Sárhelyi Erika: Hétköznapi józanság
Szabó Éva: Profán miatyánk
Lesznai Anna- Vártalak
Úgy vártalak, úgy vártalak,
Mint nem szabadna várnom jöttöd,
Mert nem szeretlek - nem kívánlak!
- Vártalak sápadt forróságban,
Mint meglapult gubbasztó állat,
Ki ösmeretlen árnyak jöttét
Lesi kíváncsi borzalommal.
És imádkoztam, hogy eljöjjél!
Szerelmesem légy - az, kit várok,
Hogy szép légy te - s én elsápadjak,
Erős légy te - s én elpusztuljak,
Mint szétmorzsolt rög bivaly útján.
Hatalmas légy, kacajra hajló,
Szívedig mégis felszeressél,
Mint virágot, kit gyepen lelnek,
Kit magasra nyújtott karokkal
Illatos oltárra emelnek.
Imádkoztam, hogy eljöjj végre -
Imádkoztam, hogy ne légy mégsem
Az, aki eljő néha napján.
...Most köszönöm, hogy itt az este,
Most köszönöm a hosszú várást.
Köszönöm édes alázattal
Hogy így tudtalak várni téged.
Úgy vártalak, úgy vártalak,
Mint nem szabadna várnom jöttöd,
Mert nem szeretlek - nem kívánlak!
- Vártalak sápadt forróságban,
Mint meglapult gubbasztó állat,
Ki ösmeretlen árnyak jöttét
Lesi kíváncsi borzalommal.
És imádkoztam, hogy eljöjjél!
Szerelmesem légy - az, kit várok,
Hogy szép légy te - s én elsápadjak,
Erős légy te - s én elpusztuljak,
Mint szétmorzsolt rög bivaly útján.
Hatalmas légy, kacajra hajló,
Szívedig mégis felszeressél,
Mint virágot, kit gyepen lelnek,
Kit magasra nyújtott karokkal
Illatos oltárra emelnek.
Imádkoztam, hogy eljöjj végre -
Imádkoztam, hogy ne légy mégsem
Az, aki eljő néha napján.
...Most köszönöm, hogy itt az este,
Most köszönöm a hosszú várást.
Köszönöm édes alázattal
Hogy így tudtalak várni téged.
Esnagy József: E perctől kezdve
E perctől kezdve hallgatnunk kéne márnem közvetítenek két romos szív közöttpedig a hajnal ma kivételesen szépA szőlőlevelek harmatosakA rózsák csendesek és a bogaraknyugodtan alszanakE perctől kezdve már hallgatnunk kellenemégis arról beszélgetünk hogyha véletlenülnem találkozik két szív akkor céltudatosannem érdemes nem érdemes keresni egymástmég akkor sem ha élni csak szeretve jó
Kemény István: Remény
Láttam az egészet, és tudtam, hegyen állok,a részletek halkan zúgtak odalent,idefenn most egyik se hiányzott.hazament a lázas kisfiához.A kérdésemet lepöcköltem a szakadékba,pattogva tűnt el, pedig nagy volt:a törhetetlen üveg maradéka.Csak a szívem kérdezgette halkan:kedves vérem, hova lesz a séta?Azelőtt ilyenkor kétségbeestem,mert innen már csak lefelé van út,és idáig nem jár le az Isten.De most itt volt, és ő kísért le később:egy szó nélkül ballagtunk le ketten.De ez a végén lesz, itt még csak állok,és érzem, ahogy elkezdek nevetni:hogy lettem én ennyire magányos,és hogy teljes képtelenség, félreértés,de ez mégse lesz már soha máshogy.
Grigo Zoltán: Ki őrzi szívében?
Jég csipkézi előttem az utat,arcomra dermedtek a reggelek,mint a fák közt didergő verebek.Csikorognak a földön lépteim,dühös kígyóként sziszeg rám a fagy,úgy kavarognak az érzéseim,mint hópelyhek zúzmarás fák alatt.Hátamat ostorzó jeges szelekethordozok magamon régóta már,a szívemre fagyott régi teleket,nehezen viszi már magán a láb.De azt ki mondja el most nekem,hogy ki őrzi szívében a nyarat? -tágra nyitott szemmel keresem,lassan sötétedő égbolt alatt.Olyan jó lenne még kicsit szeretni,mielőtt kifogy az út a láb alól,gyümölcsillatú nyarakat ölelni,virágot szedni rügyező fák alól...
