Translate

Kortárs költők


Sárhelyi Erika: Hétköznapi józanság

 



Csak apró vágyakkal él az ember.

Beéri azzal, ha ágyát megvetik,

ha az éjre ráköszön a reggel,

s ha ősszel eső, télen a hó esik.


Mert mivégre az ezernyi álom,

hogyha újra és újra ébredni kell?

Hiába lépne át minden határon,...

Szabó Éva: Profán miatyánk

 


Add uram

hogy ne kelljen minden reggel

megvirradni a te neveddel

s a mindennapi békességet

kínokkal kiérdemelni

és kopott kancsal szentjeid

előtt motyogva térdepelni

és ne legyen a szerelem vétek

az álmokat ne sújtsa átok

az igaz adjon üdvösséget

és én már mindent megbocsátok

uram

én nem ...


Lesznai Anna- Vártalak

 


Úgy vártalak, úgy vártalak,

Mint nem szabadna várnom jöttöd,

Mert nem szeretlek - nem kívánlak!

- Vártalak sápadt forróságban,

Mint meglapult gubbasztó állat,

Ki ösmeretlen árnyak jöttét

Lesi kíváncsi borzalommal.

És imádkoztam, hogy eljöjjél!

Szerelmesem légy - az, kit várok,

Hogy szép légy te - s én elsápadjak,

Erős légy te - s én elpusztuljak,

Mint szétmorzsolt rög bivaly útján.

Hatalmas légy, kacajra hajló,

Szívedig mégis felszeressél,

Mint virágot, kit gyepen lelnek,

Kit magasra nyújtott karokkal

Illatos oltárra emelnek.

Imádkoztam, hogy eljöjj végre -

Imádkoztam, hogy ne légy mégsem

Az, aki eljő néha napján.

...Most köszönöm, hogy itt az este,

Most köszönöm a hosszú várást.

Köszönöm édes alázattal

Hogy így tudtalak várni téged.


Esnagy József: E perctől kezdve



E perctől kezdve hallgatnunk kéne már
mert a szavak ezentúl csak elválasztanak
nem közvetítenek két romos szív között
pedig a hajnal ma kivételesen szép
A szőlőlevelek harmatosak
A rózsák csendesek és a bogarak
nyugodtan alszanak
E perctől kezdve már hallgatnunk kellene
mégis arról beszélgetünk hogyha véletlenül
nem találkozik két szív akkor céltudatosan
nem érdemes nem érdemes keresni egymást
még akkor sem ha élni csak szeretve jó

Kemény István: Remény



Láttam az egészet, és tudtam, hegyen állok,
a részletek halkan zúgtak odalent,
idefenn most egyik se hiányzott.
Kérdezni jöttem fel, de a jósnő
hazament a lázas kisfiához.
A kérdésemet lepöcköltem a szakadékba,
pattogva tűnt el, pedig nagy volt:
a törhetetlen üveg maradéka.
Csak a szívem kérdezgette halkan:
kedves vérem, hova lesz a séta?
Azelőtt ilyenkor kétségbeestem,
mert innen már csak lefelé van út,
és idáig nem jár le az Isten.
De most itt volt, és ő kísért le később:
egy szó nélkül ballagtunk le ketten.
De ez a végén lesz, itt még csak állok,
és érzem, ahogy elkezdek nevetni:
hogy lettem én ennyire magányos,
és hogy teljes képtelenség, félreértés,
de ez mégse lesz már soha máshogy.

Grigo Zoltán: Ki őrzi szívében?



Jég csipkézi előttem az utat,
arcomra dermedtek a reggelek,
gondolataim bennem lapulnak,
mint a fák közt didergő verebek.
Csikorognak a földön lépteim,
dühös kígyóként sziszeg rám a fagy,
úgy kavarognak az érzéseim,
mint hópelyhek zúzmarás fák alatt.
Hátamat ostorzó jeges szeleket
hordozok magamon régóta már,
a szívemre fagyott régi teleket,
nehezen viszi már magán a láb.
De azt ki mondja el most nekem,
hogy ki őrzi szívében a nyarat? -
tágra nyitott szemmel keresem,
lassan sötétedő égbolt alatt.
Olyan jó lenne még kicsit szeretni,
mielőtt kifogy az út a láb alól,
gyümölcsillatú nyarakat ölelni,
virágot szedni rügyező fák alól...

