Túl kell élnie, vagy beledöglik

 

A nagyteremben tíz-tizenöt rab visszafogott hangon beszélgetett egymással. A rabok a padsorokban ültek, de volt közülük egy kettő, aki a pódium melletti karácsonyfát díszítette. A tanárt várták. Amikor megjelentek az ajtóban, felhangosodott az elégedett moraj – Itt van, kezdünk végre!

– Jól van báránykáim, úgy tudom, az idén sokan leszünk a műsorra, ez azt jelenti, hogy sokan jó magaviseletűvé váltatok! – nevetett a tanár – Nem baj. Legalább több gyönyörű verset fogunk hallani, mint tavaly.

Elkezdődött a próba. Benjámin hátra ült a széksorban, onnan figyelte, ahogy mindent beleadva, mégis akadozva, majd belevörösödve, verset mondtak az elítéltek. – Karácsony idebenn, Istenem... – sóhajtott fel önkéntelenül.
Lehunyta a szemét, és visszagondolt a régi ünnepeire, a legszebbekre, mikor még kicsik voltak a lányai. Akkor még annyira jó volt minden.

Valaki leült mellé. Mikor oldalra nézett, megismerte a nevelőtisztet.

– Nem szerepel?

– Most még nem, csak figyelem a próbát. A tanár úr ide hívott.

– Jól van, az is kikapcsolódás a maga módján, ha nézi őket. Tudja nehéz időszak ez a bentieknek...

– Tudom, elhiheti...

– Jó, hogy elfoglalják magukat valamivel, telik a nap, múlik az ünnep. Maga mit szeretne kívánni Jézustól, ha módja lenne rá? – nézett feléje a tiszt mosolyogva.

– Jó lenne a lányaimnak boldog ünnepeket kívánni, de ez most, ebben a helyzetben egy lehetetlen kívánság. Hiányoznak...– válaszolt őszintén és meglepődve a kérdésen.

– Azt azért meg tudjuk oldani.

Mikor a nevelőtiszt felállt és magára hagyta, figyelni kezdte újra az előadást.

– Surányi Elemér, gyere csak fiam, nem fogsz kimaradni, ne bújj el! Egy gyönyörű verset hoztam neked, kezd csak el! – hallotta a tanár hangját. ­

A második sorból felállt és lassú tétova léptekkel, zavart mosollyal előre indult egy harminc év körüli cigány férfi.

– Mit ajánl? – kérdezte hanyagul, mikor odaért.

– Adytól a Karácsony-t. Az egyik legszebb vers, amit ismerek.

Elemért ismerte Benjámin, rablásért, garázdaságért ült már két éve, hátra volt még ugyanannyi, mert többszöri visszaesőként ítélték el. Beszélték a szinten, hogy tavaly is nagyon kikészült a férfi, senki nem látogatta meg az ünnepek alatt, csomagot se kapott. Állítólag nem volt pénze a családnak az utazásra. Benjámin arcára kiült a keserűség, mert arra gondolt, hogy őt se látogatja meg senki amíg bent lesz. Összeszorította az ajkait. El kell fogadnia, amit rámért a sors. Túl kell élnie, vagy beledöglik. Nincs több alternatíva.

Elemér nagyon elmerült a csendes szövegolvasásba, ráhajolt a kezébe adott papírlapra.

– Tudsz egyáltalán olvasni fiam? – viccelődött a tanár.

– Ne sértegessen, csak értelmezem a szöveget! – válaszolt Elemér idegesen.

Végre rászánta magát és belekezdett a hangos előadásba. Benjámin meglepődve hallgatta a férfit, aki szépen, kifejezően szavalta a verset, közben azt is észrevette, hogy furcsán változik a férfi hangszíne. Fojtogató csend lett a teremben, mindenki látta, hogy a férfi arcán folynak a könnyek. Ennek ellenére Elemér nem hagyta abba a szavalást:

„Bántja lelkem a nagy város

Durva zaja,

De jó volna ünnepelni

Oda haza.

De jó volna tiszta szívből –

Úgy mint régen –

Fohászkodni,

De jó volna megnyugodni.

De jó volna mindent, mindent,

Elfeledni,"

Mintha örültek házában élnénk

 

A kávézóban a barátok figyelme azonnal felé fordult amikor leült közéjük.

– Hogy vagy, kislány? Mi van a gyerkőcökkel, rendben van minden? – kérdezte meg Zsolt. – Kicsit nyúzottnak nézel ki.

– Nem sok minden történt velem. Ma volt az anyukájuk temetése, én meg beadtam a papírokat a gyámügynek. Várom a válaszukat. Ennyi. Miről beszélgettek?

– A téma mindig ugyanaz, konteókat gyártottunk, ami mára úgy néz ki valósággá vált. Mit szólsz hozzá? Sejtettem, hogy alakul egy krach a világban, de azt nem, hogy ennyire felgyorsulnak az események. Persze tudom, hogy elkerülhetetlen a folyamat, de egy cseppet sem örülök ennek a bizonytalan életnek, amiben napról napra élünk. Jobb lenne gondtalanul madárdalt hallgatni, vagy csak lazulni, mint eddig. Valahogy irtózok ettől a sok konfliktustól – válaszolt lehangoltan Zalán.

– Láttam a tévében a tüntetést.

– Elszabadultak az indulatok. Várható volt. A tűréshatáron táncoltunk eddig is. Az uzsora, a korrupció, a bűnözés országává váltunk. Mindenütt zavargások vannak, nem csak nálunk, igaz ettől nem lehetünk nyugodtabbak. Ez nem összeesküvés elmélet, ez már a valóság, az elszegényedett, kizsákmányolt réteg kezd felébredni a Csipkerózsika álmából. Egyre több helyi háború lobban fel a környező országokban. Túl nagy a mozgolódás, túl sok a halott.

– Megy a riogatás, hogy kirobbanhat egy atomháború! – szólt letörten Róza. – Azt nem éljük túl... talán mégse annyira rossz a helyzet.

– Atomháborúú? – nézett Rózára meglepődve Zsolt. – Hát azt nem élnéd túl, erre mérget vehetsz. Lesimítaná a Föld felszínét több száz évre. Annyi időd maradna csak, hogy elindulj lapos kúszásban a temető felé, de nem garantálom, hogy oda is fogsz érni. Tudod, mi a legrosszabb az egészben? Az, hogy minden ország vezetése tisztában van azzal a ténnyel, hogy az utolsó ítélet napja lesz, ha ez bekövetkezik. Nem lesz olyan, aki megússza, legfeljebb tovább él pár napig vagy hétig. De bújhatnak a föld alá a pénzeszsákok, ők se kiváltságosok, hiába építettek annyi gigászi bunkert. Szegény, aki nem tud még álmodni sem! Milyen élet az, ahol nincs napfény, és milyen, ha elfogy a víz és az élelem? Csórikám majd kibúvik a felszínre, és meglepve tapasztalja, hogy oda csak meghalni ment ki, mert élhetetlenné vált az egész bolygó.

– Mindig csak külfölddel hozakodtok elő, nálunk is egyre rosszabb a helyzet! – szakította félbe Gergőt Anna. – Sok magyar kiment külföldre dolgozni, ezzel egy időben egyre nagyobb az illegális bevándorlók száma. A határszélen élők félnek, megszaporodtak a bűnözések, lopások azon a környéken. De tudod, mi a sejtésem? Ez az egész konfliktussorozat, a népek vándoroltatása, előre meg volt tervezve.

– Előre megtervezett? Ahol nem lehet élni, mert mindennap halálfélelmed van, ahol éhség és szomjúság kínoz, onnan ösztönösen menekül mindenki. Forradalmak, polgárháborúk, fanatikus vallásüldözés színtere a föld nagy része, olyan, mintha őrültek házában élnénk. Elveszett az emberek józan ítélőképessége. A történelem megismétli önmagát, ugyanazok a csapdák vannak most is felállítva, mint száz, vagy ötven éve. És mit tesz a magasan kvalifikált homo sapiens, ugyanúgy beleesik a csapdába. Minden nyavalya a nyakunkra ült, a klímaváltozás, a túlnépesedés. Nyüzsgünk, mint a hangyák, a végén felfaljuk egymást.

– Reméljük, ez az agyrém nálunk nem alakul ki ilyen drámain – sóhajtott fel rezignáltan Róza.

– Várd ki a végét, hogy mi lesz itt! A magyar jámborfajta, de csak egy darabig. Ha végképp elszakad nála a cérna, harcolni fog, és elfelejtkezik minden addigi jámborságáról – fordult Róza felé Zsolt.

– Szerintem meg mi leszünk legtovább fotelharcosok. Ülünk és fontoskodunk akkor is, ha körülöttünk minden vérben úszik! – legyintett lemondóan Sára.

– Reméljük, a pasit is kiengedik a börtönből hamarabb. Ő egy igazi áldozata ennek az agymosott rendszernek – biztatta Róza Sárát.

– Jó lenne, sajnálom a családját. – helyeselt Sára.

– Kiengedik? Legyen úgy, engedjék ki! A rendszer legnagyobb ellenségét fogják kiengedni! Nem lesz hálás. Álljunk meg egy pillanatra, azóta az emberünk feltett önmagának egy sor mélyreható kérdést. Például azt, miért ő a bűnös, hogy nincs Magyarországon élhető élet, hogy nincs munkahely, hogy nincs szociális háló, soroljam még? Ez a rendszer tönkre vágott mindent. Csak azok élnek jól, akik odafértek a tűz köré, a brancs, a haverok országa lettünk! – állt fel idegesen Gergő. – Itt semmire nem jut pénz, csak az elit hóbortjaira.

Az egész esti dumaparti ingerülten zajlott, a végén rossz hangulatban váltak el egymástól.

 

Katerina Forest: Túlélni

Némán és tehetetlenül időzik életem

itt ragadtam ebben a sűrű ingoványban

miből már nincs kiút, hiába keresem,

hisz vakként jártam  eddig a világban.

Időzök hát, és megpróbálok látni

 ha  jön a hajnal és majd hasítja, tépi

sötét leplét gyáva  önmagamnak,

 mi takarja  lelkem, azt mi  nyomorít.

Sírni kéne, hangosan zokogni,

 tépni ruhám, szórni a szélnek,

súrolni az eget, csapni, mennydörögni-

Itt vagyok, hé, miért nem halljátok emberek?

De bárhol vagyok hangom nem ér az égig.

Csak suttogok s magamnak beszélek.

Súlytalan szavaim körbe vesznek,

megfojtanak, lelkem akasztófán remeg.

Lehunyt szemem árkádja alatt

látom a jövőt, a felperzselt otthontalant,

miben gyötrődő lelkek ölelkeznek.

Sírni látom a fiút az apát, kiknek

összekulcsolt kezüket rántja szét

a behívó parancs.. Készülj katona!

Az anyát látom, az imádkozót,

ki a fájdalomba némán  belehal,

mert tudja, hogy többé nem látja

 a távozót, kit ölni hív a Haza.

A napok telnek, és az élet megáll,

az óra is bénán figyel, a hegedű

húrjain a dal néma, a színes levél

 hullik feketén, a sikoltó csendben

hallani, hogy fordul a világ a tengelyén.

Lehet ez a perc mi eljött.. erre vártam.

 A sors szaggatta függönyök mögött végre

 feltűnik a múlt, lábánál ott hever mocskos

 palástja, azon tapos,   meztelenné vált alakja

ragyog és előre mutat.. A jövő arra van!

Inkább hiszek a víziómnak, talán így túlélem

e kort, miben felemészti  létünk s világunk

egy rothadó mutáns, ki már alig vonszolja

hullafoltos testét, de még zabál...zabál...zabál.