Hervay Gizella: Két vers
annyira kellesz, hogyálmaimból könnyedén kilépek,annyira kellesz,hogy téged kereslek, nem a szerelmet,gondolataidba vegyültem,mint anyja könnyeibe a gyermek.IIFáradt szemünkön összefogódzva guggol a szorongás.El ne menekülj, most kezdjük csak látni egymást.A mámor – rikító selyem volt csak – elszakadt –téged szeretlek immár, nemcsak magamat.
Tóth Krisztina: Ellentétes irányú metrók
Neked most jó lehet:alamuszi képpel a szádban,amíg a felnőttek esznek: te vagy az angyal.Este, ha épp a gyerekedet fürösztöd,nem csöng bele a telefon:máskor se csöng, te persze hívsz azért,egyenletes szúrás az éjszakában.Nem futunk össze a buszon se,a véletlenek gyönyörűösszjátékának vége most, a kormozott égmögött vonul tovább a pillanat,és nem lobban ki majd a délelőtt, haa dupla üvegajtó elé nem akasztodüggyel-bajjal a bordó takarót fel.(Ott hagytam, töksötét van.)A vers címét köszönöm különben:jelentkezem majd én is, ott leszeka naptáradban, névtelen nyolcadik nap,nem tartozik és nem tart sehová.
Sárhelyi Erika - Csendpercek
Szabó T. Anna - Lenni a mindent
Mit akarok? A levegőt, egészen.Hogy áramlása bizsergessen át.Hogy ürességet foglaljon a térben,a mindent vonzó mágnesességkét kíméletlen pólusa között(lenn hideg föld, fenn nappá robbanó ég)és érezni a selymes levegőt.Úgy bomlani ki minden mozdulatból,mint szárnycsapásból lebegő madár,ahogy a tágas, áramló magasbóla célra tart, a zuhanásra vár.Telítődöm a tűzzel: lebegek.Magamban hordom saját egemet.
Ágh István: Befejező
Jobban hiányzom erkélye madarának,keze sem melegebb,ha egy utcai lámpatöbb kedvességet áraszt,mit keressek mellette, mért szeressem?Már csak pusztulnom lehetne miatta,akit magammal fölcseréltem, úgy szerettem,hát elhagyom pofon, ölelés nélkül,hogy légzését is elfeledjem.
Petri György - Csak egy személy
Petri György - Csak egy személy
FARKAS GÁBOR: Se itt, se ott
Nem fut a program, a reset sem segít.
Hiába a négy fal közé feszített mennyezet.
Köztes állapot. Úton. Se ott, se itt,
elfoszlik a finom szövésű emlékezet.
Nagymamánál a konyha sarkában ládapad,
jancsiszöggel rögzített vászon házi áldás a falon.
Már ezt a semmit elhordozzák a versbe rángatott mindenek,
ahogy az elmúlás malaszttal teljes közönyében ébredek.
Mindennapi kenyér a rutin, mint egy imákba foglalt rítus.
A korlapon az erény és a bűn is csak relatív önáltatás:
egyik végén a fogantatás, másikon a csendes exitus,
az üdvözülés rothadó hús, idegek, csont – a remény a váz.
A megbocsátás illúziója vastag réteget alkot rajta.
Fizetni kéne, de csak gyűlik a sok fizetetlen számla.
A Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás cserélhetetlen.
Mi az, hogy vége, mi az, hogy újra?
A forradalomtól pünkösdig osztjuk szét a testet.
Akár az elvégzett műszak foltozott pihenőperceit,
úgy várni minden vacsora után a maszkos holdakat.
A végét százalékra sem tudjuk, de azért sejteni:
mi már nem leszünk nyertesek. Ránk omlik a távol,
és akkor múlik minden, kezdődik minden magától…
[reset]
…és akkor múlik minden, kezdődik minden magától.
Mi már nem leszünk nyertesek. Ránk omlik a távol,
a végét százalékra sem tudjuk, de azért sejteni.
Úgy várni minden vacsora után a maszkos holdakat,
akár az elvégzett műszak foltozott pihenőperceit.
A forradalomtól pünkösdig osztjuk szét a testet,
mi az, hogy vége, mi az, hogy újra?
A Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás cserélhetetlen.
Fizetni kéne, de csak gyűlik a fizetetlen számla,
a megbocsátás illúziója vastag réteget alkot rajta.
Az üdvözülés rothadó hús, idegek, csont – a remény a váz,
egyik végén a fogantatás, másikon a csendes exitus.
Nem fut a program, a reset sem segít.
Hiába a négy fal közé feszített mennyezet.
Köztes állapot. Úton. Se ott, se itt,
elfoszlik a finom szövésű emlékezet.
