Remélem nem zavarom

 

Karácsony napján beköltözött a börtönbe az áhítat. Még a haragosoknak is volt egymáshoz egy két jó szavuk, mintha mindenki kapott volna a reggeli mellé egy jóságszérumot. Készülődtek a műsorra, várták a hozzátartozókat, a csomagokat. A látogatók meg is érkeztek, de most se tarthatott tovább a látogatás ideje, mint máskor, csak a levegő változott meg körülöttük az érzelmek felfokozott hullámai miatt. Benjámin tudta, hogy hozzá nem megy senki, próbálta magát elfoglalni mással. Nehezen telt az idő, úgy vánszorgott, mint egy aggastyán a temetőben. Csak késő délután szánta el magát, hogy felhívja Sárát. Szerette volna előbb, minden percben erre gondolt, mégis húzta az időt. Teljes bizonytalanság uralkodott el rajta: nemsokára beszélni fog Sárával, ki fog derülni mennyire neheztel rá. Megbocsájtott-e neki, vagy csak szükséges rosszként tűri és viseli a jelenlétét? Kap e tőle csak egy jó szót is, ami kedves lesz számára? Vagy csak hideg, kimért, hétköznapi stílusban fog hozzá szólni? A folyosó legvégén megállt, ott elviselhetőbb volt a zaj, ami a nagyteremből kiszűrődött hozzá. Az egész napi izgalom megtette a hatását, mikor meghallotta Sára hangját, alig tudott megszólalni.

– Helló. Kivel beszélek? – hallotta az ismerős hangot.

Nem jött ki hang a torkán, úgy érezte mintha fojtogatná a benne lévő türelmetlen várakozás.

– Boldog karácsonyt Sára... csak... én vagyok, Benjámin... a börtönből. Remélem nem zavarom.

A vonal végén egy pillanatra néma csend lett.om

– Magának is boldog karácsonyt Benjámin! Örülök, hogy hívott. Megkapta a csomagot? – hallotta Sára hangját.

– Igen, köszönöm, nagyon kedves, hogy gondolt rám. Jól esett. Legelőször is bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésemért, nagyon sajnálom, hogy olyan arrogáns voltam magával az utolsó találkozásunkkor.

– Bocsánatot kér? – hüledezett Sára, nem akart hinni a fülének. Ez az alak azt hiszi, ennyivel megoldotta, amit művelt vele, akkor téved. Arrogáns? Enyhe kifejezés a bunkóságra! Dühében alig tudta visszafogni magát, legszívesebben kikapcsolta volna a telefonját. Szerencsére lehiggadt annyira, hogy nem tette meg, eszébe jutott, hogy mégiscsak szent este van.

– Jól van, elfogadom a bocsánatkérését. De ne örüljön annyira... csak azért fogadom el... mert karácsony van.

– Köszönöm, megérteném azt is, ha elküldene egy másik égtájra. Tisztában vagyok azzal, hogy mennyire megsértettem.

– Inkább megalázott, nem ezt akarta mondani?

Benjámin kínosnak érezte a kimért, hivatalosra sikerült beszélgetést, de annyira feszült volt, hogy nem tudta hogyan változtathatna rajta. Arra gondolt, nem ismeri, nem volna jó ötlet most azzal elriasztani, hogy rámenős, nyomuló szövegelésbe kezd. Ha minden bevezető nélkül elmondja neki, hogy minden megváltozott, hogy teljesen másként gondolkodik már felőle, hogy becsüli, felnéz rá, tiszteli. Lehet gúnyolódásnak venné, miért is hinné el, mikor egy durva alak él az emlékeiben róla.

– Ha jól értettem, amit írt, ott vannak a lányaim magával – próbálta folytatni valahogyan a kényszeredettre sikerült beszélgetést.

– Igen, itt vannak, hiszen megírtam, hogy lehozom őket az ünnepek alatt vidékre... egy pillanat, szólok nekik, biztosan nagyon fognak örülni.

Sára örült, hogy megmenekült, neki is nehezére esett a társalgás. A legutóbbi találkozásuk óta nem változott a véleménye a férfiról, csak egy jelző vésődött be róla: hogy egy felfújt hólyag! Ezt most is elmondta magában többször.

– Zsuzska, Mónika! Gyertek gyorsan, apukátok van a telefonnál – hívta hangos szóval a két viháncoló gyereket.

– Apu, apu, apu! – szaladt boldogan Zsuzska – Hogy vagy apu? Mit csinálsz?

– Boldog karácsonyt kis manó! Jobban lennék, ha veletek lehetnék. És ti, hogy érzitek magatokat?

– Jól! Már ide megjött Jézuska. Angyal azt mondta, Jézuska hozta az ajándékokat, de én tudom, hogy nem is igaz, csak nem akarom neki megmondani, nehogy szomorú legyen. Meg apu... nagyon nagy hózás van odakint, de karácsonykor mindig hózás van, emlékszel rá te is?

Zsuzska csak mondta, monda, félve, hogy valamit ki ne hagyjon, mert mindent nagyon fontosnak tartott abban a pillanatban, hogy elmondja az apukájának. Nem szívesen adta át Mónikának a telefont, pedig megkérte Benjámin, hogy a nővérével is akar beszélni. De mikor oldalra nézett, mégis megsajnálta a nővérét, mikor látta, hogy Mónika türelmetlenül topog mellette. Szomorú képet vágva nyújtotta felé a telefont:

– Tessék, odaadom.

– Boldog karácsonyt apu! Hogy lehet az, hogy tudsz telefonálni? – kezdte kérdéssel a nagyobbik lánya a társalgást.

– Sajnos nem sok ideig tudok beszélgetni, de fogunk sűrűbben ezután. Kaptam egy mobilt, de be van határolva rajta, mennyi ideig beszélgethetünk. Remélem, ha megkérem Sárát, nem utasítja vissza a kérésem.

– Az nagyon jó lesz! Áh, ne félj, ő nem olyan visszautasítgatós. Küldtünk ajándékot, megkaptad?

– Igen, gyönyörű rajzok. Kiragasztottam a szekrényem ajtajára, hogy mindennap lássam őket.

– Örülsz neki? Akkor majd rajzolunk még – nyugtatta meg Mónika.

Ő is elkezdte a saját monológját, hogy milyen szép az ünnep vidéken, mesélt az állatokról, Lajkóról, Bicéről, a két hófehér bundájú kuvaszról. Aztán odahívta Sárát.

– Gyere ide Sára, mert lejár apu ideje!

Mi az a boldogság?

 

A tanár észrevette, hogy az utóbbi napokban nem olyan mogorva, befelé fordult Benjámin.

– Mi történt? Megváltoztál.

Benjamin bólintott, hogy érti, mire céloz az öreg barátja.

– Aláírtam... – válaszolt vissza bizonytalanul.

– Látod fiam, csak ennyi kellett, hogy szereztél magadnak egy kis boldogságot. Magadnak, a fiatal hölgynek, a gyerekeidnek. Egy aláírás, csak ennyi...

– Mi az a boldogság? Hagyjuk már! Mindig arra vágytam, hogy boldog legyek, de csak távolodok tőle. Mondtam már nemegyszer, hogy az én számomra vége, nem keresem, nem vágyok rá... mert nincs!

– Tudod te mi a boldogság egyáltalán? Még most se tudod! Pedig párszor beszéltünk róla.

– Azért sejtek valamit – mosolygott szomorúan Benjámin.

– Időszerű téma így karácsonykor. Szerintem az a baj, hogy hajszoltad mindig a boldogságot, el akartad érni, hogy végre boldog légy. A boldogság megfoghatatlan fiam, láthatatlan, nem lehet pénzért megvenni, se kikövetelni saját magunknak! Mégis hiába megfoghatatlan, mióta élőlény él a földön, mind és mindig, csak ezt kereste, hogy átélje a boldogság mámorító érzését. Pont ezért, mert mint célról beszélsz róla, meghatározod mit is kell érezned. Ha eléred a célt, attól még nem leszel boldog. Mert halvány sejtésed sincs, mit hajszolsz. Vakon keresed az út porában az elveszett kristálygyöngyöket, és közben csak a föld kavicsait gyűjtöd össze.

– Már megint sikerült megvigasztalnia.

– Dehogy, csak szólok, hogy nem jól értelmezed magát a boldogság fogalmát. Sokszor időzik, vagy hirtelen felbukkan melletted a boldogság és te észre se veszed, pedig ott van. Csendben, jelentéktelenül. Nem követelődzik, nem hívja fel hangosan magára a figyelmet. Ezért nem érzékeled.

– Csak egyet is mondjon, ha tud!

– Tudok! Például az a hölgy a látogatáson. Boldogságot hozott a számodra... de te nem vetted észre.

– Nem értem.

– Mit nem lehet ezen érteni? Eljött hozzád, rád szánta a napját, öltözködött, fésülködött, autóba ült, hogy találkozzon veled. Hogy tudomásodra hozza, hogy nem vagy egyedül! Ő kint a való életben összetartja a családod. És miért? Mert a számára ez fontos! Ki tudja miért? Most ne keressük az okokat. A veled való találkozás, az is fontos volt számára, az igen válaszod is nagyon fontos volt a számára. Ez mind-mind fontos volt neki. Mert számára te egy fontos ember vagy... voltál..., mert ezt is jól elszúrtad.

– Aláírtam a beleegyező nyilatkozatot, mondtam már...

– De nem ott és nem akkor! Mert nem érzékelted a találkozás jelentőségét. A boldogság érzésére rá kell hangolódnod, észre kell venned, ha feléd küld valaki egy pozitív életérzést. Sok minden okozhat örömöt, jó érzést, míg idebent vagy ezeknek adjál nagy jelentőséget. Tanulj, olvass, találj ki valami hobbit, hangolódj rá a gyermekeidre, küldj feléjük boldogságérzést, ha önmagadban már rátaláltál. Megérzik, hidd el, hogy velük vagy lélekben. Ha benned szeretet van, csak akkor tudsz tiszta szívből önzetlen szeretetet adni, ha boldog vagy, csak akkor tudsz boldogságot adni. Minden belőled indul, és a világ a te tükörképeddé válik. Ha fontos akarsz lenni más ember szemében, először légy fontos önmagad számára! Ezt nagyon jól jegyezd meg! És most megyek, mert karácsonykor mindenki maga alatt van. Itt meg pláne. Gyakoroljuk a nagyteremben a karácsonyi műsort. Gyere te is, rád fér egy kis kultúra!

Ítéletidő

 

Nem sokáig időztek a meleg helyiségben, sietősen terelgette a gyerekeket kifelé, mert egyre nagyobb pelyhekben hullott odakint a hó. Mire a leágazáshoz értek, kétségessé vált a tovább haladásuk. A bekötőút eggyé vált a környezettel a vastag hótakaró alatt. Telefonált.

– Kitalálunk valamit mingyá'! – szólt a telefonba keresztanyja.

Kis idő múlva vad csilingelésre lettek figyelmesek, előttük felbukkant egy lovas szán, Jánossal a bakon. Lett nagy csodálkozás a gyerekek közt a látvány miatt. Sára nem tudta elképzelni hogyan akar rajtuk segíteni a férfi. De hamar rájött a furfangos paraszti gondolkodásra, mikor elébe fordult az autónak a vastagtalpú paraszt szánnal.

– Ahun nyom van, ott út is van! – kiáltott János és meglegyintette az ostorát a levegőben. Sára indított és besorolt a szán taposta nyomba. Végig vezette a nyom, igaz kicsit csúszkált néha meg is farolt az autó, de végül sikeresen beértek a célba.

– Köszönöm János, maga nélkül ott maradtunk volna míg el nem olvad a hó. – hálálkodott Sára, majd meglátva a tornácon álldogáló két nőalakot, boldogan kiáltott feléjük.

– Szép karácsonyt, megjött a szentcsalád! Szerencsésen hazaértünk!