Hervay Gizella: Két vers

I


Annyira kellesz, hogy – látod –
megtanultam hallgatni érted,
annyira kellesz, hogy
álmaimból könnyedén kilépek,
annyira kellesz,
hogy téged kereslek, nem a szerelmet,
gondolataidba vegyültem,
mint anyja könnyeibe a gyermek.
II
Fáradt szemünkön összefogódzva guggol a szorongás.
El ne menekülj, most kezdjük csak látni egymást.
A mámor – rikító selyem volt csak – elszakadt –
téged szeretlek immár, nemcsak magamat.


Tóth Krisztina: Ellentétes irányú metrók

 


Neked most jó lehet:
nem görgetsz tovább, rágatlan falatot,
alamuszi képpel a szádban,
amíg a felnőttek esznek: te vagy az angyal.
Este, ha épp a gyerekedet fürösztöd,
nem csöng bele a telefon:
máskor se csöng, te persze hívsz azért,
egyenletes szúrás az éjszakában.
Nem futunk össze a buszon se,
a véletlenek gyönyörű
összjátékának vége most, a kormozott ég
mögött vonul tovább a pillanat,
és nem lobban ki majd a délelőtt, ha
a dupla üvegajtó elé nem akasztod
üggyel-bajjal a bordó takarót fel.
(Ott hagytam, töksötét van.)
A vers címét köszönöm különben:
jelentkezem majd én is, ott leszek
a naptáradban, névtelen nyolcadik nap,
nem tartozik és nem tart sehová.


Sárhelyi Erika - Csendpercek

 


mint márványban a finom erezet
úgy lopakszik át szívemen a csönd
elringat karján az emlékezet
s a béke mint gondosan vetett föld
lassú-szépen virágzik ki bennem
beborítva a gondok erdejét
csupa illat íz és fény a lelkem
a csend rám lopja könnyű köntösét


Szabó T. Anna - Lenni a mindent



Mit akarok? A levegőt, egészen.
Hogy áramlása bizsergessen át.
Hogy ürességet foglaljon a térben,
tűzzé telítse az energiát. Lenni,
a mindent vonzó mágnesesség
két kíméletlen pólusa között
(lenn hideg föld, fenn nappá robbanó ég)
és érezni a selymes levegőt.
Úgy bomlani ki minden mozdulatból,
mint szárnycsapásból lebegő madár,
ahogy a tágas, áramló magasból
a célra tart, a zuhanásra vár.
Telítődöm a tűzzel: lebegek.
Magamban hordom saját egemet.


Ágh István: Befejező

 


Jobban hiányzom erkélye madarának,
keze sem melegebb,
mint ez a vasnyelű kés kezemben,
ha egy utcai lámpa
több kedvességet áraszt,
mit keressek mellette, mért szeressem?
Már csak pusztulnom lehetne miatta,
akit magammal fölcseréltem, úgy szerettem,
hát elhagyom pofon, ölelés nélkül,
hogy légzését is elfeledjem.



Petri György - Csak egy személy

 Petri György - Csak egy személy

Ha lehetnék Neked
csak egy személy.
Végérvényes, bár esetleges,
mint rozsdás, görbe szeg
a meleg porban.
Mint árnyékfedte lépcső tetején
egyetlen villogó él.
Csak egy személy
szándéktalan fürdése az időben.


Ha lehetnék Neked
megállás eltünőben.
Kietlen birtokod:
egyetlen pillanatra!
Ha lehetnék Neked
míg az árnyék ahhoz a fokhoz ér
és elporlad a szeg,
csak egy személy.


FARKAS GÁBOR: Se itt, se ott

 


Nem fut a program, a reset sem segít.

Hiába a négy fal közé feszített mennyezet.
Köztes állapot. Úton. Se ott, se itt,
elfoszlik a finom szövésű emlékezet.

Nagymamánál a konyha sarkában ládapad,
jancsiszöggel rögzített vászon házi áldás a falon.
Már ezt a semmit elhordozzák a versbe rángatott mindenek,
ahogy az elmúlás malaszttal teljes közönyében ébredek.

Mindennapi kenyér a rutin, mint egy imákba foglalt rítus.
A korlapon az erény és a bűn is csak relatív önáltatás:
egyik végén a fogantatás, másikon a csendes exitus,
az üdvözülés rothadó hús, idegek, csont – a remény a váz.

A megbocsátás illúziója vastag réteget alkot rajta.
Fizetni kéne, de csak gyűlik a sok fizetetlen számla.
A Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás cserélhetetlen.
Mi az, hogy vége, mi az, hogy újra?

A forradalomtól pünkösdig osztjuk szét a testet.
Akár az elvégzett műszak foltozott pihenőperceit,
úgy várni minden vacsora után a maszkos holdakat.

A végét százalékra sem tudjuk, de azért sejteni:
mi már nem leszünk nyertesek. Ránk omlik a távol,
és akkor múlik minden, kezdődik minden magától…

[reset]

…és akkor múlik minden, kezdődik minden magától.
Mi már nem leszünk nyertesek. Ránk omlik a távol,
a végét százalékra sem tudjuk, de azért sejteni.
Úgy várni minden vacsora után a maszkos holdakat,

akár az elvégzett műszak foltozott pihenőperceit.
A forradalomtól pünkösdig osztjuk szét a testet,
mi az, hogy vége, mi az, hogy újra?
A Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás cserélhetetlen.

Fizetni kéne, de csak gyűlik a fizetetlen számla,
a megbocsátás illúziója vastag réteget alkot rajta.
Az üdvözülés rothadó hús, idegek, csont – a remény a váz,
egyik végén a fogantatás, másikon a csendes exitus.


FÖVENYI SÁNDOR: HAZÁM

 



már tudom mit jelent nekem e táj,

darabka földet hol apám pihen,
vagy az anyai ölt ami úgy fáj,
ha majdan őt a vállamon viszem.
 
már tudom mit jelent a szó, hazám,
hogy enyém amerre lát a szem,
a nyári rétek terített asztalán
hullámzó milliónyi búzaszem.
 
és enyémek a hosszú őszi éjszakák,
a távoli ráncos hasú városok,
falvak, mikor az ablakok muskátliján
a nyomor hajnalban csendesen felzokog.
 
itt minden sors hozzám tartozó,
a temetőkben őseim süppedő halmai,
az öröm, vagy fájón simogató szó,
amit mindig megfogok hallani.
 
enyém a döglött gyárak udvara,
hol egy eldobott lapát nyelén gőg henyél,
enyém létünk bemocskolt abrosza,
melyen nekem gőzölög a frissensült kenyér.
 
Itthon vagyok, s tán’ itt is temetnek,
bár kétlépésnyi boldogság ami nekünk jutott,
de addig is anyanyelvemen élek, beszélek,
mint a föld amikor döngve rám zuhog.


Baranyi Ferenc: Hozzájuk menni

 