Nagymamánál a konyha sarkában ládapad,
jancsiszöggel rögzített vászon házi áldás a falon.
Már ezt a semmit elhordozzák a versbe rángatott mindenek,
ahogy az elmúlás malaszttal teljes közönyében ébredek.
Mindennapi kenyér a rutin, mint egy imákba foglalt rítus.
A korlapon az erény és a bűn is csak relatív önáltatás:
egyik végén a fogantatás, másikon a csendes exitus,
az üdvözülés rothadó hús, idegek, csont – a remény a váz.
A megbocsátás illúziója vastag réteget alkot rajta.
Fizetni kéne, de csak gyűlik a sok fizetetlen számla.
A Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás cserélhetetlen.
Mi az, hogy vége, mi az, hogy újra?
A forradalomtól pünkösdig osztjuk szét a testet.
Akár az elvégzett műszak foltozott pihenőperceit,
úgy várni minden vacsora után a maszkos holdakat.
A végét százalékra sem tudjuk, de azért sejteni:
mi már nem leszünk nyertesek. Ránk omlik a távol,
és akkor múlik minden, kezdődik minden magától…
[reset]
…és akkor múlik minden, kezdődik minden magától.
Mi már nem leszünk nyertesek. Ránk omlik a távol,
a végét százalékra sem tudjuk, de azért sejteni.
Úgy várni minden vacsora után a maszkos holdakat,
akár az elvégzett műszak foltozott pihenőperceit.
A forradalomtól pünkösdig osztjuk szét a testet,
mi az, hogy vége, mi az, hogy újra?
A Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás cserélhetetlen.
Fizetni kéne, de csak gyűlik a fizetetlen számla,
a megbocsátás illúziója vastag réteget alkot rajta.
Az üdvözülés rothadó hús, idegek, csont – a remény a váz,
egyik végén a fogantatás, másikon a csendes exitus.
FÖVENYI SÁNDOR: HAZÁM
már tudom mit jelent nekem e táj,
darabka földet hol apám pihen,vagy az anyai ölt ami úgy fáj,ha majdan őt a vállamon viszem. már tudom mit jelent a szó, hazám,hogy enyém amerre lát a szem,a nyári rétek terített asztalánhullámzó milliónyi búzaszem. és enyémek a hosszú őszi éjszakák,a távoli ráncos hasú városok,falvak, mikor az ablakok muskátlijána nyomor hajnalban csendesen felzokog. itt minden sors hozzám tartozó,a temetőkben őseim süppedő halmai,az öröm, vagy fájón simogató szó,amit mindig megfogok hallani. enyém a döglött gyárak udvara,hol egy eldobott lapát nyelén gőg henyél,enyém létünk bemocskolt abrosza,melyen nekem gőzölög a frissensült kenyér. Itthon vagyok, s tán’ itt is temetnek,bár kétlépésnyi boldogság ami nekünk jutott,de addig is anyanyelvemen élek, beszélek,mint a föld amikor döngve rám zuhog.
már tudom mit jelent nekem e táj,
Baranyi Ferenc: Hozzájuk menni
l
Oly könnyű volt az est és oly nehéz mosta lélek bennünk. Szinte süllyed, érzem,akárha fennen berregő borúvalrepülőgép szállana könnyű szélben…Emlékszem még: a kert mögött, a tarlónkicsinyeit szólítva réce kószált,megmotozván az abrak-törmeléket,amit hántáskor otthagyott a jószág,a frissenvágott széna illatátóldalos mámorba bódultak a tücskök,a kakukfű-borított árokpartoncigánybandájuk sürgölődve nyüzsgött,a szundikáló, messzi gulyarétrőlparasztszekéren érkezett az este,vacka felé cihelődött a nap már,a dombok mögé fáradtan hevert le,és Bokros bácsi lassú mozdulattalpára-homályos poharakba töltött,komoly szóval nemesre szégyenített,hogy az ég alja is belevöröslött.Hozzájuk kéne menni. Évek ótaa törpe gondok mákonyában élek,zsúfoltságában tetszelgő világombenépesítik “fontos” semmiségek,már évek óta ócska kis pribékeklényegtelen ütésein borongok,vagy vélt barátok vállveregetésemiatt vagyok – túlzottan szinte – boldog,már úgy vagyok, mint pille-nők körébenmagát fölös fölénnyel kellető hím,miközben szégyenítő szél süvölt átüres szívem kietlen jégmezőin,hozzájuk kéne menni, teljes estéknehéz csöndjében asztalukhoz ülni,s gonddal göröngyös, földkemény szavuktólbátran telis-telire részegülni,olyan gondokkal gazdagodni náluk,mikért méltó a töprengés, a méreg,s olyan hitet kérni útravalóulmi kényszerít, hogy csak lobogva éljek,hozzájuk kéne menni, visszakapnimindazt, amivel egykor elbocsátotta falvak népe, rám is bízva gondját,hogy tisztességgel adjak róla számot.
l
Oly könnyű volt az est és oly nehéz most
Juhász Attila: KERESTELEK
Kerestelek a városok zajában
Házikók muskátlis ablakában
Kanyargós utcák szurkos terén
Kerestelek szökellő egek legén
Bozótban, fűben, vadvirágban
Sokat sejtő hajnali homályban
Búzamezőn, szélben, zivatarban
Kerestelek minden zord viharban
Kerestelek zengő bérctetőkön
Visszhangzó mélységen át a völgyön
Kerestelek rivallva: Hol vagy?
Elszántságom, pedig csak olvadt
Kerestelek zihálva, mintha nem is lennél
Aztán csak suttogtam neved, s Te ott teremtél..
Kerestelek a városok zajában
Házikók muskátlis ablakábanKanyargós utcák szurkos terén
Kerestelek szökellő egek legén
Bozótban, fűben, vadvirágban
Sokat sejtő hajnali homályban
Búzamezőn, szélben, zivatarban
Kerestelek minden zord viharban
Kerestelek zengő bérctetőkön
Visszhangzó mélységen át a völgyön
Kerestelek rivallva: Hol vagy?
Elszántságom, pedig csak olvadt
Kerestelek zihálva, mintha nem is lennél
Aztán csak suttogtam neved, s Te ott teremtél..
RÁCZ BOGLÁRKA:RÉGI VERS
az ég szürke és kopott kardigán
volt akkor, szemlátomást feszengtünk.
ahogy egymás mellett lépdeltünk a járdaszélen,
már nem emlékszem, hogy hová is mentünk,
hány éjszakát töltöttem is azóta ébren,
hány percet várakoztam arra, lehet-e idővel mérni,
hogy egyszer felismerem majd a lépteidet a lépcsőházban,
ki számolja a másodperceket,
néha azt hiszem csak elkerültük egymást,
te vársz ott ahonnan mindig elmegyek
MARKOVICS ANITA: Nehéz éjfél
A holnapba átcipelt másodpercek
sűrű csillanása hátadon…
Válasz nélkül hagyott kérdéseid
lógnak a függönyön.
A hangszóróból nehéz illatú blues
árad. Füst kanyarog kifelé az ablakon
és beleütközik a Holdba…
Egy gondolat fonja hátulról
karjait nyakadba: én vagyok…
Megtorpan a huzat is a küszöbön,
a csillagok állóképe sem hunyorog
egy percig… Valami ősi ritmusra
szökell szívünk loholása;
majd elalszol ölemben,
mint egy elfáradt kisgyerek.
– Szeretlek – szavam néma suttogása
nehéz álomba bújtat;
rád gombolok egy szebb holnapot;
markodba rejtek egy hűs,
kriptonfényű csillagot…
A holnapba átcipelt másodpercek
sűrű csillanása hátadon…Válasz nélkül hagyott kérdéseid
lógnak a függönyön.
A hangszóróból nehéz illatú blues
árad. Füst kanyarog kifelé az ablakon
és beleütközik a Holdba…
Egy gondolat fonja hátulról
karjait nyakadba: én vagyok…
Megtorpan a huzat is a küszöbön,
a csillagok állóképe sem hunyorog
egy percig… Valami ősi ritmusra
szökell szívünk loholása;
majd elalszol ölemben,
mint egy elfáradt kisgyerek.
– Szeretlek – szavam néma suttogása
nehéz álomba bújtat;
rád gombolok egy szebb holnapot;
markodba rejtek egy hűs,
kriptonfényű csillagot…
KARAFIÁTH ORSOLYA: VIGYÁZZ RÁ FÖLD, ÓVJÁTOK ISTENEK
A rossz törvények működésbe léptek.
A félelmet elrendezem magamban.
Nyilván a front. A hirtelen meleg.
Váratlan romlás. Helyrehozhatatlan.
Példákat persze könnyedén találok.
Jót, rosszat – mindegy is talán. Neki.
Erőm, mert volt… Most a duplája kell.
Engem lehet, hogy nem kell félteni.
De ő? Benne nem volt erő soha.
Ebben az egyben nem tévedhetek.
Rá eztán is mindig figyelni kell.
Vigyázz rá, föld. Óvjátok, istenek.
Ne lássa át, miképp hagyott magamra.
Ne tudja meg, hogy közben mennyit ért.
Felejtse el, hogyan laktunk mi együtt:
az őszt, s a tél rohadtabbik felét.
Legyen munkája; menjen stúdióba;
találjon rá, akit majd megszeret;
és végre egyszer nyerjen már csocsóban…
vigyázz rá, föld, óvjátok, istenek.
Ne sejtse meg, e sok jó honnan kél,
csak egyszer-egyszer jussak még eszébe.
Ha másról nem is –
– de inkább mégse.
Őszülni kezdett. Álljon jól neki.
A többi törvényt én bevállalom.
Öregszem ám, mióta nem szeret.
Nyár jön. “Lehull rólam az oltalom”.
A rossz törvények működésbe léptek.
A félelmet elrendezem magamban.
Nyilván a front. A hirtelen meleg.
Váratlan romlás. Helyrehozhatatlan.
Példákat persze könnyedén találok.
Jót, rosszat – mindegy is talán. Neki.
Erőm, mert volt… Most a duplája kell.
Engem lehet, hogy nem kell félteni.
De ő? Benne nem volt erő soha.
Ebben az egyben nem tévedhetek.
Rá eztán is mindig figyelni kell.
Vigyázz rá, föld. Óvjátok, istenek.
Ne lássa át, miképp hagyott magamra.
Ne tudja meg, hogy közben mennyit ért.
Felejtse el, hogyan laktunk mi együtt:
az őszt, s a tél rohadtabbik felét.
Legyen munkája; menjen stúdióba;
találjon rá, akit majd megszeret;
és végre egyszer nyerjen már csocsóban…
vigyázz rá, föld, óvjátok, istenek.
Ne sejtse meg, e sok jó honnan kél,
csak egyszer-egyszer jussak még eszébe.
Ha másról nem is –
– de inkább mégse.
Őszülni kezdett. Álljon jól neki.
A többi törvényt én bevállalom.
Öregszem ám, mióta nem szeret.
Nyár jön. “Lehull rólam az oltalom”.
Vincente Cervera Salinas: FEKVÉSEK
Elfeküdni, elnyúlni, elheverni.
Örök-hanyatt hátunkra hagynitestünk súlyát. Ez a leginkább ideális,úgy tűnik, efelé törekszünk.Titokzatos módon a pihenéslegtöbbször így jelenik meg.Mintha végtagjainklelepleznének egy sötéttitkot, mintha szeretnénk visszajutnia kígyó vagy a gyík kezdetlegesállapotába. A római kerevet,a perzsa díván és a trópusifüggőágy egyazon hajlam különbözőmegnyilvánulásai: a fekvésé.Amikor pihenés közben megfigyelem,hogy a testek kifekszenek a napra,a végső enyhület fuvallatára,és vidáman igenlik újraőrült részegségüket, vagy mikorkét test dől pazar ágyraegymást szeretni. Nyári szieszták idején,kábultan a semmittevésszárnyától, vagy a homokon itt is, ott is,amint fenségesen szemlélik a puszta égena csillagok távoli tisztaságátés egy másik heverő testszépségét. Így hát a fekvés maga az élet,nap mint nap hajtunk, hogy aztánderűsen vagy görcsösen úrrálegyen rajtunk az álom. Egy adott pillanatbanvégső nyughely vár ránk, amely iránta kezdet kezdetétől az anyaglankadatlan igyekszik.Sosem gondoltad volna, de hallodaz érted rebegett imátfekvéseid sorozata alatt.Hagyd nyitva a könyvet és heverjide mellém, tudod jól, mennyire könnyűez az álom. Imreh András fordításai
Elfeküdni, elnyúlni, elheverni.
PETRI GYÖRGY: Délelőtt
Szeretem ezt a szürke szoknyád.
Vedd fel gyakrabban, kérlek, olyankor, havelem találkozol. Rokonszenvesa szabása, az enyhe trapézvonal is.Ezt hívják, azt hiszem, „munkahelyi viseletnek”.Semmit sem hangsúlyoz. De épp ezáltaltöbbet bíz viselőjére. És a színe!– szabadban, amikor rásüt a nap.Este nem hat. De amióta lehetőlegdélelőtt találkozunk, már-már személyeshálafélét érzek iránta. Részt vesz– nem tolakodóan – együttlétünkben, bátorítjaaz érett derűt otthonossá válni.Pár hete volt, egy városszéli parkbannapoztunk, kora tavaszihirtelenmeleg délelőtt (padok még nem voltak)a homokozó betonperemén. Behunytad a szemed.S amikor – jelenlétem jelezni – tenyeremcombodhoz szorítottam, a szövetbőlkettős meleg nyugodt biztatása üzent.Testedé meg a távoli napé. És bántam akkoraz estékre elfecsérelt időnket,a szoba szűk terének késztetésétaz operai kínra. A mesterséges fény hisztériáját.Egymásra néztünk, fanyar vidámsággalmulatva a csalódott vágy bosszankodásán,s hogy ingerülten szedelőzködni kezdettszándékos zajt ütve szívünkben, mertúnta jókedvünk. Eközben aNap az égi egyenlítőre ért.Felkeltünk nyújtózkodva s csikorgatvaa meszesedő izületeket. Aztán tartottama táskádat, s a kezed néztem,amint a beidegzett mozdulattallesimítottad, igazítottad a szoknyád.
Szeretem ezt a szürke szoknyád.
JAGOS ISTVÁN RÓBERT: ÍNSÉGES IDŐKRE
Már maszturbálni sem tudok rád.
Az idegennél is idegenebb vagy.
Csak nézem ahogy a hüvelykujjaddal
izgatod a mellbimbód
és nem értem hogy jutottunk idáig.
Valaha elég volt ha csak rád gondoltam.
Mára egy adag hús maradtál,
amit lefagyasztok az ínségesebbnél
is ínségesebb időkre.
mantra
szavakat áldozunk a szájnak
szerelmet a szívnek
kilincset a varázsajtóknak
dölyföt a diadalívnek
perceket a toporgásnak
szorongást a féltésnek
magányt az utolsó napnak
s könnyeket a befejezésnek
amíg ép leszek
senkinek sem mondom el
azt a kínt ami belülről rág
nincs már nekem szerelmem
és nincs család
így nincs semmi
amiért élni érdemes
még az életnek sincs itt
semmilyen érdeke
fizikai fájdalom a lelki kín
mindegy már nekem
kötél vagy sín
százan mondják övék vagyok
csak eggyé lenni nem tudok
vitatkozhatunk napokon át
amíg az isten gödröket ás
fejemhez vághatsz minden vághatót
de ha sírni kell majd magadba bújsz
nem kérek alamizsnát
csak engedj utamra kérlek
én is siratlak majd gyönyörű szépem
amíg ép leszek te leszel velem
amíg élsz ott leszek veled
Már maszturbálni sem tudok rád.
Az idegennél is idegenebb vagy.
Csak nézem ahogy a hüvelykujjaddal
izgatod a mellbimbód
és nem értem hogy jutottunk idáig.
Valaha elég volt ha csak rád gondoltam.
Mára egy adag hús maradtál,
amit lefagyasztok az ínségesebbnél
is ínségesebb időkre.
mantra
szavakat áldozunk a szájnak
szerelmet a szívnek
kilincset a varázsajtóknak
dölyföt a diadalívnek
perceket a toporgásnak
szorongást a féltésnek
magányt az utolsó napnak
s könnyeket a befejezésnek
amíg ép leszek
senkinek sem mondom el
azt a kínt ami belülről rág
nincs már nekem szerelmem
és nincs család
így nincs semmi
amiért élni érdemes
még az életnek sincs itt
semmilyen érdeke
fizikai fájdalom a lelki kín
mindegy már nekem
kötél vagy sín
százan mondják övék vagyok
csak eggyé lenni nem tudok
vitatkozhatunk napokon át
amíg az isten gödröket ás
fejemhez vághatsz minden vághatót
de ha sírni kell majd magadba bújsz
nem kérek alamizsnát
csak engedj utamra kérlek
én is siratlak majd gyönyörű szépem
amíg ép leszek te leszel velem
amíg élsz ott leszek veled
ZÁVADA PÉTER: Anyaverspróba
Hegyes metszőfogad, eszelős, barna szemed,
Széles járomcsontod markáns vonala,
Ahogy az arcodból kiáll, előre mered
– Valóságosabb vagy most, mint valaha.
Huszonéves lehetsz, még boldog, amilyennek
Egy fekete-fehér képen láttalak.
Finom ívű vállak, telt és nehéz mellek:
Egy múltból s álomból formált lányalak.
Nézlek, és már sejtem, ez csak képzelgés lehet
– Hogyan is lehetnék veled egy idős?
Huszonnyolc éve te adtál életet,
S a szoba, a szék, az ágy sem ismerős,
A testtartásod sem – most könnyedebbnek látom –,
Kezed karba fonva ülsz a fotelben.
