Katerina Forest: Tenyerembe veszlek

Tenyeremre veszlek,

felemellek, hogy lásd milyen a világ.

Ha kimozdulsz az álmaidból,

alvó lelked kinyitod,

meglátod, az csak ámbrád

volt, miben magad ringatod,

 nem a holnapod.

Ébredj már fel, menj az utcára,

figyelj a fagyos éjszakában.

Nézd a hajléktalant,

kékülő ujjában a halált, a

zörgő összetört magányt.

Nézd a munkanélkülit,

az utcán kódorgót,

ki önmagával nem mer

 szembe nézni, görcsben

gyomra, lelke, mert

keres, egyre keres egy

kiutat a bizonytalanságban.

Ott van a nyomorék,

ki bizonygatja, hogy beteg,

az évek malmában

a kerék felmorzsolta.

De hiába, csak ő tudja

 kín milyen keserves,

más csak vigyorog rajta.

Ébredj már fel, menj ki az

utcára ne a Pláza cicomába.

Karácsony közeleg, nézd

a sóvárgó szegényt,

ott a csillogó kirakatüvegén.

Álom világod szemed sötét

 függönye, takarásából nem

veszed észre, hogy lazán

felelőtlen semmittevésben,

ha felnőttként elindulsz,

hogy megvívd a saját csatád,

az utca végétől te sem jutsz

tovább. Majd állsz az út  sarkán

egyedül, bizonytalanul,

nézed, hogy álmod a sárba gurul.

A csőcselék rajta átvonul.

Tenyerembe veszlek

újra és újra, fáradhatatlanul

mondom, írva és szóval az imám.

Talán egyszer elér hozzád,

hogy  a jövő mi szembe jön

 veled, rideg és könyörtelen.

Katerina Forest: Hideg Karácsony

Belépett a tél a völgybe,

zúgó fenyvesek közt jött le.

Lépte nyomán fagyott virág,

kővé dermedtek a fák.

Bolyhozta fehérre tó jegét,

ezüst jégkásával főzte levesét.

De csitt,  ki sír az éjszakában,

a hósapkás  kicsi házban?

Szélkezével kopog a tél,

az ablak kristályos üvegén.

Benn egy didergő gyermeket lát,

ki sírva kérleli az anyját.

Valami nincs itt rendjén,

kavarta tovább a tél a  hópihét,

majd besúgott az ajtó réseken

a tél egy csodás mesét.

Mesélt a télről, a havas tájról,

a vetést védelmező hó paplanról.

Hogyha tavasz jön lába nyomában,

virágfüzér lesz a nyakában.

Mesélt a tél, a Karácsonyról,

a csodás szent ünnepnapról.

Mikor ezüst szánkón jön tálapó,

szeretet zsákkal tele a szánkó.

A gyermek elalszik végre,

kicsi lelkében ott a béke.

Erdő mélyéről megrakott

szekeret húz két deres,

a házhoz érve prüszkölve megáll.

 Az ablakon át az első napsugár

reggel a gyermekre rátalál.

Az anya mosolyog csendben,

benn már a boldogság tanyáz.

 Kinn a tél zenél, orgonasíp a szél,

benn a házban gyermeknevetés,

velük a tavaszt váró remény.

Karácsonyfán imbolygó  gyertyafény.

Katerina Forest: Az öngyilkos Karácsonya

Egész nap várt, egy telefonhívást
postást,várt egy érzést, üzenetet.
A csend körülölelte, szinte fojtogatta.
Felöltözött, elindult tétován valahova.
Csak ment az utcán, bambán botladozva.
Néha meglökték- Vak vagy, nem látsz?
- Talán vak vagyok igaz, és süket is vagyok,
ezért fényt és hangot koldulok- válaszolt.
Mikor hazaért, rádiót hallgatott,
miből gyönyörű hangon áramlott lelkébe
a zene. Leült és gondolkodott.
Menyből az angyal eljött hozzátok
pásztorok, pásztorok...
A dal körbejárta, körbefonta.
Rájött, hogy mi hiányzott egész nap.
A dal bezárta egy hatalmas depresszióba.
Megterített. Asztalán mindent elrendezett,
szalvéta, pohár, evőeszközök.
Poharába vizet öntött,
koccintott a halállal.
A rádióból a dal körülölelte, bezárta.
A nadrágszíjat a vascsőre feldobta.
- Mennyből az angyal...

Katerina Forest:Karácsony

Belépett a tél a völgybe,
zúgó fenyvesek közt jött le.
Lépte nyomán fagyott virág,
kővé dermedtek a fák.

Bolyhozta fehérre tó jegét,
ezüst jégkásával főzte levesét.
De csitt, ki sír az éjszakában,
a hósapkás kicsi házban?

Szélkezével kopog a tél
az ablak kristályos üvegén.
Benn egy didergő gyermeket lát,
ki sírva kérleli az anyját.

Valami nincs itt rendjén,
kavarta tovább a tél a hópihét,
majd besúgott az ajtó réseken
a tél egy csodás mesét.

Mesélt a télről, a havas tájról,
a vetést védelmező hó-paplanról.
Hogyha tavasz jön lába nyomában,
virágfüzér lesz a nyakában.

Mesélt a tél a karácsonyról,
a csodás, szent ünnepnapról.
Mikor ezüst szánkón jön télapó,
szeretet-zsákkal tele a szánkó.

A gyermek elalszik végre,
kicsi lelkében ott a béke.
Erdő mélyéről megrakott
szekeret húz két deres,

a házhoz érve prüszkölve megáll.
Az ablakon át az első napsugár
reggel a gyermekre rátalál.
Az anya mosolyog csendben,

benn már a boldogság tanyáz.
Kinn a tél zenél, orgonasíp a szél,
benn a házban gyermeknevetés,
velük a tavaszt váró remény.
Karácsonyfán imbolygó gyertyafény...

Katerina Forest: KARÁCSONY GAZDASÁGI VÁLSÁGBAN

Félek, hogy itt van újra a Karácsony,
még egy pár hét, és a vágyott ünnep
követelődzőn vigyorog rám.

Kérdezi kajánul, megvetted már
a beígért ajándékot, a vasalót, a kabátot,
a mikrót, a kenyérpirítót, meg minden mást,
mit vár Jézuskától a család?

Havas köpenyét arcomba rázza,
jeges csókját homlokomra nyomja,
engem meg a hideg ráz.

Leveleket írok mindenkinek.
Rajzolok rájuk szíveket,
A szívek alá írok verseket.

Kedves családom, míg el nem felejtem,
az idén a gazdasági válságot kezeltem,
ezért átütemeztem a Karácsonyt, nem
jut a költségvetésből semmire.

Csak egy maradt, az is szerényen,
gőzölgő leves mellé az őszinteségem.
Fogadjátok nagy-nagy szeretettel!

Talán jövőre, ha elmúlik a világvége,
A fentieket újra átértékelve
készülök a szeretet ünnepére.

2012.december 10.

Katerina Forest: Kivágott fenyőfa

Nőni akart az égig,

felhők pereméig.

Fürdött volna fényben,

esőben és hóban.

Gallyait páholyként

madárnak kínálta,

takarta, óvta kincsét,

madár puha fészkét.

Pók hálóját ringatta

 a szélben, ügyesen

bogarakra dobta.

Susogott, mesélt,

zúgott, ha fázott,

üde leheletét fújta

szerteszét,  világba.

Egy reggel gépek

zajára ébredt.

Törzsében  penge

hasítva mélyedt,

fájdalomtól remegve

fuldokolva dőlt el.

Gyantázó könnyein

nézett fel az égig,

ahová vágyott,

egyre távolodott.

Kivágott fenyőfa

egy éjszakára,

hamis díszekkel

felcicomázva,

haldoklik egy

városi szobában.

Katerina Forest : Tenyerembe veszlek

Tenyeremre veszlek,
felemellek, hogy lásd milyen a világ.
Ha kimozdulsz az álmaidból,
alvó lelked kinyitod,
meglátod, az csak ámbrád
volt, miben magad ringatod,
nem a holnapod.

Ébredj már fel! Menj az utcára,
figyelj a fagyos éjszakában.
Nézd a hajléktalant,
kékülő ujjában a halált, a
zörgő összetört magányt.

Nézd a munkanélkülit,
az utcán kódorgót,
ki önmagával nem mer
szembe nézni, görcsben
gyomra, lelke, mert
keres, egyre keres egy
kiutat, a bizonytalanságban.

Ott van a nyomorék,
ki bizonygatja, hogy beteg,
az évek malmában
a kerék felmorzsolta.
De hiába, csak ő tudja,
a kín milyen keserves,
más csak vigyorog rajta.

Ébredj már fel, menj ki az
utcára ne a Pláza cicomába.
Karácsony közeleg, nézd
a sóvárgó szegényt,
ott a csillogó kirakatüvegén.

Álom világod szemed sötét
függönye, takarásából nem
veszed észre, hogy lazán
felelőtlen semmittevésben,
ha felnőttként elindulsz,
hogy megvívd a saját csatád,
az utca végétől te sem jutsz
tovább. Majd állsz az út sarkán
egyedül, bizonytalanul,
nézed, hogy álmod a sárba gurul.
A csőcselék rajta átvonul.

Tenyerembe veszlek
újra és újra, fáradhatatlanul
mondom, írva és szóval az imám.
Talán egyszer elér hozzád,
hogy a jövő mi szembe jön
veled, rideg és könyörtelen.