l


Oly könnyű volt az est és oly nehéz most

a lélek bennünk. Szinte süllyed, érzem,
akárha fennen berregő borúval
repülőgép szállana könnyű szélben…
Emlékszem még: a kert mögött, a tarlón
kicsinyeit szólítva réce kószált,
megmotozván az abrak-törmeléket,
amit hántáskor otthagyott a jószág,
a frissenvágott széna illatától
dalos mámorba bódultak a tücskök,
a kakukfű-borított árokparton
cigánybandájuk sürgölődve nyüzsgött,
a szundikáló, messzi gulyarétről
parasztszekéren érkezett az este,
vacka felé cihelődött a nap már,
a dombok mögé fáradtan hevert le,
és Bokros bácsi lassú mozdulattal
pára-homályos poharakba töltött,
komoly szóval nemesre szégyenített,
hogy az ég alja is belevöröslött.
Hozzájuk kéne menni. Évek óta
a törpe gondok mákonyában élek,
zsúfoltságában tetszelgő világom
benépesítik “fontos” semmiségek,
már évek óta ócska kis pribékek
lényegtelen ütésein borongok,
vagy vélt barátok vállveregetése
miatt vagyok – túlzottan szinte – boldog,
már úgy vagyok, mint pille-nők körében
magát fölös fölénnyel kellető hím,
miközben szégyenítő szél süvölt át
üres szívem kietlen jégmezőin,
hozzájuk kéne menni, teljes esték
nehéz csöndjében asztalukhoz ülni,
s gonddal göröngyös, földkemény szavuktól
bátran telis-telire részegülni,
olyan gondokkal gazdagodni náluk,
mikért méltó a töprengés, a méreg,
s olyan hitet kérni útravalóul
mi kényszerít, hogy csak lobogva éljek,
hozzájuk kéne menni, visszakapni
mindazt, amivel egykor elbocsátott
a falvak népe, rám is bízva gondját,
hogy tisztességgel adjak róla számot.


Juhász Attila: KERESTELEK

 



Kerestelek a városok zajában

Házikók muskátlis ablakában
Kanyargós utcák szurkos terén
Kerestelek szökellő egek legén
Bozótban, fűben, vadvirágban
Sokat sejtő hajnali homályban
Búzamezőn, szélben, zivatarban
Kerestelek minden zord viharban
Kerestelek zengő bérctetőkön
Visszhangzó mélységen át a völgyön
Kerestelek rivallva: Hol vagy?
Elszántságom, pedig csak olvadt
Kerestelek zihálva, mintha nem is lennél
Aztán csak suttogtam neved, s Te ott teremtél..


RÁCZ BOGLÁRKA:RÉGI VERS

 


az ég szürke és kopott kardigán 
volt akkor, szemlátomást feszengtünk.
ahogy egymás mellett lépdeltünk a járdaszélen,
már nem emlékszem, hogy hová is mentünk,
hány éjszakát töltöttem is azóta ébren, 
hány percet várakoztam arra, lehet-e idővel mérni,
hogy egyszer felismerem majd a lépteidet a lépcsőházban,
ki számolja a másodperceket,
néha azt hiszem csak elkerültük egymást,
te vársz ott ahonnan mindig elmegyek


MARKOVICS ANITA: Nehéz éjfél

 


A holnapba átcipelt másodpercek

sűrű csillanása hátadon…
Válasz nélkül hagyott kérdéseid
lógnak a függönyön.
A hangszóróból nehéz illatú blues
árad. Füst kanyarog kifelé az ablakon
és beleütközik a Holdba…
Egy gondolat fonja hátulról
karjait nyakadba: én vagyok…
Megtorpan a huzat is a küszöbön,
a csillagok állóképe sem hunyorog
egy percig… Valami ősi ritmusra
szökell szívünk loholása;
majd elalszol ölemben,
mint egy elfáradt kisgyerek.
– Szeretlek – szavam néma suttogása
nehéz álomba bújtat;
rád gombolok egy szebb holnapot;
markodba rejtek egy hűs,
kriptonfényű csillagot…


KARAFIÁTH ORSOLYA: VIGYÁZZ RÁ FÖLD, ÓVJÁTOK ISTENEK

 


A rossz törvények működésbe léptek.

A félelmet elrendezem magamban.
Nyilván a front. A hirtelen meleg.
Váratlan romlás. Helyrehozhatatlan.

Példákat persze könnyedén találok.
Jót, rosszat – mindegy is talán. Neki.
Erőm, mert volt… Most a duplája kell.
Engem lehet, hogy nem kell félteni.