Tudom, most már biztos: nem lehet más, csak álom,
S félek, nem én téged, te álmodsz engem.
Hegyes metszőfogad, eszelős, barna szemed,
Széles járomcsontod markáns vonala,
Ahogy az arcodból kiáll, előre mered
– Valóságosabb vagy most, mint valaha.
Huszonéves lehetsz, még boldog, amilyennek
Egy fekete-fehér képen láttalak.
Finom ívű vállak, telt és nehéz mellek:
Egy múltból s álomból formált lányalak.
Nézlek, és már sejtem, ez csak képzelgés lehet
– Hogyan is lehetnék veled egy idős?
Huszonnyolc éve te adtál életet,
S a szoba, a szék, az ágy sem ismerős,
A testtartásod sem – most könnyedebbnek látom –,
Kezed karba fonva ülsz a fotelben.
Tudom, most már biztos: nem lehet más, csak álom,
S félek, nem én téged, te álmodsz engem.
Herczog Gyuláné (Pilla): EGYSZERŰ VERS
Kérdezzetek, ha tudok válaszolok;
válaszolok, ha tudok...
Ha tudok... el szoktam mondani,
el szoktam mondani... amit...
amit eddig nem kérdeztek.
Nem kérdeznek, akik látnak,
akik látnak, azoknak jól mutattam;
jól mutattam, és sokat
... sokat. Magamból.
Magamból ruhában...
ruhában és meztelen is.
Meztelen is, amikor fáztam;
amikor fáztam, majd, ha szólt egy jaj,
egy jaj, aztán a csöndet is...
... a csöndet is, meg sok mást is.
Sok mást is: mind együtt más(ok)nak sokk
... más(ok)nak sokk, vagy kevés.
Vagy kevés, vagy ami elég.
Ami elég annak, aki él!
Aki él, az úgy van, s tesz, ahogy én.
Ahogy én. Még él olyan, aki kérdez?
Aki kérdez, mint most én, mert nem lát!
Nem lát, vagy amit lát, az csak a fél.
A fél, a megfejteni kívánt, mint ez a vers;
ez a vers, kellően egyszerűen
... kellően egyszerűen. Lehet válasz?
Válasz! Fehéren-feketén!
Fehéren-feketén felelet.
Felelet. Kérdezzétek...
válaszolok, ha tudok...
Ha tudok... el szoktam mondani,
el szoktam mondani... amit...
amit eddig nem kérdeztek.
Nem kérdeznek, akik látnak,
akik látnak, azoknak jól mutattam;
jól mutattam, és sokat
... sokat. Magamból.
Magamból ruhában...
ruhában és meztelen is.
Meztelen is, amikor fáztam;
amikor fáztam, majd, ha szólt egy jaj,
egy jaj, aztán a csöndet is...
... a csöndet is, meg sok mást is.
Sok mást is: mind együtt más(ok)nak sokk
... más(ok)nak sokk, vagy kevés.
Vagy kevés, vagy ami elég.
Ami elég annak, aki él!
Aki él, az úgy van, s tesz, ahogy én.
Ahogy én. Még él olyan, aki kérdez?
Aki kérdez, mint most én, mert nem lát!
Nem lát, vagy amit lát, az csak a fél.
A fél, a megfejteni kívánt, mint ez a vers;
ez a vers, kellően egyszerűen
... kellően egyszerűen. Lehet válasz?
Válasz! Fehéren-feketén!
Fehéren-feketén felelet.
Felelet. Kérdezzétek...
Vaskó Ági: Jambusos évszakok Tavasz
... ahogy riant a téli jég,
tavaszt remélt a büszkeség.
A fák hegyén remény fakadt,
fehérruhás- virágmalaszt.
Esőt remél a földkabát,
cirógató, anyásdadát.
Pacsirta száll, imát csacsog,
kacér a fény, csodát ragyog.
Nyár…
... ahogy futott a nyár felém,
madár dalolt az ág hegyén.
A rózsa szirma szétterült,
kacér levéllel elrepült.
A kerti tóra fény szitált,
alélt a dél, esőt zihált.
S a búza sárga lábnyomán –
megült a csend a száz csodán...
Ősz…
... amint az ősz ma átkarolt,
fülembe mélabút dalolt,
ezüst szitája rét felett –
ledér kamilla csókja lett,
nevetve rázta kóc haját,
Napot takart a kis galád.
... az ősz ma érzem itt rekedt,
a csend megült a domb felett.
Tél…
... amint a tél kezét fogom,
vacogni, jaj, van ám okom.
