meg mindenféle kórság. Kíra szerint csak képzelt beteg, hogy jobban kivívja a környezetétől a sajnálatot. Aztán lassan mégis elhitte, hogy beteg az anyja, amit el is mondott Sárának egyik alkalommal.

– Lehet, hogy anyám lelki beteg. Az is nagyon gázos, hisz mindig depressziós és negatív a látásmódja. A beteg lélek meg beteggé teszi a testet. Totál lelki roncs az anyám, és én tudom, hogy azért, mert nem tudja elfelejteni a fatert, szerintem még most is bele van zúgva, az meg ... még a gyerekeiről se akar hallani. A szemét!

Amikor leszállt a HÉV-ről, már tudta, hogy sietnie kell, nagyon elszaladt az idő. Két hosszabb utcán ment végig, ott még bőven voltak emeletes házak, de a város képe, amikor végig ért a második utcán, átváltozott, vidéki hangulat uralkodott el rajta. Drótkerítésekkel övezett kertek mellett haladt, ezeréves feltöredezett járdán botladozott. Nem hitt a szemének, mikor meglátta azt a többemeletes házat, amit pár hónap alatt építettek fel, pont Kíra családjának háza mellé. A magas épület teljesen árnyékba borította a régi, napfényes kertet. – Már itt is elkezdték szétbomlasztani a nyugalmat – csóválta meg a fejét, mikor megállt a zöldre festett kiskapu előtt. Nézett befelé az udvarba, hátha meglát valakit.

Kíra anyja okosan élt a lehetőségeivel. A hosszú ház elejét kiadta már évek óta albérlőknek. Elmúlt évben már a sufniba is beköltözött egy magányos öregasszony. Nagyon meglepődött, mikor ottjártakor hirtelen kilépett a rozoga melléképületből egy vén banya. Nem köszöntek egymásnak, csak összevillant a tekintetük.

– Te nem félsz ettől az öregasszonytól, olyan pont, mint egy boszorkány? – viccelődött Kírával.

– Hát nem egy Claudia Schiffer az biztos, de ártalmatlan. Kidobták a gyerekei, még a nyugdíja se fogta vissza őket – nevetett Kíra –, most meg jattol az anyámnak.

Kíra anyja hamar leszázalékolt lett az örökös betegségei miatt, azután a szomszéd iskolát takarította mindennap. Megpróbált mindenből pénzt előcsikarni. Sokba került az iskoláztatása a gyerekeinek, csak mert beteg lett, nem lazsálhatott egy napot sem.

A kapu zárva volt. Sára ott topogott jó darabig előtte. Aztán elindult az iskola felé, ahol gondolata szerint már dolgozni kéne az asszonynak.

Az üres folyosó idegesítően kongott a lépéseitől, mikor végig ment rajta.

– Helló, van itt valaki? – kérdezgette egyfolytában.

– Szia, Sára! – hallotta a háta mögül a hangot.

Kíra öccse állt a tanterem ajtajában, kezével a felmosó nyelére támaszkodva.

– Szia, hozzátok jöttem. Anyukáddal szeretnék beszélni.

– Hát vele nem tudsz egyelőre, mert kórházban van. Én dolgozok helyette, hogy ne vegyenek fel senkit. Már tizenhét múltam, így szerencsére megengedték.

A fiú sokat nőtt, erősödött, mióta nem látta. Kopott sportcipője vizes volt, a baseball sapkája fordítva volt a fején, bizonyára az ésszerűség miatt, hogy ne zavarja a munkában.

– Miért van bent a kórházban? Mi a baja anyukádnak?

– Most komoly beteg. Azt hiszem, az a legnagyobb baja, hogy cukros lett. Itthon összeesett. Nagyon megijedtem! – válaszolt a fiú.

Sára látta rajta, hogy jólesik neki az érdeklődés.

– Elhiszem, félelmetes lehetett. És mit csináltál, gondolom hívtad azonnal mentőt.

– Hát... először apámat hívtam fel – válaszolt lehajtott fejjel a fiú, de mikor ránézett Sárára, csillogott a szeme. – Apám hívta a mentőt... azóta mindennap jön, meg ott van a kórházban is.

– Apád?

– Igen. Azt hiszem, jól kijönnek anyával megint – vigyorgott most már felszabadultan. – Lehet, végleg hazaköltözik hozzánk.

– Hát ez nagyszerű hír. Mit tudsz Kíráról? Hívott benneteket?

– Igen, de csak veszekedtek anyával. Összebalhéztak akkor is, mikor indult Londonba. Anyám nem örült, hogy külföldre megy. Mégis elment. Te miért maradtál itthon?

– Meghalt apám, azért. De nem bántam meg, hogy maradtam. Kírával is van odakint most egy kis gond. Pénzt kért tőlem, mikor telefonált. Haza akar jönni. De semmit nem tudok róla, még azt sem, hova küldhetném a pénzt. Ezek szerint nem tudtok róla semmit. Nektek miben tudok segíteni?

– Nem nagyon tudsz, én mindent elintézek.

– Várj, itt a névjegykártyám, hívj azonnal, ha Kíra telefonál, vagy ha segíteni kell valamiben. Számíthattok rám.

– Rendes vagy! – vette el a névjegykártyát a fiú. – Azt mondtad, Kíra hazajön? Megmondom anyának, örülni fog neki, meg apámnak is megmondom. Igaz ők sose jöttek ki egymással...

– Tudom, de azt is tudom, hogy az életünk múlásával sokat változunk. Talán Kíra is megváltozik apáddal szemben. Rendes az öregedtől, hogy törődik veletek.

– Igen, apám sokat változott, nem olyan, mint régen volt. Sokat beszélget velem... szóval törődik a családdal.

– Ezt nagyszerű hallani tőled.

Töprengve ült a villamoson, ami a buszpályaudvarig vitte: – Kira igazat mondott, haza kellene jönnie. Tényleg nem hazudott, azt se tudta megmondani honnan telefonált. Hogy lehetne kinyomozni, most hol van? Hol vannak? Mert csak remélte, hogy nincs egyedül.

Besötétedett, mire felszállt a távolsági buszra. Nem látott már mást, csak a fényeket, amiket a suhanó busz csíkká húzott össze, dobálta őket le-fel, végül maga mögött hagyta az összeset. Hirtelen szűnt meg a fény, mikor kiértek a városból. Csak az autóúton kapaszkodtak össze a szembejövő autók lámpáinak fénycsóvái. Elfáradt, néha úgy érezte, nem tud ébren maradni, lehunyta a szemét és gondolatban végig pergette az elmúlt órák eseményeit. Benjámin körül időzött el a legtöbbet. Felzaklatta a férfi emléke. Nem tudott szabadulni attól az érzéstől, amikor ott álltak a hideg kórházfolyosón összeölelkezve. Próbálta, de nem sikerült megtagadni önmagát, kedves és felkavaró élményként élte át újra azokat a pillanatokat.

Érthetetlen, hogy miért vonzó számára a pasi. A józan ész szerint nagyon elítélendő volt az a jelenet, hisz egy ajtó választotta el őket a haldokló feleségétől. Miért érzi mégis, hogy nem álszent, hogy szereti azt a nőt, és miért érzi, hogy vele sem az. Nehéz összekapcsolni logikusan ezt a történetet.

Örült, hogy hazaért az albérletbe, bekapcsolta a tévét, elnyújtózkodott a foteljában. – Végre itthon, jó lenne egy forró tea – gondolta, de a fáradtsága miatt inkább átadta magát a megnyugvásnak, próbált ellazulni. Nem emlékezett rá, hogy mikor aludt el. Hogy egyáltalán elaludt- e vagy sem? Csak arra emlékezett, hogy furcsa feszültség  uralkodott el rajta. Nem tudta megmagyarázni az okát. Valami történt, és változott körülötte. Lélegzetvisszafojtva figyelt. – Valaki lekapcsolta a tévékészüléket – állapította meg riadtan, hisz nem hallotta a hangját, csak a szíve dobogását a csendben, és még valami furcsa neszt. A szemben lévő fotel felől. Már fulladozott, alig kapott levegőt a félelemtől. –Valaki, vagy valami ott van a fotelben! – Tágra nyílt szemmel figyelt, megbénult a teste. Lassan oszlott a sötétség és meglátta tisztán az alakot. Karola sziluettjét ismerte fel, ott ült vele szemben, viaszfehér arccal. Számon kérőn nézett feléje.

Próbált felállni, de ijedten tapasztalta, hogy nem tud megmozdulni. Kiáltani akart, de egy hang sem jött ki a torkán.

– Megígért nekem valamit, ne feledkezzen el róla! – hallotta az asszony hangját, de olyan távolról, mintha csak visszhangot hallana. – A gyermekeim veszélyben vannak... megígérte, hogy vigyáz rájuk! Ne késlekedjen!

Karola teste felegyenesedett és furcsán közeledett felé. Nem a földön járt, csak kúszott előre az alak a semmiben, mintha a levegőben járna. Érezte, mikor mellé ért az asszony, hogy a félelemtől gyöngyözni kezd a homloka. Az elsuhanó alak először hideg légáramlattal borította be, majd intenzív kórházszagot érzett. Nem tudott utána fordulni, nem engedelmeskedtek az izmai. Nem látta, hová tűnt. De eltűnt, mert oldódott benne a félelem görcse. Levegőért kapkodott, míg lassan megnyugodott.

– Az asszony meghalt a kórházban! – suttogta maga elé. – Eljött hozzám, hogy figyelmeztessen az ígéretemre.

Sára reszketett a félelemtől, a tévében elkezdődött egy amerikai akciófilm. Idegesen lehalkította a készüléket, amiben egy autós üldözés miatt kellemetlenül felerősödtek a zajok.

