Remélem nem zavarom

 

Karácsony napján beköltözött a börtönbe az áhítat. Még a haragosoknak is volt egymáshoz egy két jó szavuk, mintha mindenki kapott volna a reggeli mellé egy jóságszérumot. Készülődtek a műsorra, várták a hozzátartozókat, a csomagokat. A látogatók meg is érkeztek, de most se tarthatott tovább a látogatás ideje, mint máskor, csak a levegő változott meg körülöttük az érzelmek felfokozott hullámai miatt. Benjámin tudta, hogy hozzá nem megy senki, próbálta magát elfoglalni mással. Nehezen telt az idő, úgy vánszorgott, mint egy aggastyán a temetőben. Csak késő délután szánta el magát, hogy felhívja Sárát. Szerette volna előbb, minden percben erre gondolt, mégis húzta az időt. Teljes bizonytalanság uralkodott el rajta: nemsokára beszélni fog Sárával, ki fog derülni mennyire neheztel rá. Megbocsájtott-e neki, vagy csak szükséges rosszként tűri és viseli a jelenlétét? Kap e tőle csak egy jó szót is, ami kedves lesz számára? Vagy csak hideg, kimért, hétköznapi stílusban fog hozzá szólni? A folyosó legvégén megállt, ott elviselhetőbb volt a zaj, ami a nagyteremből kiszűrődött hozzá. Az egész napi izgalom megtette a hatását, mikor meghallotta Sára hangját, alig tudott megszólalni.

– Helló. Kivel beszélek? – hallotta az ismerős hangot.

Nem jött ki hang a torkán, úgy érezte mintha fojtogatná a benne lévő türelmetlen várakozás.

– Boldog karácsonyt Sára... csak... én vagyok, Benjámin... a börtönből. Remélem nem zavarom.

A vonal végén egy pillanatra néma csend lett.om

– Magának is boldog karácsonyt Benjámin! Örülök, hogy hívott. Megkapta a csomagot? – hallotta Sára hangját.

– Igen, köszönöm, nagyon kedves, hogy gondolt rám. Jól esett. Legelőször is bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésemért, nagyon sajnálom, hogy olyan arrogáns voltam magával az utolsó találkozásunkkor.

– Bocsánatot kér? – hüledezett Sára, nem akart hinni a fülének. Ez az alak azt hiszi, ennyivel megoldotta, amit művelt vele, akkor téved. Arrogáns? Enyhe kifejezés a bunkóságra! Dühében alig tudta visszafogni magát, legszívesebben kikapcsolta volna a telefonját. Szerencsére lehiggadt annyira, hogy nem tette meg, eszébe jutott, hogy mégiscsak szent este van.

– Jól van, elfogadom a bocsánatkérését. De ne örüljön annyira... csak azért fogadom el... mert karácsony van.

– Köszönöm, megérteném azt is, ha elküldene egy másik égtájra. Tisztában vagyok azzal, hogy mennyire megsértettem.

– Inkább megalázott, nem ezt akarta mondani?

Benjámin kínosnak érezte a kimért, hivatalosra sikerült beszélgetést, de annyira feszült volt, hogy nem tudta hogyan változtathatna rajta. Arra gondolt, nem ismeri, nem volna jó ötlet most azzal elriasztani, hogy rámenős, nyomuló szövegelésbe kezd. Ha minden bevezető nélkül elmondja neki, hogy minden megváltozott, hogy teljesen másként gondolkodik már felőle, hogy becsüli, felnéz rá, tiszteli. Lehet gúnyolódásnak venné, miért is hinné el, mikor egy durva alak él az emlékeiben róla.

– Ha jól értettem, amit írt, ott vannak a lányaim magával – próbálta folytatni valahogyan a kényszeredettre sikerült beszélgetést.

– Igen, itt vannak, hiszen megírtam, hogy lehozom őket az ünnepek alatt vidékre... egy pillanat, szólok nekik, biztosan nagyon fognak örülni.

Sára örült, hogy megmenekült, neki is nehezére esett a társalgás. A legutóbbi találkozásuk óta nem változott a véleménye a férfiról, csak egy jelző vésődött be róla: hogy egy felfújt hólyag! Ezt most is elmondta magában többször.

– Zsuzska, Mónika! Gyertek gyorsan, apukátok van a telefonnál – hívta hangos szóval a két viháncoló gyereket.

– Apu, apu, apu! – szaladt boldogan Zsuzska – Hogy vagy apu? Mit csinálsz?

– Boldog karácsonyt kis manó! Jobban lennék, ha veletek lehetnék. És ti, hogy érzitek magatokat?

– Jól! Már ide megjött Jézuska. Angyal azt mondta, Jézuska hozta az ajándékokat, de én tudom, hogy nem is igaz, csak nem akarom neki megmondani, nehogy szomorú legyen. Meg apu... nagyon nagy hózás van odakint, de karácsonykor mindig hózás van, emlékszel rá te is?

Zsuzska csak mondta, monda, félve, hogy valamit ki ne hagyjon, mert mindent nagyon fontosnak tartott abban a pillanatban, hogy elmondja az apukájának. Nem szívesen adta át Mónikának a telefont, pedig megkérte Benjámin, hogy a nővérével is akar beszélni. De mikor oldalra nézett, mégis megsajnálta a nővérét, mikor látta, hogy Mónika türelmetlenül topog mellette. Szomorú képet vágva nyújtotta felé a telefont:

– Tessék, odaadom.

– Boldog karácsonyt apu! Hogy lehet az, hogy tudsz telefonálni? – kezdte kérdéssel a nagyobbik lánya a társalgást.

– Sajnos nem sok ideig tudok beszélgetni, de fogunk sűrűbben ezután. Kaptam egy mobilt, de be van határolva rajta, mennyi ideig beszélgethetünk. Remélem, ha megkérem Sárát, nem utasítja vissza a kérésem.

– Az nagyon jó lesz! Áh, ne félj, ő nem olyan visszautasítgatós. Küldtünk ajándékot, megkaptad?

– Igen, gyönyörű rajzok. Kiragasztottam a szekrényem ajtajára, hogy mindennap lássam őket.

– Örülsz neki? Akkor majd rajzolunk még – nyugtatta meg Mónika.

Ő is elkezdte a saját monológját, hogy milyen szép az ünnep vidéken, mesélt az állatokról, Lajkóról, Bicéről, a két hófehér bundájú kuvaszról. Aztán odahívta Sárát.

– Gyere ide Sára, mert lejár apu ideje!

Ítéletidő

 

Nem sokáig időztek a meleg helyiségben, sietősen terelgette a gyerekeket kifelé, mert egyre nagyobb pelyhekben hullott odakint a hó. Mire a leágazáshoz értek, kétségessé vált a tovább haladásuk. A bekötőút eggyé vált a környezettel a vastag hótakaró alatt. Telefonált.

– Kitalálunk valamit mingyá'! – szólt a telefonba keresztanyja.

Kis idő múlva vad csilingelésre lettek figyelmesek, előttük felbukkant egy lovas szán, Jánossal a bakon. Lett nagy csodálkozás a gyerekek közt a látvány miatt. Sára nem tudta elképzelni hogyan akar rajtuk segíteni a férfi. De hamar rájött a furfangos paraszti gondolkodásra, mikor elébe fordult az autónak a vastagtalpú paraszt szánnal.

– Ahun nyom van, ott út is van! – kiáltott János és meglegyintette az ostorát a levegőben. Sára indított és besorolt a szán taposta nyomba. Végig vezette a nyom, igaz kicsit csúszkált néha meg is farolt az autó, de végül sikeresen beértek a célba.

– Köszönöm János, maga nélkül ott maradtunk volna míg el nem olvad a hó. – hálálkodott Sára, majd meglátva a tornácon álldogáló két nőalakot, boldogan kiáltott feléjük.

– Szép karácsonyt, megjött a szentcsalád! Szerencsésen hazaértünk!

– Isten hozott benneteket kislányom! Gyertek csak gyorsan befelé a melegre! – jött az invitálás azonnal.

Nem kérették magukat, nagyon lehűlt a levegő. A gyerekek magukhoz vették a táskáikat, siettek befelé. Csak a csomagtartóban maradt továbbra is pár dolog, aminek még nem jött el az ideje, ott lapultak ugyanis a karácsonyfa alá vásárolt ajándékok.

Mikor a bemutatkozáson túl jutottak, Sára anyukája megmutatta sorban a gyerekeknek a helyüket.

– Egy szobát készítettünk elő, mert eredetileg két kislányt vártunk, Zsuzskát és Mónikát. De semmi gond, megoldottuk Terka mamával, a kis szobába alszik Flóri, a nagyobbik szobába betettünk még egy derékaljat Zitának. Jó lesz e bogaraim?

Senkinek nem volt kifogása, gyorsan lepakoltak és csillogó szemmel leültek a nagy asztal köré. A konyhát átjárta a sütőből kiáramló rakott krumpli illata.

– Egyszerű paraszti étek, szeretitek-e? – nézett a gyerekekre Terka mama.

– Nagyon szeretem, pláne, ha sok tejfel van rajta – csillant fel Flóri szeme mikor megtudta milyen ízes lakoma vár rájuk.

– Tejfel? Az igazi paraszt kolbász az adja meg az ízét fiam! – ellenkezett vele az öregasszony nevetve.

– Szóljatok csak bátran, ha valami hiányzik, vagy nem tudtok bármit. Csak bátran, ne szégyenlősködjön senki, nem felejtettétek ugye, Terka néni, Mártika néni a nevünk – biztatta a gyerekeket Sára anyukája.

– Nem hát, mán megjegyeztük! – nyugtatta meg Zita – Mán az úton megtanultuk.

A tepsi végre az asztalközepére került, mellé fonott kosárkában kenyér és rózsás cserépedényben színes csalamádé.

Vacsora után a gyerekek elvonultak a szobájukba, Sára leszedte az asztalt és hozzá fogott mosogatni. A két idős nő a kandalló mellé telepedett.

– Jó, hogy hazaértetek lányom, holnapra még nagyobb lesz a hó. Ítéletidő jön, bemondta a rádió.

– Ahogy jön, úgy el is megy! – nevetett Sára – Mi már jó helyen vagyunk. A karácsony meg itt lesz idebent, eshet a hó kint, ahogy akar.

– Félő, hogy a templomba nem tudunk elmenni misére – aggodalmaskodott az öregasszony.

– Majd imádkozunk itthon Terka! – vigasztalta Sára anyja.

– De figyelj csak ide lányom, de ne haragudj meg érte, ez a két nagyobb gyerek... szóval...

– Mi a baj velük anyám?

– Cigányok... nem félsz tőlük?

– Nem tettek olyat, hogy féljek. Ti se féljetek. Szeretném, ha lenne egy jó emlékük erről a pár napról, amit velünk töltenek.

– A karácsony hozza a szeretetet a szívekbe. A gyerek meg gyerek, ha magyar, ha cigány! – válaszolt bölcsen Terka mama – Legyen szép karácsonyunk.

– Jöttem volna segíteni! – hallották az ajtó felől a hangot. Zita állt ott halvány arccal.

– Nagyon kedves vagy, hogy segítesz, hisz te vagy itt a rangidős nagylány! – nevetett Sára és átölelte a vállát, aztán halkan a fülébe súgta – Amit hallottál, gyorsan felejtsd el!

–Tudom én Sára néni, hogy sokan ki nem állhassák a cigányokat, ne tessék magyarázkodni – felelte szomorúan Zita. – Eltörölgetek, jó lesz?