Translate

2023. február 7., kedd

Csak papír vigye a szél

 


Jól emlékezett kislánykorára, az oncsa házra, ami vörös téglából épült, arra az ordító szegénységre, amibe kilencedik gyerekként beleszületett.

Ratkós gyerek volt, abban évben született amikor Ratkó Anna, az akkori népjóléti miniszter bevezette az abortusztilalmat, mellé még a gyermektelenségi adót is. Na, az anyját ez nem nagyon zavarta, mert ő megszületett 1950 januárjában, a rendelet is akkor került hatályba. Az anyja nem az a fajta volt, aki szabályozta a gyermekáldást, úgy tartotta, ha Isten adta, el kell fogadni. Hideg január éjszakáján sietett az apja a falusi bábaasszonyhoz, Idához, hogy segítse a vajúdó feleségének, őt világra hozni. Már gőzölgött a víz a sparhelten, a lepedők csomóra rakva az asztal közepén várakoztak, mire a terebélyes asszonyság megérkezett. Biztos, megnyugtató beszéde, mozdulatai oldották a feszültséget, ami reszketőn rátelepedett a félhomályba vont szobára. Amikor belesírt a kinti világba, az apja rágyújtott a pipájára, lassú léptekkel kisétált a ház előtti tornácra. A pipa füstje felkúszott az égbolton hideg fénnyel sziporkázó csillagok közé. Talán azon mélázott, hogy minek neki ennyi gyerek, ennyi éhes száj. Sóhajtva ment vissza a házba és a bölcső fölé hajolt.
– No, mi van kis vakarék, abba hagytad a sírást?
Így lett ő, a vakarék, az utolsónak megszületett, a legkiesebb, egyben minden testvér hugicája.
A gazdasági válság őket is elérte, az anyja a ház árát öt liter olajjal, terménnyel fizette ki, a pénznek elveszett az értéke, olyannyira, hogyha az utcán sodorta a szél, akkor se hajoltak le érte... csak papír. vigye a szél.
Emlékeiben ott él folyton, ahogy ugrándozik a tavaszi melegben, kócosan, mezítláb az anyja körül. Az anyja keze folyton matatott, soha nem pihent. Ült a kisszéken, pucolta a zöldséget, készült az ünnepi ebéd, közben beszélt egyfolytában.
– Nem soká jön a bátyád a katonaságtól, majd fussatok elébe az állomásra Janikával. De várj csak, varrok neked mamuszt, még megfázol –szólt rá, mikor megcsapta őket egy hűvösebb szellő.
– Tedd a lábad a keménypapírral – körberajzolta a lábát, ruhaanyagot, tűt, cérnát vett elő. Fél óra múlva, királynői mamusz ékesítette a lábát. Ugrált is boldogan benne, már nem fázott. Javában illatozott a húsleves, kelt a tészta a szakajtóban, későre készítette mind az anyja, a vonat csak este érkezett csordahajtás után.
– No, gyere lányom, fejjük meg a Mariskát, bejött a csorda – sietett az istálló felé gyors léptekkel.
Akkor, neki még a pirostarka tehén óriási volt, ahogy engedelmesen bejött a nagykapun. Mindig tisztes távolságból figyelte, míg átvonult az udvaron, lassú kimért léptekkel, egyenesen az istállóba. Nem kellett noszogatni, tudta, hogy hazaért, ismerte az anyja mozdulatait, a kezének érintését, ami megszabadította a tőgyét feszítő tejtől. Ő ugyanúgy tudta a dolgát, mint Mariska, vitte a kisszéket meg a csuprot, és leült az istálló ajtóval szemben, kezében szorongatta a féltett poharát.
– No, gyere, már leszűrtem – szólt ki az istállóból az anyja.
A mezőillatú, meleg tej, színig csordult a pohárba, még öregen is emlékezett az illatára.
– Szólj a testvérednek, már itt lesz a vonat mindjárt! – figyelmeztette az anyja, közben végezte tovább a jószág körül a munkát.