Egész éjjel égette a lámpákat, nem mert sötétben maradni. Hajnal felé már szúródott a szeme a kialvatlanságtól. Nem mert elaludni, mindig úgy érezte, nincs a szobájában egyedül.

Végül felkelt, összegömbölyödve ült a fotelba, lábait maga alá húzta, és figyelt, mint egy eszelős. Közben arra gondolt, hogy bizonyára elment a józan esze, mert normális ember nem élheti át azt, amit ő valóságként átélt órákkal előtte. Győzködte magát, hogy mind csak álom lehetett, hisz előtte való nap a gondolatai szüntelen a haldokló asszony körül forogtak. Hiszen emiatt rágódott végig, hogy idiótán megígérte egy haldoklónak, hogy teljesíti az utolsó kérését. Bizonyára csak ezért álmodhatott ilyen ijesztő képeket. Majdnem sikerült meggyőzni magát, de eszébe jutott az az éjszaka, mikor kórházban eszméletlenül feküdt az apja, és ennek ellenére látta őt benyitni a szobájába. Megjelent nála, valamit közölni akart vele, de ő csak aludt tovább. Ezer százalék, mikor felriadt, őt látta az ajtóban. Az árnyék akkor is valós volt. – Valami nincs rendben vele, nem értette az egészet. Mi változott meg körülötte? Vele? Mi a fene ez, hogy érzékeli, látja a halott lelkeket? – tépelődött, majd eldöntötte, ilyen ramaty állapotban nem megy be dolgozni. Felhívja reggel a főnökét, kér még egy napot.

A nap felfénylett a kis erkélyre nyíló ablakból, körbe simogatta a szobát, megkereste Sára arcát. Megpihent rajta. Fáradtan elindult a konyhába kávét főzni. – Végre, vége ennek az éjszakának! – suttogta maga elé, míg kivette a filtert a dobozából.

Összerezzent a telefon zenéjére, megállt a mozdulat kellős közepén, aztán rohant, hogy felvegye. Már semmi jóra nem számított az éjszakai rémálom után.

– Igen! – szólt türelmetlenül a telefonba.

– Ne haragudjon, tudom, hogy nagyon korán van... bocsánat! – hallotta Benjámin hangját a vonal túloldaláról.

– Maga az? Hallgatom. Nincs semmi baj, fel vagyok... már rég.

– Csak el szerettem volna mondani... nem tudom... miért gondolom, hogy magát érdekli... – halkult el bizonytalanul a férfi hangja, majd folytatta – Karola, a feleségem az éjszaka eltávozott. Az ígéretét, amit tett neki, így már teljesen elfelejtheti. De még egyszer köszönöm, hogy olyan kedves volt, hogy bejött tegnap a kórházba. A feleségem lelki békéje miatt... és magam miatt is... megmondom őszintén, kellemesen csalódtam önben. Szerettem volna ezt is elmondani, és még azt is, hogy... nekem is jól esett a jelenléte. Akkor... többet nem zavarom. Ég önnel!

Benjámin letette a telefont.

– Ennyi? Megint hamar lerázott. Micsoda stílusa van, belehalok!

Aztán idegesen kikereste Róza telefonszámát.

– Figyelj, szeretnék a haverokkal beszélni ma este, muszáj, hogy segítsetek, mert megbolondulok!

Róza megígérte, hogy összehozza őket annak ellenére, hogy nem volt estére megbeszélt találkozójuk. Furdalta a kíváncsiság, mi baja lehet a kolléganőjének, de végül legyőzte magában a kíváncsiságot. Próbálta inkább Sárát megnyugtatni.

– Jól van aranyom, majd hívlak, mindenhogy összefutunk dumcsizni, ha jönnek, ha nem. Bármi történt veled, vegyél mély levegőt, az segít, nyugi!

Nézte a telefonján a híváslistát, visszakereste az előző számot, amin Benjámin hívta. Látta, hogy az nem mobiltelefon volt, hanem egy nyilvános vonal. Talán a kórház folyosó végén, ott látott sarokban telefont a falon – emlékezett vissza. – Szegény pasi, min megy most keresztül? Nem tudta elképzelni sem, hogy bírja ki agyilag. Tényleg pszichológusra szorul, mert elkezdett aggódni érte. Vagy komplett hülye, az előbb mondta a férfi, hogy nincs tovább szüksége rá, elhúzhat...

Végkép összezavarta a tudatát az éjszakai jelenés és a férfi reggeli telefonja. Az összefüggés a két dolog közt nyilvánvalóvá vált számára. Az asszony szelleme meglátogatta az éjjel, az már biztos. A férje csak megerősítette a tényt, mikor felhívta és közölte, hogy az éjjel meghalt a felesége.

Tehát nem álmodta, valóságos volt a találkozás. Felejtse el, arra kért, de hogyan tehetné meg, hogy elfelejtse? Hisz még halálában is felkereste a felesége, hogy számonkérje az ígéretét! Megőrül az egésztől. Valaki csak tud rajta segíteni!