Felejtsen el mindent

 

Hálásan bólintott a férfi felé, kezeiről lefejtette a haldokló kezét, majd kiment a folyosóra. Mikor becsukódott mögöttük a kórterem ajtaja, Benjámin váratlanul átölelte. Önmagát se értette, hogy merte megtenni. Talán, mert hálát érzett, hogy elment a kórházba Sára, csak azért... talán, mert megkönnyebbült. Talán azért, hogy eljátszotta a szerepet, amire megkérte. – Nagyon is jól – állapította meg magában és meg is mondta neki.

– Köszönöm, hogy végig játszotta ezt a szomorú színjátékot –, és még szorosabban magához ölelte, úgy ölelte, szinte kétségbeesve, mint egy jó barátot, aki egyedül van mellette a tragédiában. Ez teljesen igaznak is tűnt, hisz nem volt senkije, akivel osztozhatott volna a fájdalmában. A reggeli trauma is elevenen élt még benne, mikor benyitott a kórterem ajtaján, és meglátta, hogy a felesége ágya üres.

– Elkéstem! – hasított bele akkor az önvád – Még az utolsó kérését sem voltam képes időre teljesíteni.

– Sajnálom, a főorvos utasítására átvittük az épület másik szárnyába. Egyre rosszabbul van szegény! – hallotta akkor az ápoló hangját.

– Jöjjön, elkísérem hozzá.

Bólintott, mert hang nem jött ki a torkán, csak ment a nővér után, úgy lépkedett, mint egy robot, akinek lenullázták az agyát.

És most ölel magához egy idegen nőt, aki egyedül, ebben a rohadt világban, átérzi az ő tragédiáját, aki nem lép át rajta undorodva, mint egy rothadó hullán. Annyira nem lép át, hogy nem csapta be, eljött a kórházba, mert hívta este. Annyira nem, hogy itt van a karjai közt, hozzábújva. És ez annyira jó érzés, olyan nagyon, különösen jó érzés volt számára.

Sára nem bánta, hogy ott álldogál a két erős kar ölelésében, nem taszította, nem volt számára kellemetlen. Átérezte a férfi fájdalmát már másodjára, amit magányosan élt át.

Hirtelen megcsapta egy illat, egy olcsó dezodor illata. Olyan, mint amit az apja is használt. Mindig vitatkozott miatta egy időben, hogy miért ezt a bóvlit veszi? Az emlékek megrohanták a gondolatait, és önkénytelenül odahajtotta a fejét a férfi mellkasára, hogy még jobban érezze. Akkor hallotta meg Benjámin szívverését, ami úgy dübörgött odabent, mint egy szabadulni vágyó rab a börtön rácsain.

Benjámin beszélt hozzá, de a lány mozdulata meglepte. Elhallgatott. Nem értette, miért simul hozzá Sára annyira. Zavartan elengedte és eltolta magától.

– Jól van. Menjen most már el! Ha kiér a kórházból, felejtsen el mindent. Még egyszer köszönöm, hogy eljött! – megfordult és visszaindult a haldoklóhoz.

Sárát nagyon kellemetlenül érintette a hangulatváltozás. Ott állt és nézett a férfi után kis ideig, aztán mérgesen, sietős léptekkel elindult a kijárat felé.

Micsoda haszonleső fazon –gondolta – ezért törte magát ennyire? Rendesen el se köszönt, ennyit a háláról! Mit mondott? Menjen és felejtsen el mindent? Na, ha ez kell könnyen megkapja tőle! De magának sem tudta megmagyarázni, miért, majd szétrobbant a növekvő méregtől.

Mikor már a távolsági buszon ült, visszaidézte a kórházban történteket.

Kegyes hazugság egy haldoklónak, ennyi volt az egész, jutott el többször ugyanarra az eredményre. Lehunyta szemét, átadta magát a busz, ringató mozgásának. Újra átélte a találkozás minden percét, de most már kicsit nyugodtabban.

De furcsa – gondolta magában –, a halál előtti tisztánlátás, vagy mégsem az? Hisz víziók, látomások jelennek meg csak ilyenkor, mint Karolánál is. Miért lenne ez tisztánlátás? Karola azt mondta Isten úgy rendezte, hogy a kettőnk útja keresztezze egymást. És az üzenet. Ó, nem, nem! Az csak vízió. Ő se százas, telefonszámot adott egy haldoklónak. Utólag rájött milyen idiótán viselkedett végig.

Később arra gondolt, hogy milyen melegséget érzett, amikor Benjámin átölelte, hogy milyen furcsa pillanatokat élt át. Sági Benjamin, meg a két gyereke. Még hogy ő viszi el nekik a boldogságot. Mármint kinek? Ennek az ismeretlen pasinak? Ki ez a férfi? Nincs hozzá semmi köze. Egy totál vadidegen csak. Nem ismeri... viccnek is rossz!

A bárzongorista

 

Pár órát tudott aludni hajnalban, kora reggel telefon csengésre ébredt. A kijelzőn megjelen Szofi neve. Érezte, hogy kiugrik a szíve a helyéről. Ugyan mit akar vele közölni?

-- Remélem nem ébresztettem fel? Kint vagyok az előkertben, nem akarom, hogy hallják a beszélgetésünket. Itt van nálunk Eliza. Majd mindent elmondok később. A lényeg, hogy ma este kilencórára legyen itt a móló melletti étterembe. A bárzenész kis időre átadja a zongoráját, a többi magán múlik. Remélem emlékszik arra a dalra, amiről Eliza mesélt nekünk. Bízzunk benne, hogy Eliza szíve megenyhül maga iránt. Akkor kilenc órakor, viszlát!

Gábor nézte az elnémult telefont, a tudatáig csak egyetlen gondolat jutott el, hogy Eliza él. Él! A többi nem fontos. Persze, hogy elmegy. Ez egy utolsó lehetőség, hogy Eliza visszatérjen hozzájuk. Szofi egy angyal!

Időben megálltak az autóval a vendéglő előtt. Kiszálltak és alaposan körül néztek. Sokkal nagyobb, hangulatosabb volt ez a hely, mint ahová eddig jártak vacsorázni.

Hallgatták egy darabig a kiszűrődő zajokat. Odahajolt Leventéhez.

-- Ma este kis időre enyém bent a zongora, legyél jó fiú, ha játszom rajta ott legyél velem. Ne menj el mellőlem egy pillanatra sem.

-- Miért találtad ki, hogy ma zongorázol? -- kíváncsiskodott Levente.

-- El kell játszanom egy két dalt... megkért az a hölgy, aki nálunk járt. 

Vett egy mély levegőt, megfogta a fia kezét.

-- Induljunk itt az idő.

A teremben egyenesen a zongorához ment, odahajolt a bárzongoristához, aki azonnal felállt és mosolyogva átadta a helyét.

-- Sok szerencsét Uram!

Óvatosan végig húzta a billentyűkön az ujjait, hogy kiismerje a hangszert. Egy olasz slágert játszott rajta először. Mintha megérezte volna, hogy már bent ülnek Szofiék, átváltott egy másik dalra. Levente könyökölt a zongora szélén, elmélyülten hallgatta. 

Szofiék vaddisznó cibetet rendeltek, John gesztenyéből készült sört kért hozzá. Nagyon megkedvelte a sziget egyedi sörét, minden alkalmat megragadott, hogy fogyasztani tudjon belőle. Mindketten izgatottak voltak, remélték, hogy sikerül a tervük és Eliza a professzorral újra egy párt alkotnak. Eliza az étlapot böngészte amikor eljutott hozzá a bárzongorista dala. Felnézett Szofira.

-- Érdekes, nem tudtam, hogy ilyen ismert ez a dal, angolul énekli, de ez egy magyar sláger. Te nem ismerheted, de én igen...

A teremben lehalkult a moraj, csak néha hallatszott egy- egy villa vagy tányér zörgés. A bárzongorista kellemes bariton hangján teljes átéléssel énekelt.

"Egy kis patak mindig rohant, s közben csak énekelt. egy sziklafal útjába állt, s a dalnak így vége lett. Én is így lettem néma víztükör, mikor tőlem elmentél. Nekem többé már a Nap sem tündököl, csak ha újra megjönnél."

Elizában visszatértek az emlékek, ezt a dalt énekelte Gábor is a tavaszi fesztiválon. Nem tudta elfelejteni azóta sem. "Látod így vitted el a színeket, mikor tőlem elmentél. Nekem többé már nem lesznek ünnepek, csak ha újra megjönnél."

Eliza lehunyta a szemét úgy hallgatta. Azt érezte, hogy játszik vele a valóság, illúzióba kergeti, mintha Gábor hangját hallaná. De nem fordult meg. Bent akart maradni az illúzióba, ha megfordul és látja, hogy nem ő az, megszakad ez a jó érzés, ami eluralkodott rajta. 

Szofit isidegesítette, hogy Eliza nem reagál a dalra. Sűrűn ránézett Johnra, aki lemondóan felhúzta a vállát. Megpróbálták, nem sikerült. Kis időre csend lett, de csak egy pár percre a zongora újra megszólalt. Eliza elsápadt, meredten figyelte Szofit, majd felált és hátra nézett a bárzongorista felé. A szomorú dal körbe ölelte, ráült a mellkasára, alig kapott levegőt. Azt a dalt hallotta, amit álmaiban hallott, de már magyarul:

"maradj velem, segíts nekem vigyél haza, fogd a kezem szeress nagyon, fáradt vagyok és nehéz a szívem vigasztalj meg, ha nem is hiszed,hogy szebb lesz a holnap, mondd, hogy lehet mondd, hogy lehet, ha nem is tudod, hogy hiszek neked amikor vége az utolsó dalnak is és a varázslat szétfoszlott már mi lesz veled, ha egyedül hagy a zajos tömeg sebzett vagy és te sem tudod, hol a helyed maradj velem, segíts nekem vigyél haza, fogd a kezem..."

Levente észrevette Elizát, odaszaladt hozzá és görcsösen átölelte a derekát.

-- Eliza, én tudtam, hogy nem haltál meg!

-- Ugye nem hallucinálok, csípjél meg azonnal! Te beszélsz? Mióta?

-- Muszáj volt. Apu belement a mólónál a tengerbe. A cipője is rajta volt. Muszáj volt kihívni onnan. Megígértem neked, hogy vigyázok rá. Azóta el sem mozdulok mellőle.

Eliza szemében megjelentek a könnyek.

-- Nagyon ügyes vagy, nagyon örülök, hogy ez a vágyam beteljesült, végre hallom a hangod.

Levente szélesen elvigyorogta magát.

-- Igen! Gyere mondjuk meg apunak, hogy előkerültél végre.

-- Menj csak kis doktornő, gyógyítsd meg ennek a szegény embernek a szívét -- biztatta John. --  Csak egy jótanács, örülnék, ha megfogadnád, ha szereted, soha ne legyen ezután előtte titkod. A bizalom az alapköve minden kapcsolatnak.

Elizának míg közeledett Gáborhoz, az jutott eszébe, hogy minden valósággá vált, minden hihetetlen dolog. A sok víz, amit látott az álmaiban, mind ott volt a hatalmas tengerben és a vad viharokban. A reménytelenség, ami miatt a halálba készült Gábor, valósággá vált. Az álomban nem tudta megmenteni, de a fia igen. Talánmégis volt egy cseppnyi szerepe abban, hogy megváltozott az apa és a fia sorsa. Mosolygott a könnyein keresztül, a barakát az áldást, mégis mindhárman megkapták ezen a csodálatos helyen. Csak ide kellett érte utazniuk. 

Gábor elmélyülten játszott a zongorán. Újra énekelte azt a dalt, amit az utóbbi időben olyan sokszor dúdolt magában úgy, hogy senki se halja.

Mikor egy kéz ránehezedett a vállára, az ujjai megálltak a billentyűkön. Egy hajtincset érzékelt, ami az arcához ért, egy kedves hangot, ami azt súgta a fülébe: -- Nem gondolod, hogy Leventének már ágyban lenne a helye? Későre jár. Gyere, menjünk haza.

Gábor felállt a zongora mellől, hátrafordult. Nem tudta mit csináljon, mit mondjon, a sírás fojtogatta a torkát. Aztán alig hallhatóan megszólalt.

-- Eliza, ahol te vagy, az a mi otthonunk. Mostmár tudom és értem, hogy miről akartál végig meggyőzni. Nagyon szeretlek Dékán Eliza.

Eliza meglepődve nézett Gáborra.

-- Te tudod, hogy ki vagyok?

-- Igen, Szofi mindent elmesélt rólad, és azóta még jobban szeretlek. Nagyon sok bocsánatkéréssel tartozom, sokszor és csúnyán megbántottalak tudom. De ez a múlté, nagyon fogok rá vigyázni, hogy jól érezd magad velünk. Már tudom, hogy meg lehet benned bízni, nagyon félre ismertelek.

A bárzongorista visszatért, megveregette Gábor vállát -- Nincs kedve itt dolgozni? Bejött mindenkinek ahogy zenél. Gratulálok, nagyon helyes családja van Uram!

Szofi és John felállva várta őket. Eliza odalépett hozzájuk, hogy elbúcsúzzon. Átölelte Szofit, közben halkan megköszönte a segítséget.

Szofiban feloldódott a szorongás amikor látta, hogy sikerült a kis cselszövésük, amit Johnal kitaláltak. 

-- Még nem vagyunk kvittek én csak segítettem, hogy visszataláljatok egymáshoz, de te sokkal többet tettél értem, az életem adtad vissza.

Gábor felemelte a kezét, hogy leintse a hálálkodó asszonyt.

-- Nincs igaza Szofi, vegyük úgy, hogy én is egy fuldokló voltam és ha önök és a fiam nincsenek...-- nem fejezte be, elérzékenyülve magához ölelte Elizát. Csak magában folytatta a ki nem mondott szavakat: -- már én is halott lennék.

Levente szemében kigyúltak újra a tiszta fényű csillagok, beteljesült amire vágyott: ők hárman összetartoznak ezután, úgy, mint a tenger, a sziklák és az égbolt.