Szürke rongytakaróba bújt a Nap,
zörgő falevelek szél sodort hada
útra kel a végtelen poros utakon,
nyomukban az elmúlás démona.
Tajtékzó hullámon olajfolt, ring,
mint halotti lepel, már nem int
feléd, nem hívogat, halott meder
az élet végső nyughelye, a tenger.
Égre törő obeliszkek, romos
templomok, üszkös felhőkarcolók,
dacolnak még a sugárzó éggel,
néha ledobnak magukról nehezéket.
Ím, itt az ember, ki pusztít, nem
teremt,
örök halhatatlanságáért perel, elvesz,
önmagának vart hullazsákjában
mosollyal arcán, már semmiért se
felel.