Fehér a lépte, jéghideg,
fagyos-halála rám sziszeg,
s a dér ölelte szemfedél –
tavaszt, reményt, ma nem mesél.
Mogorva, szürke most e tél,
lefejtve nézd, a csipkeszél...
***
... ahogy riant a téli jég,
tavaszt remélt a büszkeség.
A fák hegyén remény fakadt,
fehérruhás- virágmalaszt.
Esőt remél a földkabát,
cirógató, anyásdadát.
Pacsirta száll, imát csacsog,
kacér a fény, csodát ragyog.
Nyár…
... ahogy futott a nyár felém,
madár dalolt az ág hegyén.
A rózsa szirma szétterült,
kacér levéllel elrepült.
A kerti tóra fény szitált,
alélt a dél, esőt zihált.
S a búza sárga lábnyomán –
megült a csend a száz csodán...
Ősz…
... amint az ősz ma átkarolt,
fülembe mélabút dalolt,
ezüst szitája rét felett –
ledér kamilla csókja lett,
nevetve rázta kóc haját,
Napot takart a kis galád.
... az ősz ma érzem itt rekedt,
a csend megült a domb felett.
Tél…
... amint a tél kezét fogom,
vacogni, jaj, van ám okom.
Fehér a lépte, jéghideg,
fagyos-halála rám sziszeg,
s a dér ölelte szemfedél –
tavaszt, reményt, ma nem mesél.
Mogorva, szürke most e tél,
lefejtve nézd, a csipkeszél...
***
Kozák Mari Ma - tegnap – holnap
Tegnap enni adtam a múltnak
hazug szavakat – fehér abroszon
ragacsos morzsákat
majd itattam – sós vízzel
tudja mi a fájdalom a nem akarom…
csak nevetett felemelt fejjel
én elé térdeltem – félelemmel.
Holnap majd ringatom
csokrot fűzök a tegnap magányából
fehér és vörös – virágok
vaksi ablakok alatt léptek
házfalakról alácsorduló fájdalom
ágak nyúlnak felém
még térdelek – fázik velem a félsz.
…tegnap enni adtam
holnap majd ringatom
ma a fekete árnyakat rólad faggatom.
*
( Hajnal Éva )
hazug szavakat – fehér abroszon
ragacsos morzsákat
majd itattam – sós vízzel
tudja mi a fájdalom a nem akarom…
csak nevetett felemelt fejjel
én elé térdeltem – félelemmel.
csokrot fűzök a tegnap magányából
fehér és vörös – virágok
vaksi ablakok alatt léptek
házfalakról alácsorduló fájdalom
ágak nyúlnak felém
még térdelek – fázik velem a félsz.
holnap majd ringatom
ma a fekete árnyakat rólad faggatom.
Egervári József : Pillanatfelvétel
a megfagyott világra,
s jégvirágba öltözteti
fűtetlen szobák mélyén
vacogó gyerekek
huzatos álmait...
Aztán eloson a tél,
kevély szelek
nem csitulnak,
jön a tavasz,
gyom veri fel
egykor szép kertek
nem művelt földjét,
s parlagon hever
idő, emlékezet...
Az újságos rosszkedvűen
bezár,
közmunkás kapirgál
unottan omló vakolatú
jövendő alatt,
szakadt kabátja zsebében
újságpapírba rejtett
fél szelet zsíros kenyér
lapul..
Óriásplakáton photoshoppal
mahinált jelen somolyog,
okot kerülve,
következményt tagadva,
celebsors fényes díszletei
között,
hol minden gyönyörű
és örök,
drágán íródnak
olcsó komédiák...
Máshol meg, penész és húgyszag
tüdőt maró elegyében
olcsón, pénztelen
is teremt az utca, a tér
drámát,
eltévedt,
fintorgó dámák
menekülnek,
a valóság bűze fertőz,
szégyen elől fut, ki tud,
s míg itt, meg ott néha
elhullik egy ember,
közönyáriától
süketül a nép...
Állítólag rozsdás kórházi
vaságyakról nem születnek
versek,
rémtörténetekből meg
van épp elég...
És most ismét
sötét és hallgatag minden est,
kutyák vonyítanak Holdat,
disznók falják fel
a korpa közé keveredettet,
palota szépül,
szobrot lop térre éj,
a félelem szagú
csönd alázatos,
a píár kevély...
Búcsúcédulákra
írva üzenet:
„annyit érsz,
amennyid van!” –
teljesen mindegy,
élve vagy holtan!
A sors nem kegyes,
kocsmák pultjának
bádogjára rajzolva
kifutott sörhabból
a jövő...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése