Az ember egyszer csak megöregszik,
és elfelejt szavakat,
nem tudja már merre kell menni,
s ázik egyre kapuk alatt,
karján szerelem helyett ül
a tegnapok bús magánya,
és ujjai közt csordul a léha ma…
egyszer csak jönne, a menni elől,
arcán a ráncok nevetnek,
tenyerében zsugornyi az élet
szeméből elveszett a fény,
és szikkadt szájszélén
csók nélkül szárad a morzsa,
feledve, volt jobb is a sorsa…
az ember egyszer csak megöregszik,
batyuba gyűjtött emlékei
reggelre olykor megszépülnek,
majd elvesznek éjjel, és a tegnapok
színes csokrában találja a ma,
kötélre akasztja – siratja,
s kereszt tövén magára takarja…
…megöregszik, csillagok honába vágy,
fákat rajzol lombtalant
meg vén folyót parttalant,
és házat ajtó nélkülit
kéményt mely tetőre rogy
fekete rózsát és színtelen eget,
fehér ingen levarrott zsebet,
aztán csak hallgat – imát sem mond,
holnap gyermek lesz – tán' bolond.
(2019)
Aztán megöregedtem
persze hazudom- még nem- sosem
próbálom hogy hátam egyenesen
ne a falnak támaszkodva
nem hunyorítok csak ha nem látják
valamikor elfeledtem a körömcipőt
aprócska sarkon így könnyebb
és amikor sétára indulok velem jönnek a könnyek…
a sarkon jeleket hagyok
ha jövök vissza ne feledjem az utat
már nem ismerős a fiatal akác
ám a vén juharral fél órát beszélgetek
és az a tavalyi avarba hullt gondolat
ma délután is utánam eredt
hogy meséljen arról mi volt egykoron
mikor fiam ült karomon…
néha álmodok valótlant
és elhiszem hogy az ég rám nevet
olyankor rajzolok kéket és színezem
a valaha volt emlékeket
majd csak ülök a kőrisem alatt és hallgatom
ahogy a szél egy dalt játszik az ágakon
meg ahogy a madarak sírnak velem
tudom – súgom – megöregedtem…
…aztán feledem azt a kort
és kinevetem a tegnapot papírt keresek
és levelet írok és magára hagyom a mát
és rajzolok színes képet
és a kémény füstje az ég felé szalad
és a szárítókötél hangosan nevet
és a lépcsőn táncol a holnappal a szeretet
és valaki átfogja vállam – mama gyere
nézd – szökik a bánat – csak gyere be.
(2025)
