Már az első nap le akartam lépni

 A román nőhöz osztott be a supervisor tanulni a szállodai feladatokat. Nem értettem mit kell ezen tanulni, ki kell takarítani a szobákat és kész, otthon is megcsináltam, ha az anyám nem hagyott békén a rumli miatt. Takarítás? Nevetséges.

– Végül is nem volt nehéz meló, mégis többet kerestél gondolom, mint itthon egy orvos – állapította meg Sára.

– Nagy tévedésbe vagy. Nem kívánom az ellenségemnek sem azt a melót. Egy szobalány munkája igenis, nehéz kimerítő munka.

Kezdjük a legelején. Említettem, hogy egy románcsaj mellé osztottak be. Kibírhatatlan nőszemély volt, állandóan kerepelt, még az sem zavarta, hogy alig értettem mit mond. Olyan akcentussal beszélt, mintha egy másig bolygóról keveredett volna oda, pedig közel hat éve nyomta már az ipart. Sajnos lassan megértettem miről karattyolt: arról, hogy aznap húsz szobát kell kitakarítani, amiben minden benne van, ágynemű csere, portörlés, feltörlés, porszívózás, fürdőszoba – vécétisztítás, mindennek ragyognia kell, egy hajszál se maradhat sehol.

Odavágta elém a saját felszerelésem, indulhatott a móka. Akkor még lazán és magabiztosan gondolkodtam: – Mi ez nekem? Félvállról megcsinálom, mit majrézik itt ez a nő?

A második szobánál tartottunk mikor rám szólt a román asszony, hogy siessek jobban, mert szobára fizet az ügynökség, nem órabérre. Aztán megállás nélkül nyomta a kritikát.

– Ezt nem így kell, ez nem jól van! Figyelj jobban. Siess!

Később megjelent a supervisor, egy fiatal huszonéves lány, kezében portörlő ruhával és elkezdte ellenőrizni a szobákat. Majd szétrobbantam az idegességtől, mikor visszarendelt az első szobához. Méltatlankodva mutatott szét a helyiségben.

– Figyelj jobban oda. Sok a hiányosságod!

Hogy teljes legyen a napom, mikor vége lett a melónak, nem találtam meg azt a buszmegállót, amiről indulnom kellett volna vissza a szállóra.

Próbáltam koncentrálni, ismételgettem magamban, hogy nem eshetek pánikba. Ott topogtam az épület sarkánál egy darabig, nézelődtem, merre is induljon el? Megijedtem, mégis rámtört a pánik. Eltudsz képzelni engem, ahogy ott állok és bőgök mint egy taknyos kölyök? Nem tudtam hol vagyok, olyan kiszolgáltatott voltam, mint még soha. Haza akartam jönni, oda akartam bújni anyámhoz, mint mindig, ha féltem. Értesz engem? Már az első nap le akartam lépni.

Nem kell annyit agyalni!

 

Akkor már tudtam, hogy nem a pénz a legfontosabb számomra: önkéntelenül Viktorra gondoltam, akivel előző este is összefutottam a folyosón. Két sráccal ment a kijárat felé, románul beszélgettek. Elképzelhetően rólam, mert mind a hárman engem néztek közben. Mikor melléjük értem rám mosolygott.

– Szia! Minden rendben?

Nem válaszoltam vissza, csak bólintottam, hogy igen. Minek is törtem volna magam halálra, egy szimpla érdeklődés miatt, bizonyára rajtam köszörülték a nyelvüket. De a pasi egyre jobban bejött nekem. Futólag láttam többször reggelenként, néha előttem ment a kijárat felé. Mindig elegáns volt, választékosan öltözött. Nem akartam, hidd el, de fülig belezúgtam. Egyedül az nem tetszett benne, hogy két pasival dekkolt egy szobában.

Másnap reggel én is melóba indultam. Még este végig jártuk képzeletben az interneten, a Google Maps segítségével hol van a Hotel. Megijedtem, mert a munkahelyünk teljesen ellentétes útvonalra esett. Veszekedtem Zotyával.

– Na, bolyonghatok egyedül ebben az ismeretlen városban. Ideje megtudnod, hogy gyalázatos a tájékozódó képességem, tízszer el kell mennem ugyanabba az utcába, hogy tizenegyedikre rájöjjek, hogy már jártam ott.

Zotya felvarrta magára a fapofát.

– Nyugi, nem fogsz elveszni. Szólok Izának, ő majd rendbe teszi a lelked.

Iza berajzolta a térképen merre kell mennem a busszal, végül hanyagul megjegyezte:

– Kábé másfél órás út, én mikor ide kerültem napi hat órát utaztam oda – vissza. Vigyázz egy pár dologra, ez nem Pest, a buszok sűrűn járnak, száz méterenként van megálló, a közlekedési kártyád legyen mindig feltöltve. Hiába a tömeg a megállóban, a busz nem mindig áll meg, mert a buszsofőr dönti el, hogy megáll vagy nem. Például nem áll meg, ha tömve van a busz, vagy ha csak nincs kedve. Sűrűn megtörténik az is sajnos. Agyas csávók, és integetni kell, hiába állsz a váróban, ha jön a buszod, integess, lehet akkor is tovább megy... ez London. De a metrónál olcsóbb. Megszokjátok mindketten hamar. Na, csá, nem kell annyit agyalni rajta. Egy két nap és belejöttök!

Reggel korán keltem, így sikerült időben elindulni, bevésve az agyamba Iza tanácsait, azt is, hogy a térkép mellett fontos mindig, hogy keressek a hatalmas városban olyan nevezetes helyeket, amit minden átlag londoni ismer, úgy mintha tájékozódási futó lennék, jeleket az ismeretlen erdőben.

Nem a Hilton szállodába vettek fel, csak egy átlagos Hotelbe, amiből rengeteg van Londonban. Közel egy órát késtem a közlekedés miatt, idegesen léptem be a Hotel ajtaján. Szerencsére csak kilenckor kezdődött a munka, közölték velem addig még van bőven idő arra is, hogy megismerkedjek a többiekkel. A többiek egy román és egy magyar nő volt, és az akkor még széles mosollyal bemutatkozó supervisor.