– Isten hozott benneteket kislányom! Gyertek csak gyorsan befelé a melegre! – jött az invitálás azonnal.

Nem kérették magukat, nagyon lehűlt a levegő. A gyerekek magukhoz vették a táskáikat, siettek befelé. Csak a csomagtartóban maradt továbbra is pár dolog, aminek még nem jött el az ideje, ott lapultak ugyanis a karácsonyfa alá vásárolt ajándékok.

Mikor a bemutatkozáson túl jutottak, Sára anyukája megmutatta sorban a gyerekeknek a helyüket.

– Egy szobát készítettünk elő, mert eredetileg két kislányt vártunk, Zsuzskát és Mónikát. De semmi gond, megoldottuk Terka mamával, a kis szobába alszik Flóri, a nagyobbik szobába betettünk még egy derékaljat Zitának. Jó lesz e bogaraim?

Senkinek nem volt kifogása, gyorsan lepakoltak és csillogó szemmel leültek a nagy asztal köré. A konyhát átjárta a sütőből kiáramló rakott krumpli illata.

– Egyszerű paraszti étek, szeretitek-e? – nézett a gyerekekre Terka mama.

– Nagyon szeretem, pláne, ha sok tejfel van rajta – csillant fel Flóri szeme mikor megtudta milyen ízes lakoma vár rájuk.

– Tejfel? Az igazi paraszt kolbász az adja meg az ízét fiam! – ellenkezett vele az öregasszony nevetve.

– Szóljatok csak bátran, ha valami hiányzik, vagy nem tudtok bármit. Csak bátran, ne szégyenlősködjön senki, nem felejtettétek ugye, Terka néni, Mártika néni a nevünk – biztatta a gyerekeket Sára anyukája.

– Nem hát, mán megjegyeztük! – nyugtatta meg Zita – Mán az úton megtanultuk.

A tepsi végre az asztalközepére került, mellé fonott kosárkában kenyér és rózsás cserépedényben színes csalamádé.

Vacsora után a gyerekek elvonultak a szobájukba, Sára leszedte az asztalt és hozzá fogott mosogatni. A két idős nő a kandalló mellé telepedett.

– Jó, hogy hazaértetek lányom, holnapra még nagyobb lesz a hó. Ítéletidő jön, bemondta a rádió.

– Ahogy jön, úgy el is megy! – nevetett Sára – Mi már jó helyen vagyunk. A karácsony meg itt lesz idebent, eshet a hó kint, ahogy akar.

– Félő, hogy a templomba nem tudunk elmenni misére – aggodalmaskodott az öregasszony.

– Majd imádkozunk itthon Terka! – vigasztalta Sára anyja.

– De figyelj csak ide lányom, de ne haragudj meg érte, ez a két nagyobb gyerek... szóval...

– Mi a baj velük anyám?

– Cigányok... nem félsz tőlük?

– Nem tettek olyat, hogy féljek. Ti se féljetek. Szeretném, ha lenne egy jó emlékük erről a pár napról, amit velünk töltenek.

– A karácsony hozza a szeretetet a szívekbe. A gyerek meg gyerek, ha magyar, ha cigány! – válaszolt bölcsen Terka mama – Legyen szép karácsonyunk.

– Jöttem volna segíteni! – hallották az ajtó felől a hangot. Zita állt ott halvány arccal.

– Nagyon kedves vagy, hogy segítesz, hisz te vagy itt a rangidős nagylány! – nevetett Sára és átölelte a vállát, aztán halkan a fülébe súgta – Amit hallottál, gyorsan felejtsd el!

–Tudom én Sára néni, hogy sokan ki nem állhassák a cigányokat, ne tessék magyarázkodni – felelte szomorúan Zita. – Eltörölgetek, jó lesz?

De hát tesók vagyunk

 

Mire hazaért elhatározta, kikéri karácsonyra az átmenetiből a két gyereket. Elférnek az autóban, leviszi őket is vidékre. Majd rájön közben a válaszokra az ünnep alatt. Ha Zsuzskát ezzel boldoggá tudja tenni, hát legyen. Nem sokat teketóriázott, felhívta a befogadót. Az otthonvezető hangján érződött a meglepetés, de nem utasította vissza az ajánlatát.

– A gyerekeknek kell írni egy kérelmet a hivatásos gyám felé, hogy elfogadják és szeretnének elmenni önnel az ünnepekre. Ha megkapják a rendkívüli kapcsolattartásra az engedélyt, akkor elutazhatnak. Mindenesetre szép gesztus a felajánlása.

– Az ötlet nem tőlem származik, hanem a két kislánytól. Nekik is szeretnék ezzel örömet szerezni. Zsuzska lelkét kiváltképp bántja, hogy a másik kettőért nem megy senki, hogy kivigye őket az ünnepekre.

– Igazat mondtak. Felmértük ki marad bent az ünnepek alatt. Sajnos ők is köztük vannak.

– Ennyi! – mondta ki hangosan mikor letette a telefont – Ennél többre nem vagyok képes Zsuzska, ennyire képes a ti angyalotok.

Az otthonvezető elindult a felső emeletre, kezében már ott volt két üres papírlap, vitte Flórihoz és Zitához.

– Gyere csak fiam, de előbb kopogj be Zitához, egyforma dolgom van veletek!

Megvárta türelmesen, hogy megjelenjen Zita is az ajtóban.

– Üljetek az asztal mellé, nyilatkozatot kell írnotok, diktálok.

A két gyerek ijedten ült le, forgatták a kezükben az üres papírlapot.

– Mit kell erre írni? – nézett Zita kérdőn Marika nénire.

– Nektek kéne megfogalmazni, de segítek, hogy érthető legyen.

Zita mikor leírta az első mondatot, letette a tollat.

– A rosseb megy innen ki, sehova nem dugnak el innen! Mit tanált mán ki a vezetés? – kezdte el a méltatlankodást.

– Nem akartok elutazni az ünnepekre Zsuzskával és Mónikával? Az más. Akkor tárgytalan! – húzta el az üres papírlapot előlük Marika néni.

– Na, még egyszer, mert nem értem! Te Flóri érted? Ki mondta, hogy visznek?

– Závori Sára nemrég telefonált, hogy szívesen lát benneteket a vidéki házukban. Azért döntött így, mert szeretné Zsuzska és Mónika, ha velük mennétek karácsonyozni.

– Azta! Hát így kéne mondani az elejétől. Írom mán, csak mongya! – örült meg a hírnek Zita és buzgón nekifogott az írásnak. Flóri sovány arcában is kezdett ragyogni a két fekete szembogár.

– Kimegyünk családho' karácsonyra? – kérdezte hitetlenkedve.

– Igen, ezt próbálom veletek megértetni már mióta! – nevetett fel az otthonvezető – Szerencsések vagytok, hogy a két kislány annyira megkedvelt benneteket.

Zita kissé zavarba esett, de gyorsan fordított a gondolatmenetén.

– Hát ez igaz, de hát tesók vagyunk, igaz Flóri?

Flóri vigyorogva rábólintott – Igaz, azok hát!

Mikor az otthonvezető elvette tőlük a megírt kérelmeket és magukra maradtak, összenevettek, összecsapták a tenyerüket.

– Na de jó mán Flóri, nem maradunk itt a porfészekbe. Mán megijedtem, hogy valamit ránk akarnak kenni! – vihogott boldogan Zita, aztán egész délután még a fenekén se tudott ülni, annyira várta, hogy előkeveredjen a két kislány az óvodából

Nem is tudta előttük titkolni egy pillanatra sem az örömét.

– Micsoda firmák vagytok, he, igazán megmondhattátok volna, mire készültök! – támadta le őket jóformán az ajtóban.

– Mi bajod van Zita? Nem csináltunk semmit! – nézte meglepődve Mónika.

– Az igaz, nem csináltatok. Csak titkolóztatok. Ha nem kellett vóna nyilatkozni, most se tudtuk vóna meg az igazságot!

– Mondjad már, miről beszélsz?

– Miről, miről? Ne add itt az ártatlant, hát arról, hogy megyünk veletek karácsonyozni.

Mónika és Zsuzska lassan felfogta miről karattyol Zita összevissza, összenéztek és hangosan elnevették magukat. Zsuzska körbe- körbe táncikálva szajkózta jó darabig:

– De jó, de jó! Az Angyal ezt találta ki. De jó, de jó! – aztán odasúgta Mónikának – Látod, jó, hogy szóltunk Angyalnak!

– Miért? Nem kereste meg az angyalukat.

– Lehet, hogy nem is akarta, mert ő volt az angyal, aki végig kereste Zitát és Flórit, csak szólni kellett neki, hogy ők is itt vannak.

Ezután a négy gyereket, ha volt egy kis szabad idejük, összebújva látta mindenki.

Flóri is kezdett a külvilág felé alakulni, a sebek elhalványultak a bőrén, a haja is kinőtt, már nem volt holdvilág buksija, sűrű fekete tüsis haja lett. A lelkében is hegedtek a sebek, bizonyára annak a csodálatos hírnek köszönhetően, hogy nem tölti magányosan a szeretet ünnepét. Az meg külön egy fantasztikus érzést jelentett számára, hogy rájött, hogy van ezen a kerek világon olyan, akinek fontos mi történik vele. Ez volt a legnagyobb gyógyír a lelkére, és vele egy meg nem fogalmazott reménysugár, ami ott ólálkodott szégyenlősen attól a naptól kezdve a lelkében... hogy egyszer ő is családra találhat, ahol szeretve érzi majd magát örökre.

Érzelem és kötődés nélkül

 

Mikor visszavitte a két kislányt még nem ment haza, hanem abba boltba igyekezett, amit séta közben felfedezett, egy képzőművészeti boltba. Gondosan válogatott, közben tanácsot kért sűrűn, mire sikerült összepakolnia egy kosárnyi kelléket "Egy amatőr festőnek szánt ajándék"– címszó alatt.

Egy hét múlva személyesen vitte be a börtönbe a nevelőtisztnek a csomagot.

– Nincs kedvem találkozni vele, ha hivatalossá válik a gyermekek feletti felügyeletem, bejövök a lányaival meglátogatni, ha igényt tart rá. Ezt itt egy szerény karácsonyi ajándék – mutatott a csomagra. – Szeretném, ha odaadnák neki. A lányaitól rajzok, karácsonyi üzenetek, és rajzeszközök. Azt mesélték a gyerekei, nagyon jól bánik az ecsettel, tehetségesen festett a civil életben. Talán, ha újra elkezdené idebent a festést, segíthetne neki, hogy átlépjen a sok rossz emlékén. Mit gondol?

– Sajnos a csomagot fel kell bontanunk, a szabályzat miatt – válaszolt a tiszt mikor átvette a gondosan leragasztott dobozt. – Ha rendben van, természetesen megkapja az elítélt. Mikor adjuk oda, van valami kérése ezzel kapcsolatban?

– Igen. Ha lehet, akkor az ünnepek alatt, ne előtte. Köszönöm.

Mint aki teljesített egy rászabott feladatot, megkönnyebbült amikor elhagyta az épületet. Most is ugyanaz játszódott le benne, mint olyan sokszor az utóbbi időben: valaki irányítja a gondolatait. Először megmutatta ez az erő a gyermekekhez vezető utat, és most Benjámin felé tereli.

Aznap a tanfolyamon félrehívta Mariannt a cigány nevelőszülőt, Flóriról és Zitáról akart vele beszélni.

– Figyelj Mariann, ismerek két roma gyereket a befogadóban, nincs hová menniük karácsonykor. Nincs valami ötleted, tudnál segíteni? Ki kellene valamit találnom, a két kislány, akit kiviszek ünnepekre, nagyon aggódik ezért a két gyerekért. Azt mondják, sehová sem tudnak kimenni az ünnepek alatt.

– Hány évesek?

– Tinédzserek, talán tizenhárom-tizennégy évesek.

– Ajjaj, kedvesem, az sok! Mármint a kivitelre, a cigánygyerek ennyi idősre nagyon betanult mindenre. El nem rontom az ünnepem miattuk, ha arra gondoltál, hogy én vigyem ki őket!

– Igen, rád gondoltam, mert te is roma vagy – felelte csalódottan Sára.

– Az vagyok hát, cigány, nem titok. Azért ismerem a fajtám! Minálunk a tizennégy éves már nem gyerek, a lányok férjhez mennek ilyen idősen, némelyiknek már gyereke is születik. Ezek már nem gyerekek, felnőttesen gondolkodnak. Sunyik, alamuszik, kihasználósok, egy percig nem vállalnám őket, csak úgy, a semmiért.

– Nincs valami jó véleményed róluk! – mondta keserűen Sára.

– Nincs, de ne ítélj el érte, tapasztalatból tudom. Én viszek ki cigánygyerekeket, de csak fiatalokat, akiket még tudok nevelni. Az idősekkel sok a baj, persze nem csak a cigányoknál, a magyarnál is. Ők már kitanulták az élet iskoláját. Ahhoz meg, hogy tisztelettel kötődjenek hozzád, mint nevelőhöz, kicsi az esély. De miért is várnánk el a kötődésüket, mikor addig, míg hozzád kerültek csak a csalódásokat élték át a felnőttek felől. Szóval még elítélni se lehet őket, hogy csak kihasználják a lehetőségeiket, érzelem és kötődés nélkül.

Sára hazáig gondolkodott, hogy miért volt ilyen elutasító látatlanul Mariann. Na, meg azon is, ha ilyen betanultak ilyen korukra ezek a cigány fiatalok, miért kíséri Zsuzska és Mónika olyan nagy figyelemmel a sorsukat? Náluk miért működik az érzelmi kötődés?

Eltévedt angyal

 

Szombat délután már nem a cukrászdába ment a gyerekekkel, hanem a főtér forgatagába indultak, csodálni az ünnepi sátrakat és a tér ragyogását. Nézelődés közben sűrűn megálltak sült gesztenyét enni, forró teát inni.

– Hogyan tervezzük el a karácsonyi ünnepünket, mit gondoltok? – kérdezte meg váratlanul a gyerekeket.

– Kijövünk ide megint – nyugtatta meg Zsuzska.

– A karácsony nem ilyen, nem sétálós! – nevetett fel Sára – A karácsony családi ünnep, ilyenkor mindenki otthon van.

– Nekünk már nincs olyan, apu felégette – mondta szomorúan Mónika.

– Mi lenne, ha összekapnánk magunkat és a téli szünetben lemennénk vidékre, oda ahová később elköltözünk. Legalább megismerkedtek a családommal.

Nagy lett az öröm, hirtelen nem is volt más téma, csak a vidéki utazás. Zsuzska elkomolyodott, ami feltűnt azonnal Sárának.

– Mi a gond, mi bánt?

– Áh, semmi különös, csak azon gondolkodtam, hogy segíthetnél...

– Persze, hogy segítek, csak mondd már ki végre, miben segítsek!

Zsuzska nehezen fogott a mondanivalójához.

– Tudod, arra gondoltam, hogy te bizonyára sok angyalt ismersz. Nem ismersz olyat, aki eltévedt, míg keresett két gyereket?

– Nem értem. Miről beszélsz?

– Törd a fejed, hátha eszedbe jut, hogy keresi valaki Flórit meg Zitát. Ha nem ér ide időben, ők ketten sehol se tudnak örülni a karácsonynak.

– Zitát ismerem, nagyon vagány lány, Flórit még nem. Mi van velük?

– Hát Flórit visszahozták a rendőrök, nagyon rossz bőrben van – szólt a beszélgetésbe Mónika.

– Sajnos az angyalok sokszor sokat keresgélnek, mire megtalálják a gyerekeket – sóhajtott fel Zsuzska.

– Nem egyszerű az élet, majd meglátom, mit tehetek értük – mondta komolyan Sára, hisz ismerte már a kislány érzékenységét.

– Még van egy dolog az ünnepek előtt, el ne felejtsünk! Szeretném, ha saját magatoktól készítenétek ajándékokat. Mondjuk, rajzolnátok egy-egy ajándék képet.

– Kinek? – néztek rá csodálkozva a lányok.

– Például apukátoknak, meg az én családomnak is.

– Ki viszi be apunak?

– Elviszi a posta, készítünk egy karácsonyi csomagot.

– Miért kell apunak ajándék?

– Mert aláírta a papírokat, azért.

– Akkor rajzolunk neki, nyugodjál meg! Én biztosan – egyezett bele Zsuzska boldogan.

– Jól van én is rajzolok – felelte komoly arccal a nagyobbik. – Furcsa, hogy aláírta apu.

– Lehet csak azért, mert nagyon magányos, nem úgy, mint mi. Igaz? – tépelődött Zsuzska.

– Nagyon sok emberrel van körülvéve ott, ahol van, de attól még lehet nagyon magányos – válaszolt Sára halkan. – Menjünk haza, nagyon elszaladt az idő.

Majd lesz valahogy

 Zsuzska hallgatta a beszélgetést, és közben a gyermeklelke nagyon megsajnálta Flórit, arra gondolt, hogy segíteni kéne rajta valahogyan. Addig- addig gondolkodott, hogy rájött mit kell tennie. Boldogan újságolta el

ezek után Mónikának.

– Én már tudom, hogyan segíthetnénk Flórinak!

Mónika érdeklődve hallgatta a húgát.

– Ha megkérjük Angyalt, hogy segítsen rajta, bizonyára segíteni fog szívesen. Hisz ő is angyal, gyorsan megtalálná azt az angyalt, aki régóta keresi Flórit.

– Meg Zitát.

– Jól van, meg Zitát.

– Megkérhetjük rá, talán karácsonyig még ide is talál.

Róza többször rákérdezett Sárára, hogy milyen döntést hozott a gyerekekkel kapcsolatban, mi lesz például abban az esetben, ha nem kapja meg a jóváhagyást a börtönből.

– Nem tudom, otthagytam a nyilatkozatot. Az biztos, hogy én oda többet a lábam sem teszem be. Meg az is biztos, hogy nem alázkodom meg újra előtte. Ha meg nem írja alá, akkor így jártam. Szóval, majd lesz valahogy.

– Sajnálom, hidd el, ez az egész történet lehetne nagyon szép, ha ez az alak nem rondítana bele – morfondírozott Róza, mert nem tudott még tanácsot sem adni a barátnőjének. – És hogyan döntöttél a gyerekek felől?

– Sokat gondolkoztam elhiheted, végül arra jutottam, hogy elvégzem a tanfolyamot, megpróbálom az apa hozzájárulása nélkül kihozom a lányokat. De nagyon nehéz lesz végig csinálni, a beleegyezése nélkül.

– Helyes. Én is ezt tenném a helyedbe. Az ürge még három évig rács mögött lesz, onnan osztja az észt, nem sok vizet zavar, nem kell félned tőle.

– Nem félek tőle, csak nagyon haragszom rá – világosította fel Rózát szomorúan Sára.

Pár nap múlva megváltozott minden. A foglalkozás végén bement hozzájuk a gyermekvédelmi főelőadó, odaült a sor végére és türelmesen várta, hogy végezzenek az aznapi témakörrel. A foglalkozás végén megdicsérte az aktivitást, többen felálltak, sok kérdésre remélve választ, közelebb mentek hozzá. Sára ismerte ezeket a kérdéseket: – „Mikor helyeznek ki hozzám gyermeket? – Most kik vannak bent?" Indult a fogason lévő kabátjáért, neki nem volt mit kérdeznie. Háttal állt a főelőadónak, mikor meghallotta, hogy az ő nevét mondja ki hangosan.

– Sára ne menjen el kérem! Megkaptuk a hozzájárulási nyilatkozatot a börtönből. Akkor mehet a környezettanulmány, mikor küldjük ki az ottani kollégákat?

Sára lelkéről leesett a teher, szinte hallotta, ahogy körülötte csengve-bongva összetörnek a mozaiklapokon. – Hát mégis aláírta ez a befordult alak! – ért el hozzá a lényeg.

– Mindegy mikor. Szólok telefonon a családomnak, édesanyám mindig otthon van – fordult a hölgy felé széles mosollyal.

A mosoly ott maradt egész nap az arcán, mindent szebbnek látott, mint pár nappal azelőtt. Aznap a gondolatai végig Benjámin körül forogtak, nem értette miért gondolta meg magát a férfi, miért döntött másként, talán mégse olyan gonosz, mint amilyennek mutatta magát. Nehéz volt elhitetni önmagával, hogy a férfi megváltozott, de már nem tudott haragudni rá. Kisöpört a lelkéből minden rossz gondolatot. Megpróbálta csak a jó oldaláról értelmezni az életet, ezért ünneplőbe öltöztette a lelkét.

Ugye mi jók voltunk ?

 

Mónika és Zsuzska mindennap járt a közeli óvodába. Akkoriban vittek be nyolc cigánygyereket, testvéreket, ezek között volt három óvodás korú. Öten bandukoltak Böbe néni kíséretével a hűvös novemberi reggelen, az óvoda felé vezető úton.

Böbe néni mindig csacsogott, mint a gerle a fán. Mónika sokszor csodálta, hogy nem fárad bele az örökös kerepelésbe. Vagy mesélt valamiről, vagy kérdezett, vagy éppen rendre utasított, mindegy volt neki, csak hallatni tudja a hangját.

Azon a reggelen nem volt csak egy témája, azon aztán kimerítően végig bosszankodta az utat. Nem tudott ugyanis napirendre térni, se belenyugodni abba a ténybe, hogy Teréz, a legkisebb cigánylány, miért a kabátja ujjába törli az orrát a papír zsebkendő helyett. Aztán megunta, legyintett egyet lemondóan, megadta magát, mert Teréz csak nézett rá, mint borjú az új kapura.

Böbe néni hirtelen váltott témát, de azt úgy mintha derült égből lecsapott volna közéjük az isten-nyila. Mónika és Zsuzska egyszerre állt meg, szinte földbe gyökerezett a lábuk, attól, amit hallottak tőle.

– Mónika, tudjátok már, hogy szombaton eljön az a néni, aki kivisz benneteket? Ideje már, hogy zöld ágra vergődjön a sorsotok. Biztos örültök, igaz?

– Milyen néni? Még nem mondták... nekünk. – nyögte ki végül a nagyobb lány.

– Hogy-hogy nem mondták? Már napok óta beszélik odabent, hogy végre jelentkezett, akit annyira vártok. Hát, jön az angyalotok... de van neki becsületes neve, úgy hívják, hogy Závori Sára.

– Az angyaloknak nincs nevük Böbe néni – méltatlankodott Zsuzska –, nem mihozzánk jön az biztos.

– Hát én úgy tudom, hogy hozzátok, mert szólt az otthonvezető, hogy ti bent maradtok szombatdélután, nem jöttök a városba velünk, mert akkorra van megbeszélve a találkozótok.

Böbe néni ezután bent ragadt a témában. Végig az óvodáig nyomta a szöveget, hogy milyen jó az, ha egy gyerekért eljön valaki. Meg hogy se-perc és nyakukon a karácsony, a szeretet ünnepe. Zsuzska és Mónika hallgatták, de nem minden ért be az agyukig, a sok feléjük küldött mondat kint tekergett körülöttük a fagyoslevegőben, mint a kifújt meleg lehelet.

– Na, nektek lehet, hogy szép lesz ez a karácsony aranyaim – fejezte be Böbe néni a szóáradatot, de csak azért, mert közben megérkeztek az óvoda kapujához.

Nehezen teltek a napok ezután. Zsuzska lelkét remegtette meg legjobban a hír, kételyek gyötörték egyfolytában. A sok kérdésre a nővére se tudta a helyes választ, például azt, hogyan lehet egy angyalnak ember neve? Arra meg ő se mert gondolni, hogy valaki más jön, hisz Böbe néni nagyon komolyan mondta, hogy szombat délután meglátogatja őket a barna angyal.

– Azért is biztos lehet – meditált Mónika –, mert megígérte Elvira néni, hogy megkeresik inkább, csak jók legyünk ezután.

Hogy jól gondolkodik-e, megkérdezte a biztonság kedvéért a húgát is.

– Ugye Zsuzska, mi jók voltunk mostanában?

– Jók, hát. – bólogatott a kislány – Te is.

– Akkor lehetséges, hogy megkereste Elvira néni az angyalt, mert jók voltunk.

– Lehetséges – mondta reménykedve Zsuzska

– Csak azt nem tudom, hogy tudtak angyalnak levelet küldeni, vagy megkeresni éppen. Az angyalok nem sűrűn vannak itt a földön.

– Lehetséges, hogy a barna angyal többször van itt, mert nem tud repülni csak autót vezetni – magyarázta meg izgatottan Zsuzska.

Katerina Forest: Gender Jézus!

Kint szürke köd mocska ragad az utca kövén,
fekete varjak károgását szórja a szél.
Harang kondul, halottnak zenél,
érces ritmusa belsőnkben remeg.

Ma Jézus megszületett.

Vitát nyit róla a sok agyhalott  Senki,
ki is volt Ő, férfi vagy nő? Íme, itt az új gender lobbi!
Összegörnyedt pénzeszsákok tologatják a zsetont,
zsebünkből most forgatják ki a Holnapot.
Minek nekünk Szabadság, Fény, és Öntudat?
Az életünk a legvidámabb barakk, ahol 
a Közöny ágyán a lelkünk térdepelve sír. 

Ma Jézus megszületett!

A Félelem púpos, torzszülött gyermeke,
benéz az ablakunkon, ajtónkhoz oson.
Csendben időz, majd ököllel rácsap, ordítva
követel, engedjük be, hozzánk tartozik!
S mi lehajtott fejjel, ajtót nyitunk neki.

Már Jézus megszületett!

Kint szürke köd mocska ragad az utca kövén,
fekete varjak károgását szórja a szél.
Harang kondul, halottnak zenél,
érces ritmusa belsőnkben remeg.

Várjuk Jézust! Valahol már megszületett!

Katerina Forest: Tenyerembe veszlek

 Tenyeremre veszlek,

felemellek, hogy lásd milyen a világ.

Ha kimozdulsz az álmaidból,

alvó lelked kinyitod,

meglátod, az csak ámbrád

volt, miben magad ringatod,

 nem a holnapod.

Ébredj már fel, menj az utcára,

figyelj a fagyos éjszakában.

Nézd a hajléktalant,

kékülő ujjában a halált, a

zörgő összetört magányt.

Nézd a munkanélkülit,

az utcán kódorgót,

ki önmagával nem mer

 szembe nézni, görcsben

gyomra, lelke, mert

keres, egyre keres egy

kiutat a bizonytalanságban.

Ott van a nyomorék,

ki bizonygatja, hogy beteg,

az évek malmában

a kerék felmorzsolta.

De hiába, csak ő tudja

 kín milyen keserves,

más csak vigyorog rajta.

Ébredj már fel, menj ki az

utcára ne a Pláza cicomába.

Karácsony közeleg, nézd

a sóvárgó szegényt,

ott a csillogó kirakatüvegén.

Álom világod szemed sötét

 függönye, takarásából nem

veszed észre, hogy lazán

felelőtlen semmittevésben,

ha felnőttként elindulsz,

hogy megvívd a saját csatád,

az utca végétől te sem jutsz

tovább. Majd állsz az út  sarkán

egyedül, bizonytalanul,

nézed, hogy álmod a sárba gurul.

A csőcselék rajta átvonul.

Tenyerembe veszlek

újra és újra, fáradhatatlanul

mondom, írva és szóval az imám.

Talán egyszer elér hozzád,

hogy  a jövő mi szembe jön

könyörtelen

Katerina Forest: Az öngyilkos Karácsonya

Egész nap várt, egy telefonhívást
postást,várt egy érzést, üzenetet.
A csend körülölelte, szinte fojtogatta.
Felöltözött, elindult tétován valahova.
Csak ment az utcán, bambán botladozva.
Néha meglökték- Vak vagy, nem látsz?
- Talán vak vagyok igaz, és süket is vagyok,
ezért fényt és hangot koldulok- válaszolt.
Mikor hazaért, rádiót hallgatott,
miből gyönyörű hangon áramlott lelkébe
a zene. Leült és gondolkodott.
Menyből az angyal eljött hozzátok
pásztorok, pásztorok...
A dal körbejárta, körbefonta.
Rájött, hogy mi hiányzott egész nap.
A dal bezárta egy hatalmas depresszióba.
Megterített. Asztalán mindent elrendezett,
szalvéta, pohár, evőeszközök.
Poharába vizet öntött,
koccintott a halállal.
A rádióból a dal körülölelte, bezárta.
A nadrágszíjat a vascsőre feldobta.
- Mennyből az angyal...

Katerina Forest: Tenyerembe veszlek

Tenyeremre veszlek,

felemellek, hogy lásd milyen a világ.

Ha kimozdulsz az álmaidból,

alvó lelked kinyitod,

meglátod, az csak ámbrád

volt, miben magad ringatod,

 nem a holnapod.

Ébredj már fel, menj az utcára,

figyelj a fagyos éjszakában.

Nézd a hajléktalant,

kékülő ujjában a halált, a

zörgő összetört magányt.

Nézd a munkanélkülit,

az utcán kódorgót,

ki önmagával nem mer

 szembe nézni, görcsben

gyomra, lelke, mert

keres, egyre keres egy

kiutat a bizonytalanságban.