De ő? Benne nem volt erő soha.
Ebben az egyben nem tévedhetek.
Rá eztán is mindig figyelni kell.
Vigyázz rá, föld. Óvjátok, istenek.

Ne lássa át, miképp hagyott magamra.
Ne tudja meg, hogy közben mennyit ért.
Felejtse el, hogyan laktunk mi együtt:
az őszt, s a tél rohadtabbik felét.

Legyen munkája; menjen stúdióba;
találjon rá, akit majd megszeret;
és végre egyszer nyerjen már csocsóban…
vigyázz rá, föld, óvjátok, istenek.

Ne sejtse meg, e sok jó honnan kél,
csak egyszer-egyszer jussak még eszébe.
Ha másról nem is –
– de inkább mégse.

Őszülni kezdett. Álljon jól neki.
A többi törvényt én bevállalom.
Öregszem ám, mióta nem szeret.
Nyár jön. “Lehull rólam az oltalom”.


Vincente Cervera Salinas: FEKVÉSEK




 Elfeküdni, elnyúlni, elheverni.

Örök-hanyatt hátunkra hagyni
testünk súlyát. Ez a leginkább ideális,
úgy tűnik, efelé törekszünk.
Titokzatos módon a pihenés
legtöbbször így jelenik meg.
Mintha végtagjaink
lelepleznének egy sötét
titkot, mintha szeretnénk visszajutni
a kígyó vagy a gyík kezdetleges
állapotába. A római kerevet,
a perzsa díván és a trópusi
függőágy egyazon hajlam különböző
megnyilvánulásai: a fekvésé.
Amikor pihenés közben megfigyelem,
hogy a testek kifekszenek a napra,
a végső enyhület fuvallatára,
és vidáman igenlik újra
őrült részegségüket, vagy mikor
két test dől pazar ágyra
egymást szeretni. Nyári szieszták idején,
kábultan a semmittevés
szárnyától, vagy a homokon itt is, ott is,
amint fenségesen szemlélik a puszta égen
a csillagok távoli tisztaságát
és egy másik heverő test
szépségét. Így hát a fekvés maga az élet,
nap mint nap hajtunk, hogy aztán
derűsen vagy görcsösen úrrá
legyen rajtunk az álom. Egy adott pillanatban
végső nyughely vár ránk, amely iránt
a kezdet kezdetétől az anyag
lankadatlan igyekszik.
Sosem gondoltad volna, de hallod
az érted rebegett imát
fekvéseid sorozata alatt.
Hagyd nyitva a könyvet és heverj
ide mellém, tudod jól, mennyire könnyű
ez az álom.
 
 
Imreh András fordításai


PETRI GYÖRGY: Délelőtt

 


Szeretem ezt a szürke szoknyád.

Vedd fel gyakrabban, kérlek, olyankor, ha
velem találkozol. Rokonszenves
a szabása, az enyhe trapézvonal is.
Ezt hívják, azt hiszem, „munkahelyi viseletnek”.
Semmit sem hangsúlyoz. De épp ezáltal
többet bíz viselőjére. És a színe!
– szabadban, amikor rásüt a nap.
Este nem hat. De amióta lehetőleg
délelőtt találkozunk, már-már személyes
hálafélét érzek iránta. Részt vesz
– nem tolakodóan – együttlétünkben, bátorítja
az érett derűt otthonossá válni.
Pár hete volt, egy városszéli parkban
napoztunk, kora tavaszi
hirtelenmeleg délelőtt (padok még nem voltak)
a homokozó betonperemén. Behunytad a szemed.
S amikor – jelenlétem jelezni – tenyerem
combodhoz szorítottam, a szövetből
kettős meleg nyugodt biztatása üzent.
Testedé meg a távoli napé. És bántam akkor
az estékre elfecsérelt időnket,
a szoba szűk terének késztetését
az operai kínra. A mesterséges fény hisztériáját.
Egymásra néztünk, fanyar vidámsággal
mulatva a csalódott vágy bosszankodásán,
s hogy ingerülten szedelőzködni kezdett
szándékos zajt ütve szívünkben, mert
únta jókedvünk. Eközben a
Nap az égi egyenlítőre ért.
Felkeltünk nyújtózkodva s csikorgatva
a meszesedő izületeket. Aztán tartottam
a táskádat, s a kezed néztem,
amint a beidegzett mozdulattal
lesimítottad, igazítottad a szoknyád.


JAGOS ISTVÁN RÓBERT: ÍNSÉGES IDŐKRE



Már maszturbálni sem tudok rád.
Az idegennél is idegenebb vagy.
Csak nézem ahogy a hüvelykujjaddal
izgatod a mellbimbód
és nem értem hogy jutottunk idáig.
Valaha elég volt ha csak rád gondoltam.
Mára egy adag hús maradtál,
amit lefagyasztok az ínségesebbnél
is ínségesebb időkre.

 

mantra

szavakat áldozunk a szájnak
szerelmet a szívnek
kilincset a varázsajtóknak
dölyföt a diadalívnek
perceket a toporgásnak
szorongást a féltésnek
magányt az utolsó napnak
s könnyeket a befejezésnek


amíg ép leszek

 senkinek sem mondom el
azt a kínt ami belülről rág
nincs már nekem szerelmem
és nincs család
így nincs semmi
amiért élni érdemes
még az életnek sincs itt
semmilyen érdeke
fizikai fájdalom a lelki kín
mindegy már nekem
kötél vagy sín
százan mondják övék vagyok
csak eggyé lenni nem tudok
vitatkozhatunk napokon át
amíg az isten gödröket ás
fejemhez vághatsz minden vághatót
de ha sírni kell majd magadba bújsz
nem kérek alamizsnát
csak engedj utamra kérlek
én is siratlak majd gyönyörű szépem
amíg ép leszek te leszel velem
amíg élsz ott leszek veled


ZÁVADA PÉTER: Anyaverspróba

 Hegyes metszőfogad, eszelős, barna szemed,



Széles járomcsontod markáns vonala,
Ahogy az arcodból kiáll, előre mered
– Valóságosabb vagy most, mint valaha.

Huszonéves lehetsz, még boldog, amilyennek
Egy fekete-fehér képen láttalak.
Finom ívű vállak, telt és nehéz mellek:
Egy múltból s álomból formált lányalak.

Nézlek, és már sejtem, ez csak képzelgés lehet
– Hogyan is lehetnék veled egy idős?
Huszonnyolc éve te adtál életet,
S a szoba, a szék, az ágy sem ismerős,

A testtartásod sem – most könnyedebbnek látom –,
Kezed karba fonva ülsz a fotelben.
Tudom, most már biztos: nem lehet más, csak álom,
S félek, nem én téged, te álmodsz engem.


Herczog Gyuláné (Pilla): EGYSZERŰ VERS


Kérdezzetek, ha tudok válaszolok;
válaszolok, ha tudok...
Ha tudok... el szoktam mondani,
el szoktam mondani... amit...
amit eddig nem kérdeztek.
Nem kérdeznek, akik látnak,
akik látnak, azoknak jól mutattam;
jól mutattam, és sokat
... sokat. Magamból.
Magamból ruhában...
ruhában és meztelen is.
Meztelen is, amikor fáztam;
amikor fáztam, majd, ha szólt egy jaj,
egy jaj, aztán a csöndet is...
... a csöndet is, meg sok mást is.
Sok mást is: mind együtt más(ok)nak sokk
... más(ok)nak sokk, vagy kevés.
Vagy kevés, vagy ami elég.
Ami elég annak, aki él!
Aki él, az úgy van, s tesz, ahogy én.
Ahogy én. Még él olyan, aki kérdez?
Aki kérdez, mint most én, mert nem lát!
Nem lát, vagy amit lát, az csak a fél.
A fél, a megfejteni kívánt, mint ez a vers;
ez a vers, kellően egyszerűen
... kellően egyszerűen. Lehet válasz?
Válasz! Fehéren-feketén!
Fehéren-feketén felelet.
Felelet. Kérdezzétek...


Vaskó Ági: Jambusos évszakok Tavasz




... ahogy riant a téli jég,
tavaszt remélt a büszkeség.
A fák hegyén remény fakadt,
fehérruhás- virágmalaszt.
Esőt remél a földkabát,
cirógató, anyásdadát.
Pacsirta száll, imát csacsog,
kacér a fény, csodát ragyog.
Nyár…
... ahogy futott a nyár felém,
madár dalolt az ág hegyén.
A rózsa szirma szétterült,
kacér levéllel elrepült.
A kerti tóra fény szitált,
alélt a dél, esőt zihált.
S a búza sárga lábnyomán –
megült a csend a száz csodán...
Ősz…
... amint az ősz ma átkarolt,
fülembe mélabút dalolt,
ezüst szitája rét felett –
ledér kamilla csókja lett,
nevetve rázta kóc haját,
Napot takart a kis galád.
... az ősz ma érzem itt rekedt,
a csend megült a domb felett.
Tél…
... amint a tél kezét fogom,
vacogni, jaj, van ám okom.
Fehér a lépte, jéghideg,
fagyos-halála rám sziszeg,
s a dér ölelte szemfedél –
tavaszt, reményt, ma nem mesél.
Mogorva, szürke most e tél,
lefejtve nézd, a csipkeszél...
***

Kozák Mari Ma - tegnap – holnap


Tegnap enni adtam a múltnak
hazug szavakat – fehér abroszon
ragacsos morzsákat
majd itattam – sós vízzel
tudja mi a fájdalom a nem akarom…
csak nevetett felemelt fejjel
én elé térdeltem – félelemmel.
Holnap majd ringatom
csokrot fűzök a tegnap magányából
fehér és vörös – virágok
vaksi ablakok alatt léptek
házfalakról alácsorduló fájdalom
ágak nyúlnak felém
még térdelek – fázik velem a félsz.
…tegnap enni adtam
holnap majd ringatom
ma a fekete árnyakat rólad faggatom.
*
( Hajnal Éva )

Egervári József : Pillanatfelvétel


A csönd rákúszik
a megfagyott világra,
s jégvirágba öltözteti
fűtetlen szobák mélyén
vacogó gyerekek
huzatos álmait...
Aztán eloson a tél,
kevély szelek
nem csitulnak,
jön a tavasz,
gyom veri fel
egykor szép kertek
nem művelt földjét,
s parlagon hever
idő, emlékezet...
Az újságos rosszkedvűen
bezár,
közmunkás kapirgál
unottan omló vakolatú
jövendő alatt,
szakadt kabátja zsebében
újságpapírba rejtett
fél szelet zsíros kenyér
lapul..
Óriásplakáton photoshoppal
mahinált jelen somolyog,
okot kerülve,
következményt tagadva,
celebsors fényes díszletei
között,
hol minden gyönyörű
és örök,
drágán íródnak
olcsó komédiák...
Máshol meg, penész és húgyszag
tüdőt maró elegyében
olcsón, pénztelen
is teremt az utca, a tér
drámát,
eltévedt,
fintorgó dámák
menekülnek,
a valóság bűze fertőz,
szégyen elől fut, ki tud,
s míg itt, meg ott néha
elhullik egy ember,
közönyáriától
süketül a nép...
Állítólag rozsdás kórházi
vaságyakról nem születnek
versek,
rémtörténetekből meg
van épp elég...
És most ismét
sötét és hallgatag minden est,
kutyák vonyítanak Holdat,
disznók falják fel
a korpa közé keveredettet,
palota szépül,
szobrot lop térre éj,
a félelem szagú
csönd alázatos,
a píár kevély...
Búcsúcédulákra
írva üzenet:
„annyit érsz,
amennyid van!” –
teljesen mindegy,
élve vagy holtan!
A sors nem kegyes,
kocsmák pultjának
bádogjára rajzolva
kifutott sörhabból
a jövő...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése