Nőni akart az égig,
felhők pereméig.
Fürdött volna fényben,
esőben és hóban.
Gallyait páholyként
madárnak kínálta,
takarta, óvta kincsét,
madár puha fészkét.
Pók hálóját ringatta
a szélben, ügyesen
bogarakra dobta.
Susogott, mesélt,
zúgott, ha fázott,
üde leheletét fújta
szerteszét, világba.
Egy reggel gépek
zajára ébredt.
Törzsében penge
hasítva mélyedt,
fájdalomtól remegve
fuldokolva dőlt el.
Gyantázó könnyein
nézett fel az égig,
ahová vágyott,
egyre távolodott.
Kivágott fenyőfa
egy éjszakára,
hamis díszekkel
felcicomázva,
haldoklik egy
városi szobában.