Ott van a nyomorék,

ki bizonygatja, hogy beteg,

az évek malmában

a kerék felmorzsolta.

De hiába, csak ő tudja

 kín milyen keserves,

más csak vigyorog rajta.

Ébredj már fel, menj ki az

utcára ne a Pláza cicomába.

Karácsony közeleg, nézd

a sóvárgó szegényt,

ott a csillogó kirakatüvegén.

Álom világod szemed sötét

 függönye, takarásából nem

veszed észre, hogy lazán

felelőtlen semmittevésben,

ha felnőttként elindulsz,

hogy megvívd a saját csatád,

az utca végétől te sem jutsz

tovább. Majd állsz az út  sarkán

egyedül, bizonytalanul,

nézed, hogy álmod a sárba gurul.

A csőcselék rajta átvonul.

Tenyerembe veszlek

újra és újra, fáradhatatlanul

mondom, írva és szóval az imám.

Talán egyszer elér hozzád,

hogy  a jövő mi szembe jön

 veled, rideg és könyörtelen.

Katerina Forest: Hideg Karácsony

Belépett a tél a völgybe,

zúgó fenyvesek közt jött le.

Lépte nyomán fagyott virág,

kővé dermedtek a fák.

Bolyhozta fehérre tó jegét,

ezüst jégkásával főzte levesét.

De csitt,  ki sír az éjszakában,

a hósapkás  kicsi házban?

Szélkezével kopog a tél,

az ablak kristályos üvegén.

Benn egy didergő gyermeket lát,

ki sírva kérleli az anyját.

Valami nincs itt rendjén,

kavarta tovább a tél a  hópihét,

majd besúgott az ajtó réseken

a tél egy csodás mesét.

Mesélt a télről, a havas tájról,

a vetést védelmező hó paplanról.

Hogyha tavasz jön lába nyomában,

virágfüzér lesz a nyakában.

Mesélt a tél, a Karácsonyról,

a csodás szent ünnepnapról.

Mikor ezüst szánkón jön tálapó,

szeretet zsákkal tele a szánkó.

A gyermek elalszik végre,

kicsi lelkében ott a béke.

Erdő mélyéről megrakott

szekeret húz két deres,

a házhoz érve prüszkölve megáll.

 Az ablakon át az első napsugár

reggel a gyermekre rátalál.

Az anya mosolyog csendben,

benn már a boldogság tanyáz.

 Kinn a tél zenél, orgonasíp a szél,

benn a házban gyermeknevetés,

velük a tavaszt váró remény.

Karácsonyfán imbolygó  gyertyafény.

Katerina Forest:Karácsony

Belépett a tél a völgybe,
zúgó fenyvesek közt jött le.
Lépte nyomán fagyott virág,
kővé dermedtek a fák.

Bolyhozta fehérre tó jegét,
ezüst jégkásával főzte levesét.
De csitt, ki sír az éjszakában,
a hósapkás kicsi házban?

Szélkezével kopog a tél
az ablak kristályos üvegén.
Benn egy didergő gyermeket lát,
ki sírva kérleli az anyját.

Valami nincs itt rendjén,
kavarta tovább a tél a hópihét,
majd besúgott az ajtó réseken
a tél egy csodás mesét.

Mesélt a télről, a havas tájról,
a vetést védelmező hó-paplanról.
Hogyha tavasz jön lába nyomában,
virágfüzér lesz a nyakában.

Mesélt a tél a karácsonyról,
a csodás, szent ünnepnapról.
Mikor ezüst szánkón jön télapó,
szeretet-zsákkal tele a szánkó.

A gyermek elalszik végre,
kicsi lelkében ott a béke.
Erdő mélyéről megrakott
szekeret húz két deres,

a házhoz érve prüszkölve megáll.
Az ablakon át az első napsugár
reggel a gyermekre rátalál.
Az anya mosolyog csendben,

benn már a boldogság tanyáz.
Kinn a tél zenél, orgonasíp a szél,
benn a házban gyermeknevetés,
velük a tavaszt váró remény.
Karácsonyfán imbolygó gyertyafény...

Katerina Forest: KARÁCSONY GAZDASÁGI VÁLSÁGBAN

Félek, hogy itt van újra a Karácsony,
még egy pár hét, és a vágyott ünnep
követelődzőn vigyorog rám.

Kérdezi kajánul, megvetted már
a beígért ajándékot, a vasalót, a kabátot,
a mikrót, a kenyérpirítót, meg minden mást,
mit vár Jézuskától a család?

Havas köpenyét arcomba rázza,
jeges csókját homlokomra nyomja,
engem meg a hideg ráz.

Leveleket írok mindenkinek.
Rajzolok rájuk szíveket,
A szívek alá írok verseket.

Kedves családom, míg el nem felejtem,
az idén a gazdasági válságot kezeltem,
ezért átütemeztem a Karácsonyt, nem
jut a költségvetésből semmire.

Csak egy maradt, az is szerényen,
gőzölgő leves mellé az őszinteségem.
Fogadjátok nagy-nagy szeretettel!

Talán jövőre, ha elmúlik a világvége,
A fentieket újra átértékelve
készülök a szeretet ünnepére.

2012.december 10.

Katerina Forest: Kivágott fenyőfa

Nőni akart az égig,

felhők pereméig.

Fürdött volna fényben,

esőben és hóban.

Gallyait páholyként

madárnak kínálta,

takarta, óvta kincsét,

madár puha fészkét.

Pók hálóját ringatta

 a szélben, ügyesen

bogarakra dobta.

Susogott, mesélt,

zúgott, ha fázott,

üde leheletét fújta

szerteszét,  világba.

Egy reggel gépek

zajára ébredt.

Törzsében  penge

hasítva mélyedt,

fájdalomtól remegve

fuldokolva dőlt el.

Gyantázó könnyein

nézett fel az égig,

ahová vágyott,

egyre távolodott.

Kivágott fenyőfa

egy éjszakára,

hamis díszekkel

felcicomázva,

haldoklik egy

városi szobában.