Szót fogadott, hogyne fogadott volna, hisz egész héten erről beszéltek, jön haza a bátyjuk. Futottak a mezőn keresztül a mezsgyén, le ne késsék a vonatot. A vonat füstöt okádva, csikorogva fékezett. Messziről látták a bátyjuk magas alakját. Az is megismerte mindjárt őket, mikor odaértek hozzá, széles mosollyal, erős karjaiba kapta, csodálkozva nézte a lábát.
– Hát neked mi van a lábadon hugicám?– Nóri lenézett a bokájára felcsúszott rongyra, nagyot kacagott.
– Hát mamusz... csak elkopott.
A nagykapuhoz érve, letette őket a bátyjuk, nagy hangon beszólt az udvarra – Édesanyám, itthon vagyok!
Az anyjuk boldogan ölelte katona fiát.
– Levágtam egy libát, ne félj, jót eszel – biztatta boldogan és izgatottan terelgette őket a konyha felé.
A nagy konyhában az asztali sparhelten hatalmas lábosban már megfőtt a leves, a lerben is kisült a libapecsenye. Piros ropogósra, ahogy a bátyja szerette. Egy perc nyugtát nem hagytak a testvérüknek, folyton kérdezgették, csimpaszkodtak rajta, mint a karácsonyfadíszek, csodálták a katonatestvért. Aztán mentek a szomszédok, mind vitt valamit, frissen sült pogácsát, bort, vagy csak jó szót. Ilyen volt a falu, mint egy nagycsalád. Mindenki figyelt mindenkire. Osztoztak az örömben, bánatban, munkában. Szomszédoltak, vitték a hírt egymásnak.
– Hallottad, hogy meggyütt a katonaságtól a Józsi gyerek, én mán vótam náluk. Megemberesedett, jót tett neki a regula.
Valahogy nem érzékelte a szegénységet gyerekként, öröm és boldogság volt a levegőben, egész életében ezeket az érzéseket kereste, hogy újra rátaláljon az értékekre, amik nem mérhetők pénzzel.
Mint kilencediknek született gyermek, hordozta magában születése pillanatától anyja negyven évig halmozott szellemi értékeit. Magától próbálta az élettapasztalást, elesett, felkelt. Nem sírt. A hatalmas kukoricaföld végén sarogjában aludt, míg a két szülő kapált. A tavaszi meleg esőben mezítláb rohangált a sárban, az utcán putyókázott. Ami abból állt, hogy a széles falusi utca tengernyi sarában ugráltak, akkor még ismeretlen volt az aszfalt. Ha nagy eső volt, még a lovak is erőlködtek a mély, vizes szekérnyomokban. A putyóka legjobb része meg egy jó nagy sárgombóc volt, amit egy bot végére tapasztottak, jól el lehetett találni vele a másikat, meg a szomszéd Bözsi néni ablakát. Mikor nyakig sárosan bekeveredtek a házba, az anyjuk mindig nagy patáliát csapott, akkor még nem zúgott a mosógép, az anyja teknőbe mosott, keserves fárasztó munkával. Télen az apjuk készítette fakutyán lökték magukat a jégbe fagyott földes utakon. Kint voltak reggeltől estig a friss levegőn.
Boldog gyermekkorra emlékezett vissza mindig, az anyja kenyeret sütött, görhét, kacsanyakot a tésztamaradékból. Soha nem éhezett. Akkor még nem létezett olyan, hogy egy gyermek az éhségtől kiszédüljön az iskolapadból. Nóri is elindult iskolába, az anyja befonta derékig érő haját, koszorúba tekerte, a végébe pántlikát font. Szép kislány volt, pisze orrú, nagy barna szemekkel. Keserves évek következtek, nem szerette az iskolát, mégis egy nap megváltozott a véleménye. Az egyik tanára felfigyelt rá, hogy tehetséges irodalomban, rajzban. Attól a naptól minden megváltozott, valami belső kényszer vitte előre, bizonyítani akart, de még nem tudta megfogalmazni kinek, és miért? Kedves teremtménye volt a földnek ez a törékeny tanárnő, aki a rajzot és a magyar irodalmat tanította neki. Biztatta és dicsérte, ha jól dolgozott az órán, mert otthon nem igen volt idő a tanulásra, sok volt a munka a ház körül. Sokszor átgondolta azóta, mi volt az, amit kapott, ami megváltoztatta felelőtlen mindennapjait. Csak annyi, hogy figyelmet kapott, törődést? Lehet. A szülei belerokkantak akkora már a sok bajba, a mindennapok túlélésére rendezkedtek be maradék erejükkel. Az apja ezermester volt, kitanulta a villanyszerelést az ÉMÁSZ- tól lett végül nyugdíja, de művelte a földet, hegesztett, drótfonót eszkábált össze, még a falu temetőjének drótkerítését is ő fonta, kis üvegháza volt a dohánypalántáknak, egy ideig azt is termeltek. Mikor eljött a dohánytörés ideje, összefogtak az emberek, az ő udvarukon is ott volt a hatalmas dohányszárító pajta, amit gerendák íveltek át. Azon sorakoztak a felfűzött zöld dohánylevelek. Mikor megszáradt a sötét szellős helyen és aranybarna színű lett, összejöttek az asszonyok, férfiak csomózni Ezt vitték eladásra. Olyan természetes volt számára a munka, mint a reggeli felkelés, nem nyavalygott, nem vakaródzott, hogy ki akar bújni alóla. Tudta, ha nincs tyúk, nincs tojás, ha nincs gyümölcs, nem eszik, mert pénz, az nem jutott rá. Az apja öt hold földön gazdálkodott. Mikor elkezdték a termelőszövetkezetet náluk is erőszakosan szervezni, hozzájuk is jöttek, agitálni.
A szívük akart megszakadni, hogy elveszik a cseléd életük után megszerzett tehénkét, a földet, ami a legdrágább kincsük volt. De az agitálás egyre keményebbé vált, lesöpörték a padlásról az utolsó kukoricaszemet, csak annyit hagytak, hogy az anyját rátérdepeltessék, hogy törjön meg, írják alá a belépő nyilatkozatot. Vége lett a kis gazdálkodó életmódnak, akkor ment el az apja villanyszerelőkhöz segédmunkásnak, nagy volt a család, enni kellett.
A család egysége akkor bomlott fel, elkerült a legidősebb nővére, férjhez ment, el a Tisza mellől a Duna partig, utána ment a bátyja, beállt Csepelen martinásznak, a másik Tatabányán bányásznak. Egy nap felkerekedett a két nővére, elindultak Pestre, konyhalányok lettek. A falu élhetetlenné vált. A nagyüzemi gazdálkodásmód, a természetes életteret átalakította. Eltávolodtak a földtől, elindult az országban egy hullám, ami azt jelképezte, a föld csak haszonszerzésre való, profitra, kizsákmányolásra. A boldog kisparasztokból, nincstelen tsz tagok lettek, akik munkaegységért robotoltak. Ebben a közegben ért a nyolcadik osztályig el Nóri, akkor már idős szülei nyugdíjat kaptak. Olyan hatszáz forint körüli nyugdíja volt mindkettőnek havonta.
A ház körüli kert idézte csak a belső harmóniájukat, az apja locsoló berendezést alkotott a gyűrűs kútra, a bódi szilvafa mellé, a kert édeni volt, gazdag, tele zöldséggel, gyümölcsfákkal. A baromfis udvaron kapargált mindig egy tucat tyúkocska, még a kedvenc lúdjairól se mondott le az anyja, szinte élelem nélkül is felnőttek, hisz a falu utolsó házában laktak, ahol egy nagy mezőn egész nap vidáman legelészhettek. A vályogvető cigányok mély kubikokat hagytak maguk után, egy kis eső után sokáig megvolt a víz is a kint lévő libáknak.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése