Translate

Naplóm



Katerina Forest: Csodálatos lehetne minden...



Nem érzem jól magam. Ez a fránya idő teljesen hazavágott. Fülledt, kibírhatatlan hőségben ülök a vén diófám alatt. Néha átfúj a lombja között egy eltévedt szellő. Áll az idő körülöttem. Olyan érzésem van, 

Ma megállt a fali órán az idő



Ma megállt a fali órán az idő, a percmutató még erőlködött, de hiába minden, kis reszketés és ő is néma maradt, csend lett, nem hallom a monoton kattogást. Kitt, katt, kitt, katt..csak belül zakatol tovább az elnémult hang, felgyorsul, rohan, már zeng, kopácsol, ordít…haladni kell, nincs megállás…de hová ?
Jó lenne, ha végleg megállna az idő, csak néhány napra, hogy legyen idő átgondolni mi történik velünk, hisz ezernyi kérdés vár válaszra.
- Hová is rohanunk? Talán egyértelművé válik lassan, hogy a vesztünkbe.
Annyi szépség létezett a földön, és ha még van belőle, készakarva miért romboljuk le ?
Miért okoz örömöt, ha önámításban élünk, ha nem is akarunk a valósággal szembe nézni, félünk a tisztánlátástól?
Legyintünk, ha valaki ránk szól:
- Változik a világ, új rendszer alakul, átrendeződés folyik. 

Ki akarja? Mert én nem !
- Változik az időjárás, már semmi se régi, nincs tavasz, nincs ősz.

 Hova lettek? 
- Változik az életünk, nincs harmónia, nincs nyugalom, nincs romantika. 

Miért, nem hiányzik ?
- Változik az életünk, tovább élünk, de telve szenvedéssel.

 Kinek jó ez?
Időközönként felemészti magát a világunk, saját mocskától fuldokol, és mint a bagoly felöklendezi azt, amit nem tud megemészteni.
- Kell egy háború!
Mindegy hol, kivel, csak jó nagy felhajtással, mondva csinált ürügyekkel. A gazdasági válságokat mindig követte egy háború, ilyenkor lehetett újra felosztani az országokat, a hatalom új irányt vett, új pénz mosta tisztára a régit. Halomba gyilkolt ártatlan gyermekek, idős tehetetlen emberek hulláján öröm táncot lejtett a hatalom éhes Felsőbbrendű.
Beszéljünk az emberről, hisz oly sok az összeesküvés elmélet, amitől már homályos a tudat, összezavarodott a logika.
- Ki vagy mi az  a Bilderberg csoport ? Tényleg ők az árnyék kormány, akik az emberiség jövőjét határozzák meg? Persze, hogy nem, ez is összeesküvés elmélet.
- Vegyi felhők? Miért is hintik tele az eget évtizedek óta a repülők ? Éghajlatváltozás miatti kísérlet? Kell nekünk mesterségesen gerjesztett tornádó, villám, vihar, jégeső, takaró felhő?

- Globális felmelegedés.
 Biztos az jön, nem lehűlés? 
A kísérletezéstől a földre juttatott nehézfém terhelést az emberiség meddig tolerálja ?
Káosz, bábeli zűrzavar, amiben birka módra sétálnak a kiszolgáltatottak a vágóhídra. 

Mosolygós népirtás, gyógyszerekkel, mesterséges táplálékkal, hormonokkal, antibiotikumokkal telített élelmiszerekkel. De még ez nem a csúcstechnológia, még hátra van a legrosszabb, a frekvenciás elgyengítés, rövidhullámos altatás. Fáj a fejed, zúg a füled? Menj orvoshoz. Úgyse segít, de menj...!
- Gyógyszeripar...  üzlet csak?
  - Kemoterápia.

 Biztos, hogy gyógyít? 
- Védőoltás.
 Biztos, hogy mind védelmez?
- Génkezelések.

- Gáz, gázolaj, benzin, nincs más, ami helyettesítené, vagy ez is csak üzlet?
Politika, szolgalelkűség, megalkuvás.
Lassan eltűnünk a süllyesztőben, szép lassan elnyel a Globalizáció, eltűnik az identitásunk, nemzeti hitünk, nemzeti történelmünk, irodalmunk, szolgalelkűnk beolvad a nagy Semmibe. Ezer éves múltunk semmivé foszlik. Országhatárainkat kiradírozza a Felsőbbrendű, aki Istennek hiszi magát. Eltűnik ez a kis ország, vele együtt mi is, magyarok.

 Kinek az érdeke ez a változás?
Már nem látom a madarakat, kihalnak a fajok a földön.
Az óra elindul, halkan, ütemesen.. kitt.. katt.. kitt.. katt….
Izrael  beélesíti ma a rakétáit, a tengeren készenlétbe áll az amerikai hadiflotta, támadásra készül. A gazdasági válság mélypontra zuhan.
Minden kezdődik elölről. halott gyermekek, asszonyok, öregek az utcán, jajgató, őrjöngő kiszolgáltatottak .. és mi lehajtott fejjel tudomásul vesszük, örülünk, hogy nem mi vagyunk a célpont.
A nagy óra mutatója egyre gyorsabban vonszolja a percmutatót... a mi időnk is közeleg…kitt... katt... kitt...katt

Katerina Forest: A magyarok Istene


Furcsamód I. Szent István király betiltatta a magyarok ősi vallását. Máig sem értem miért. Valami rejtélyes oknál fogva irtó hadjárat indult ellene. Nem semmisült meg teljesen. Figyeljünk csak a régmúlt hiedelmekre, népmondákra, mesékre. Kik voltak az őseink Istenei, Istennői? Tudtak e valamit az ősi civilizációról, milyen világképet alkottak maguknak? Szerintem kár volt letérni erről a hitvallásról, hisz ők nem követték az ember által írt bibliai igéket, egyszerűen kozmikus spiritualizmus illik rájuk, hisz az Istenük a kozmoszban volt jelen, a Napban, a Holdban. A földet, a vizet, a tüzet szentként tisztelték. Az ősmagyarok mint tudjuk tűzimádók voltak.
TŰZ, NAP, FÉNY = ISTEN. Hol vagyunk ettől már, a vallásunk telítődött a bűnnel, a fény pedig kihunyt.


Katerina Forest: Titkok


Miért van egyáltalán létező, és miért nincs inkább semmi?
/ Martin Heidegger/
Jó kérdés. A világunk ezernyi titkot rejt. Mi lenne velünk titkok nélkül? Unalmas semmitmondó napok váltanák egymást nap- nap után. Hisz nem lenne előttünk rejtély, nem okozna izgalmat semmi, nem akarnánk felfedezni, megismerni, meglátni, meghallani semmit. Azt hiszed, hogy mindent tudsz? Azt hiszed, minden titok kulcsa a kezedben van? Óriási tévedésben élsz. Látod és hallod a környezeted, sőt még a kozmosz rejtélyeit is feltérképezheted, hisz olyan műszerek birtokában vagyunk már. Már tudod, hogyan keletkeznek a galaxisok, miből épülnek fel az atomok, hogyan működik a biológiánk.
Ennyi. Mit ismersz? Azt, amit a műszerek mutatnak, amit az érzékszerveid közvetítenek feléd. Biztos, hogy mindent érzékelsz? Képzeljük el, hogy vak vagy. Csak azt érzékeled, amit tapintással a tudatod felfog. Soha nem ismerheted meg, hogy igazából milyen a világ. Az agy nem tud ellenállni a manipulálásnak, be lehet csapni. Mi van, ha ez a világ nem is az a világ, amit a tudatunk felépített?


Katerina Forest: Kényszer


      
Néha arra gondolok, hogy mit keresek én itt a Földön? Kényszer szülötte vagyok önmagamnak. Kényszer léptekkel, kényszer képzelettel teszem a dolgom nap -nap után. Elhitetem magammal, hogy amit cselekszem egetverően fontos. Közben építkezem, hogy rombolni tudjak. Kényszermosolygással figyelek arra, aki beszél hozzám. Önmagam sem értem, miért értsem meg őt? Mégis toleráns vagyok a végtelenségig: --Nem baj, mással is megtörténik ilyen, nem haragszom…-- pedig haragszom, szeretnék ordítani, összecsikarni az eget, kilépni innen messzire, ledobni magamról az egész elfuserált szürke jelmezem. Könnyű léptekkel járnék akkor a szépben, friss levegőt vennék, megállnék madárdalt hallgatni. Tudom az egész álom csupán, szmogban sétálva ébredek, szegénység szagát lélegzem, hiába állok meg, nincs madárdal, csak idegesítő kattogás, zaj a szürke utcákon. A porlepte fák ágaira mégis leszállt egy gerlepár, szépek, talán boldogok is, ők még nem tudják, hogy holnap kivágják, azt az utolsó fát is.

Katerina Forest: Elbocsájtás



Még szomorú vagyok, mert letéptelek magamról, mint a vihar a fáról a gyümölcsöt. Hiába kapaszkodtál, könyörögtél, én kíméletlenül elmondtam az érveim. Legfőként azt, hogy eljött az idő, ne éld az én életem. A Te utad másfelé visz, más az irány, más a cél.
Még hitegetted magad, azt hitted ez csak egy rossz vicc csak, nem lehetek ilyen kegyetlen. Nem rúghatom ki az ajtón a biztonságodat, a felelőtlen bohém fiatalságodat. Még tudnom kell, hogy éretlen vagy az életre! De én szóltam újra, hogy készülj,már önmagadnak élsz. A jövőd már csak Te döntheted el. Indulnod kell! Ölelj át, nem baj, ha könnyezel én is könnyezem… de ne nézz vissza mert megszakad a szívem!
Néha útkereszteződéshez érsz, bizonyára majd rám gondolsz, hogy én merre indulnék? De tudd, nem biztos, hogy azt kell választanod, amit én választanék. Én is tévedtem sokat. De az élet megtanított, hogy beismerjem a hibáimat, mint ahogy téged is meg fog tanítani.
Könnyű lenne téged hamis illúziókba ringatni, hogy örökké tart a Ma. Miért hazudjak, csak a pillanat öröméért?A küszöbödön ott vár a Holnap. A sorsod képlékeny, mint az olvadó viasz, beolvad a jövőbe. Én már nem tudok ott lenni veled, szokjad a hiányomat.



Katerina Forest: Jobb, ha csak tolod a biciklit öregem !


Ki van az agyam ettől a téltől, a hidegtől lefagy bennem minden gondolat. Kisétálok a ház elé összeszedni pár egység D vitamint. Nézelődök a kiskapunál. Szólni kéne a túloldali szomszédomnak, hogy illene a kutyáit visszafogni, egész éjjel vonyítottak megint, pedig nem volt telihold. Ki tudja, lehet asszociálták az utcai világítást. Könnyen besétáltak a csapdába, csak egy lámpa ég a környéken.– No, nézzük csak, ki tépi magát annyira? Ki lenne más, jön az öreg a másik utcáról! Négyszögbe tapossa a negyvennyolcas gumicsizmáival a bicikli pedálját. Elhalad előttem, csak az egyik kezével int, nem néz fel. – Hogy ismert fel? Teljes testsúlyával ráhajol a kormányra, a szemgolyói kigurultak az útra, mint a biliárdgolyók végig futják a terepet. Meg kéne neki mondani finoman, hogy ősszel aszfaltoztak, nincs ott az a temérdek kátyú. Ne törje magát. De minek? Nekem se mond senki semmit. Vizslassa a gödröket nyugodtan, mint egy vadászgörény. A nyuggerek világába belefér minden, a demencia is. A párom ma is otthagyta a zöldségesnél a szódásüvegeket. Örülök, hogy felejt, nem politizál azóta… annyit. Már nem példaképe a nemzet gázszerelője sem, azt mondja, nem jófelé ment a gyerek, de majd rájön a végén, hogy nem viszi a sírba, amit kihúzott a zsebünkből. Néha emlegeti Rákosit: – Csak az kéne ide, rend lenne.
Jön az öreg visszafelé. Valahogy lelassult a mozgása. Már trapézba tapos. Bizonyára egy pálinkával többet adott az özvegyasszony neki.– Csak el ne essen!– aggódok érte – Hol van még április nyolcadika?

Katerina Forest: Szájtépés

Kimondták!
 "Klímamenekültek" egyértelmű, hogy eljött ez a korszak. A népvándorlást ha akarjuk, ha nem, tűzzel vassal sem tudjuk megállítani.A tengerek élővilága kipusztul, van olyan ami már jelenleg 100 %- osan, vagy élelmezésre veszélyes a nagyfokú sugárzásnak kitett élővilága /Fukusima, tenger alatti robbantások, olaj, egyéb szennyeződés miatt / A Föld talaja egyre nagyobb iramban válik művelhetetlenné, elsivatagosodik, a folyók tavak kiszáradnak, vagy már kiszáradtak.
 Ha ez itt velünk történne meg a Kárpát medencében, mi is útra kellnénk. A legrosszabb az egészben, hogy ezt mind mi követtük el az anyabolygónk ellen. Nincs itt helye semmi mellébeszédnek, csak szájtépés van ezerrel és szégyenteljes közöny. Hagyta több milliárd ember hogy pár tízezer tőzsdecápa élhetetlenné tegye a Földet a profit érdekében. Ez a választás ami nálunk folyik ez is része az "ingyen cirkusz hülye gyerekeknek" című műsornak. Mindent elkövet a pórázon rángatott média, hogy szemet hunyjon közel tízmillió ember, hogyan teszi tönkre, lopja szét, zülleszti le, pár tucat felsőbbrendűnek vélt alak, ezt a gyönyörű országot.
 Mindenki egyformán születik, véglények vagyunk. Eszünk és szarunk. Van aki mindkét testnyilását az utóbbira használja. Ha megszünik a védelem körülötte, azonnal vinnyogó kutyává válik, tehetettlen kiszolgáltatottá, mint a többi hét milliárd a Földön. A magyar különleges nép, bár mindent elkövettek az eddigi történelmünben, hogy eltitkolják ősi eredetünket, kiírtsanak benünket. Az oszmán elnyomás évei alatt a legigazabb magyart mind megölték.
Csak reménykedni lehet, hogy él még itt igaz magyar leszármazott és képes megvédeni ezt a Kánaánt, amit kaptunk az Őseinktől.Képes megvédeni a kiszolgáltatottakat, akik a kipusztított erdők helyére sarjakat ültethetnek.










Katerina Forest: Felismerés
Azt hittem, hogy a pillanat szakítja be felettem az eget, a pillanat, mikor utolért az a baljós gondolat, hogy értelmetlen küzdelem volt az életem, nem volt benne semmi, amiért bolyongtam ezen a földön. Egy nagy kudarc az egész, amit eddig csak én hittem csodás létezésnek. De a felismerés körbefogott. Mint a beton olyan kemény lett a világ körülöttem, még az anyaföldre hullott rózsaszirom is kővé vált. Láttam a fejemre sújtó bárd élét csillogni a villámfénynél, már lódult, hogy lecsapjon rám, mint égből a sas madár.
De hirtelen megállt az idő. És én bent rekedtem a pillanatban, körülöttem szoborrá változott a tér. A vágyak szelíden öleltek át, ringattak, sóhajtoztak. És én újra elcsábultam a sodrásban, őrült kavalkád költözött belém… hinni akartam a hazugságnak. A hazugságnak, ami eddig félrevezetett... de rádöbbentem, hogy már nincs bennem éltető szeretet, ami szétfeszíthetné a rám szakadó csillagos eget...

Katerina Forest: Mint két idegen
Elmegyünk egymás mellett, mint két idegen, szavakat mormolunk, mint hívők az imát.
Semmitmondó szavak a légüres térben úsznak el-vissza, kopott érzelmek hideg sáljába tekerve.
Már nem érdekel, mi van veled.
Nézlek, de nem hallom a hangod, mintha kint rekedtél volna a tudatomon.
Látom, hogy a szád mozdul, a kezed gesztikulál, tudom, hogy felszínes a szóáramlás… kit érdekel már?
Lelkem csendre intettem, még élni kell, nélküled, mert elveszed az erőm, mint pióca, szívod a vérem, álszent lelked mérgez… mert nem vagy őszinte ember.
Csak önmagadnak élsz.
Habzsolod a jelent és elveszed a jövőt, meg a levegőt, ami nekem is jár.
Már nem akarlak megvédeni, se megmenteni, mert önmagad ellensége lettél, elutasítod a józan logikát, szajkózod önmagad berögzült világát.
Körülötted változik minden, tavasz után nyár jön, majd hulló falevelet kerget a szél, egy reggelre mindent belep a dér és fagyosan beköszön a tél… de te észre se veszed... utcákon néma emberek, akik arcukra fagyott mosollyal lépkednek... sírnak, éheznek gyermekek… eljut hozzám a hangos dübörgő moraj, véres testek, könnygáz, törmelék, füstölgő épületek... én látom a tavasz üde zöldjére hulló mérget, látom a vakító hótakarón a lecsurgó vércseppeket, látom a testbe zárt kétségbeesést… látok és hallok… érzem is, a szépet... az eső illatát, a nap melegét… érzem a vágyat, a hálát... a szeretetet…
Te csak motyogva lépkedsz az élet mellett, és nem érted, miért nem figyelek rád, hisz beszélsz hozzám.
Hogy mondjam el neked, hogy nem érdekel az a Senki, aki beléd költözött, mint gazdatestbe a féreg.
Lassan éli fel a tudatod, szemedben füstből kőfalat emelt, egy helyben topogsz, nem látod a külvilág felé vezető utat, saját magadnak emelt korlátok közé ítéltettél, életfogytiglan.


Katerina Forest : Kártyavár
Mikor összedől egy gondosan felépített kártyavár egy kóbor szél nyomán, ledöbbensz, és azt hiszed itt a világ vége. Mennyi energiádba telt, és idődbe, míg minden kártyalap a helyére került. Néha neked is kidőlt egy- egy sor, míg építetted, de az más volt. Akkor gyorsan visszaraktad, ugyanoda pontosan, ahol eredetileg volt, mert az elképzelésed szerint csakis odaillett. Nem is gondoltál rá, hogy nem elég erős és biztonságos a várad. Hittél a kreativitásodban, hittél a tévedhetetlen önmagadban. Örök életre építkeztél, nem számoltál a meglepetésekkel, azzal, hogy valakinek, vagy valaminek útjában áll az életműved. De legfőképpen arra nem gondoltál, hogy önmagad hibái miatt dől le, elbizakodott voltál és figyelmetlen. Azt hitted mindent látsz, nincsenek rejtett titkok, amik ellened szövődnek.
Most ott ülsz a szétomlott kártyavár lapjai között, könnyekkel küszködve, és úgy érzed, soha nem tudod megismételni, amit addig véghezvittél. Elkezded a sarokba dobálni a lapokat. Feladtad.
Nem gondolkodsz az újrakezdésen. Pedig el kellene gondolkodni, azon is, hogy mi volt az oka, hogy egy kis szellő is összeomlasztotta a felépített várad. Talán nem jó helyre raktad a lapokat, nem összeillőket kerestél, nem győződtél meg arról, hogy elég szilárd-e az alsó sor, amire felraktad a legbizonytalanabb lapjaid, az álmaid. Az álmaid, amiket minden kis fuvallat elsodorhat… talán örökre.

Katerina Forest: Hazugságaink
Miért hazudunk? Olvastam ezer dolgot róla.
Hazudunk, mert kisebbségi érzésünket leplezzük.
Hazudunk, mert félünk felvállalni tetteinket. 
Hazudunk, mert taktikázunk.
Hazudunk, mert bizalmatlanok vagyunk.
Hazudunk, a szeretetért.
Hazudunk, ha titkolunk valamit.
Hazudunk, mert könnyebb, mint az igaz szó.
Hazudunk, hogy azok vagyunk, akik akarunk lenni.
A hazugságok mindig kiderülnek.
Akkor hát, miért hazudunk? Annak, akit szeretünk? Annak, aki fontos nekünk? Annak, aki biztos rájön a hazugságainkra?
Mindenki hazudik élete folyamán. Néha kényszerűségből, vannak kegyes hazugságok is. Hasonló, mint mikor a haldoklónak azt hazudjuk, nemsokára keringőt fog táncolni, lágy zenére, csillogó teremben és gyönyörű lesz, mindenki őt csodálja. Közben kihunyó szemében, visszatükröződik az igazság, mégis mosolyog, mert boldoggá tettük hazug szavainkkal. A kimondatlan igaz szó, egyre nyomasztóbb, mázsás sziklaként nyomja a lelket. És eljön az a nap, hogy a benned rekedt igazságtól nem kapsz levegőt, észreveszed, hogy elfordulnak tőled egy kézlegyintéssel. Hiteltelenné válsz.
Mikor rájössz, hogy hazugságokból felépített életed milyen ingatag, már nem tudod, hogyan változtass.
Próbáld meg.
Kezdd elölről, kergesd el a démonjaid! Mit veszíthetsz? Semmit.
Csak nyerni fogsz, lekerül rólad a szikla, újra szabadon lélegzel.


Katerina Forest: Még ráérek kicsit


Eltollak magamtól, pedig nyújtod ölelő karod, de én nem akarom, hogy átölelj. Nem akarom az érzést sem, hogy hozzám érj. Közben gondolkodom önmagam érzésein. - Lehet kötelezően szeretni valakit, csak úgy, csak azért, hogy ne keljen kimondani,hogy vége?

Ne érj hozzám, mert nincsenek kicsi villámok, csak hideg borzongás. Ha felém lépsz egyet, én hátra ugyanannyit, másról beszélek, nem nézek a szemedbe. Már üres a szívem, magányra vágyom. Egy helyre, ahol sóhajt a csend, bársonyos lépteken sétál az idő. Sajnálom, talán kimondom, sajnálom a régi életem, nem voltam boldog már rég veled.

Mégis, szomorú vagyok, mert rájövök, csak önmagamra figyelek, nem veszem észre a könnyet a szempilládon. Értesz engem, kimondott szavak nélkül is. Ülsz a mezőn, a kerti széken, körülötted zsong az élet, de csak bámulsz a semmibe.

Te nem tehetsz róla, hogy én megváltoztam. Nem akarlak megbántani, de nem tudom most mit tegyek?

Mikor elérünk egy útkereszteződésbe, sokfelé ágazik az út. Választani kell, nem topoghatunk egy helyben évekig, az élet rövid, túl rövid hogy mindent megéljünk. Mögöttünk ott van a kitaposott út, előttünk az ezerfelé ágazó ismeretlen, csalogat, hív. Még végig kell járnom, mert az én utam. Nem félek tőle, vágyom rá. De te nem jöhetsz velem, nem a te utad.Régen más ösvényen haladtunk előre.Te mindig visszahívtál, hogy forduljak meg, pihenjek.Én meg szabadkoztam, nem, nem lehet, sietni kell, hogy eljussak oda, ahová vágyom. Neked sikerült mindíg visszahúzni a semmibe, ahol nem történnek csodák. Ölembe ejtem a kezem, arcomon könnyek. Ringatom magam, mint egy kisgyerek, rád nézek, szomorú szemedbe. Hozzád lépek, hogy válladra terítsem, a kabátod- Meg ne fázz - súgom.
Lelkem lenyugszik - Még ráérek, még egy kicsit veled maradok.


Katerina Forest: Álmaink koporsója



A legnagyobb harcot akkor vívtam saját magammal, mikor a környezetem egyszínűségéből akartam kitörni utat engedve álmaim megvalósításának. Nagyon sok ember benn reked az álmaiban, amik fiatalon előtörnek belőle, de később, mikor módja lenne véghezvinni, csak legyint rajta, gyerekes, fiatalkori ábrándok. Pedig nem azok, álmaink megvalósításával önmagunk teljességét nyitjuk őszintén a világ felé.

- Nézd, ez vagyok én, fogadd el, ne mosolyogj rajtam, én mindig is ez voltam, csak bezártam előled a személyiségem.

Ha nem tudod kiteljesíteni az álmaid, önmagad ellenségévé válsz, nem leszel boldog ember.

Ne félj, mit mond a család, a szomszéd, a barát. Egy kis idő múlva már elfogadnak, csak benned van a kétely. Tedd a dolgod, a benned lévő álom valóssággá válik. El lehet nyomni az álmainkat, koporsóba zárni, de békére akkor soha nem lelünk. Akkor nem lesz értelme élni, megjelennek a betegségek lélekben, testben.

Csak a halált várjuk, hogy álmaink koporsójába zárjon.



Tolarencia



Az emberi elme határtalan toleranciája átsegít minden leküzdhetetlennek vélt akadályon.

Még éjszaka gyötrődöm, álmatlanul forgok, nem kívánom a reggelt, ami jön ajtócsapkodással, kávéillattal, szűrt fényekkel. A tükör, amiben nézem magam, visszaröhög rám, feldagadt szemeimet masszírozom. Legszívesebben köpnék egyet a világra, kidobnám az önámításom az ablakon, hogy minden tökéletes, szép, és hogy a föld gömbölyű. Igazából régen tudom, hogy a föld is deformált, mint körülöttem minden. Semmi sem tökéletes Minden lehetne jobb. A kávém is, ami kihűlt, a családom is, akiket felneveltem, a kutyám is, mert mindig akkor kezd ugatni ha nyugalomra vágyom.

Feladom az elveimet újra és újra, csak azért, hogy elviselhető legyen körülöttem az élet, hogy ne meneküljön el tőlem mindenki. Nehéz megalkudni csak a békességért. Pedig látom a jövőt, a rothadó káoszt, a rabszolgasorba süllyedő tömeget.

Értékvesztetté vált a legfontosabb, a munka, az alkotás, a hit, a cél. A kezek, mint a polip csápjai tekergőznek a javakért, nincs rajtuk már a munka utáni kérgesedés.

A föld porába rajzolok napot, csillagokat, egy-egy virágot, majd mind a tenyerembe veszem, a szél hátára szórom. A tolerancia már üvölt bennem, de nem engedem szabadon.



Katerina Forest: Elbocsájtás





SZÜRKÜL A VILÁG KÖRÜLÖTTEM


Minden zajos, a szél is odakinn, zörgeti az öreg diófa lehullott leveleit, nyikorgassa a kiskaput, hallom, hogy nekifeszül a házam tetejének. Néha bekapdos a tornác alá, megszólaltassa a szélharangot. Kísérteties az este, de lehet, hogy csak én érzem annak. Egész nap hőhullámok gyötörtek, néha úgy éreztem jártányi erőm sincs, csak vonszoltam magam, csak az akarat vitt előre egész nap.
Régen minden másként volt, a napjaim beragyogta mindig egy kis fény, egy mosoly egy érintés, egy virágsziromról legördülő esőcsepp, az eső illata, a szivárvány az égen. Természetes volt a lelki békém, ami megnyugtatott bármilyen konfliktus közepére csöppentem. Ez az érzés elmúlt. Kifaragta belőlem az idő kicsorbult kése, kitörölte a ragyogást, az illatokat, a szivárvány égre festett ívét.
Reggel fáradtan kelek és reménytelenül. Fakul és szürkül a világ körülöttem. A fákon a levelek rozsdásan lógnak, a gyümölcsei betegek. A hajnali ég opálos, szürke, nincs kék ragyogás, a repülők halk morajjal húzták egész éjjel felettem a halotti leplet. Ez a világ már nem tölti be a lelkem boldogsággal.
Visszamegyek a házba, elhúzom a függönyöket, áramtalanítom a laptopom. Nem akarok új híreket, amik bombázzák az agyam reggeltől estig. Nem akarok szemét reklámokat, amik diadalmasan rikoltják a műanyag világ himnuszát. Nem akarom tudni percről percre, hogyan pusztul el a föld. Hogyan pusztít és milyen kegyetlenül a civilizáció. Nem akarok szomjazó éhező gyereket látni, se dagadt új gazdagokat.
Nem akarom tudni hány faj pusztult ki a földön, milyen területet irtottak ki az esőerdőkben, azt se hogyan mérgezik a tengereket. Nem akarok semmiről tudni, az erkölcstelen lezüllött világról se, ahol lelki betegek tömik magukba a gyógyszernek nevezett mérgeket. Nem akarok megfejteni egy összeesküvés elméletet se, azt se, hogy ki robbantotta fel Amerikában az ikertornyokat, ki akarja gyarmatosítani az emberi fajt? BÉKÉT akarok, nyugalmat.
Olyan jó ülni a csendben. Egyedül vagyok. Kinn maradt a szél, a félelem, a bizonytalanság.
De kúszik hozzám a félhomályba a tudat, kúszik az önvád. Rikácsol rám, mint a halálmadár. Ráébreszt, hogy a valóság elől nem lehet elbújni.
Nem lehet elbújni, mert rám talál és felelősségre von.
Megkérdezi- Hol voltál, mikor szükség lett volna rád?!
Széthúzza a függönyöket, kitárja az ablakom. – Ez a zaj! Kérlek, csukd be! A szagok, nem bírom elviselni!
A fülemben géppuska ropogás, hangos, jaj szavak, dühös káromkodás. És érzem az égett emberi hússzagot, a bűzt, ami felett zöld színű döglegyek zsongnak.
- Íme, a valóság! A Te világod, ne búj el előle- szól rám az értelem.
Tudom, hogy nem lehet elbújni, nem méltó egy emberhez a nyálas vinnyogás, míg mások a halállal néznek farkasszemet. A Sors mindenkinek kiosztotta a feladatát, amit életében be kel teljesíteni. Máskülönben miért születtünk a földre?
Elindulok, megkeresem az ecsetet és a festékeim. Már tudom, hogy mi a dolgom , mit kell tennem. Szép nyugodtan, nem kapkodva, kezdem átfesteni a szürke ólmos fényű eget türkizkékre.  És már festem a szivárványt, ami átíveli az egész föld feletti eget. Széttárom a karom, mélyen beszívom a reggeli friss levegőt, mosolygok. És szétküldöm a világnak a bennem szunnyadó Szeretetet


 Üzenet



Mikor azt hiszed bántottalak, én megvédtelek. Mikor azt hiszed elárultalak, kimondtam más helyett az igazat. Megvédtelek a saját hibáiddal szemben. Azért, hogyha fáj is, szembenézz vele. Haladtál egy úton, ami nem visz sehova. Én megállítottalak remélem, hogy fordulj vissza az út elejére, haladj a másik irányba. Néha, aki fájdalmat okoz, az segít igazán. Csak annyival, hogy dühöngünk és haragszunk közben, ha akarjuk, ha nem, megfogalmazódik bennünk az ok, az indíték:
     - Miért okoztak fájdalmat nekünk?
     - Miért az, akiben megbíztunk, hittünk benne?
Ha szembenézünk a hibáinkkal, megbocsájtunk annak, aki kimerte mondani azokat. Jobb emberré válni, felnőni egy feladathoz, nem könnyű. Emberi sorsokat átlátni, megítélni, hatalmas felelősség. Egy kézlegyintéssel homokot lehet szórni a legcsillogóbb szempárba, örök sötétségre ítélve csak, mert nem egyenesedtünk ki, nem néztünk szét, merről fúj a szél. Remélem rátaláltál a helyes útra és nem térsz le róla soha. Az út végére érve, egy tartalmas kemény élet lesz mögötted és sok szerető ember. És én megnyugszom, hogy érdemes volt magam ellen fordítanom a haragod, mert elértem a célom.
      - Azt akartam, hogy tisztán láss!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése