Gyász

 

A kórház folyosóján végig lebegett a fertőtlenítő szag. Tudta, hogy nem mehet be az intenzívre, mégis kinyitotta a kórterem ajtaját egy pillanatra. Meglátta az apját, ahogy rá volt kapcsolva az életfunkciókat ellenőrző gépekre. Egy negyvenes éveiben járó orvos közeledett feléje, Sára gyorsan becsukta az ajtót és elindult az orvos felé.

-- Kérem, bocsánat... Závori Mihály, az apám... megtudhatom, hogy van most, segítene? -- akadozott az idegességtől a szava.

-- Az ön apja? Súlyos az állapota. Ha itt akar maradni, van egy váró a folyosó végében! -- szánta meg a lányt az orvos, barna szemeiben részvét csillant. -- Itt nem tartózkodhat!

Engedelmesen elindult arra, amerre mutatta az orvos a várót. Egy család ült még ott rajta kívül. Úgy értelmezte a beszélgetésükből, hogy a hozzátartozójukat műtik éppen. Behunyta a szemét, gondolatai vadul kergették egymást. -- Hitelt vettek fel, hogy tanuljak -- suhant át rajta már századjára. Aztán eszébe jutott az előző éjszaka a kávézóban. Az apját közben vitte a mentő. Gyűlölte önmagát a vaksága miatt. - Vége! Pont. Befejezi a piálást, csak gyógyuljon meg az apja! Az utóbbi időben érezte, hogy valami változik körülötte. Mintha átléptt volna egy ismeretlen ajtó küszöbén, és ahová jutott, ott csak félelem várt rá. Megmagyarázhatatlan emlékek törtek rá a múltból. Talán ezek az elfeledett emlékek jelenthettek valamit, figyelmeztetést, hogy nézzen a tükörbe, ki is valójában. Az anyja szerint egy elvetemült, érzéketlen teremtés. De szegény keresztapja mindig azt mondta  „Te Isten ajándéka vagy, okkal születtél le a Földre."  Rengeteg minden jutott eszébe, ki volt az agya teljesen, már tisztán látta, hogy minden volt addig, csak Isten ajándéka nem. Összegörnyedve, kezébe temetett arccal ült, elmerült a gondolataiban, megszűnt a külvilág körülötte. Képeket látott maga előtt, a huncut mosolyt az apja arcán, mikor dugta a pénzt a kezébe, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, elapadhatatlan pénzforrásból merítene hozzávalót. „Kislány csak vigyázz magadra, szóljál, ha kell még."

Zenélt a telefonja, a barátnője hívta.

-- Hellóka, mizujs? -- hallotta Kíra vidám hangját. -- Készülsz már a hosszú útra?

-- Én nem megyek veletek, apám szívinfarktust kapott -- suttogta idegesen a telefonba.

-- Na, ezek az ősök, megrendelésre betegszenek le! Mindegy. Bocsi, azt akartam mondani... szóval sajnálom az öreged, félre ne értsd... pedig összejönnek a dolgok, előbb, mint egy hónap, most tudtam meg pár perce, két hét múlva indulunk = újságolta izgatottan Kíra, mint akihez semmi komoly információ nem jutott el a barátnőjétől.

-- Én maradok, az én részemre ne intézzetek semmit. Véglegesen elhatároztam. Jobb lenne, ha te is maradnál!

-- Nem ment el az eszem. Ha azt hiszed, rá tudsz beszélni, hogy itthon maradjak, nagyon nagyot tévedsz aranyom. Akkor te egy idióta vagy, már ne haragudj! Az ősökről csak annyit, nem értenek a mostani élethez, olyanok, mint a legyek a ragasztóban. Csak vergődnek.

-- Nem akarok erről vitatkozni! Túltárgyaltuk!

Feldühítette Kíra lekezelő modora, ingerülten kinyomta a telefonját.

A folyosó felől gyors lépésekre lett figyelmes, felállt, hogy megnézze, mi történik. Oda sietett két nővér, ahol az apja feküdt. Önkénytelenül indult megnézni, mire az a nagy sietség. A tiltás ellenére újra benyitott az intenzívre, lebénulva nézte, ahogyan próbálják odabent újjáéleszteni az apját. Szédült, levegő után kapkodott, mikor látta, hogy a szív ritmusa egy végtelenbe nyúló vonal lett a monitoron. Furcsa gyengeséget érzett, lehűlt a levegő körülötte, mégis mint a harmatcseppek, megjelentek a homlokán az izzadság gyöngyei. Visszalépett az ajtóból és megállt a folyosó közepén. Úgy érezte örökkévalóság óta áll egyedül, teljesen elhagyatottan. Valaki átölelte a vállát.

-- Sajnálom... 

 Felismerte az orvos hangját.

 -- Figyelmeztettem, hogy ide nem jöhet be!

A szó, hogy „sajnálom", lassan eljutott a tudatáig, a lábaiból minden erő kiszállt, hogy össze ne essen egész testével ránehezedett az orvos mellkasára. Az orvos átölelte.

-- Nincs igazság a földön, még el sem köszönhettem tőle... -- suttogta kétségbeesve maga elé. Az orvos visszakísérte a váróba, közben próbálta megnyugtatni.

-- Részvétem. Tudom, mit érez most. Nemrég veszítettem el én is a nagymamámat, akit a legjobban szerettem, aki felnevelt. Higgye el, mindent elkövettünk, hogy megmentsük az édesapját. Sajnos, a mi tudományunk is véges. Kér egy nyugtatót?

Sára ingatta a fejét, nem tudott beszélni, a torkát belülről folytogatta egy láthatatlan kéz. Szédelegve ment lefelé a lépcsőn, úgy érezte, bármelyik percben összeeshet. Nem hívta fel az anyját. Majd ha hazaér, csak akkor mondja el neki, nem lehet egyedül, mikor megtudja. A kijárathoz érve valaki megszólította.

-- Kedveském, mi a baj? -- Meglepődve ismerte fel az öreg kiflis hölgyet. Milyen öreg, gondolta gyűlölködve, az apja meg milyen fiatal volt, mégis ő halt meg.

-- Megyek az unokámhoz, megnézi a szívem. Ne felejtse el a meghívást, érvényes most is... tudom, hogy eljön hozzám nemsokára.

-- Hagyjon engem békén! Nincs valami sok közünk egymáshoz! -- kiáltott dühösen utána Sára.

Az öregasszony nem állt meg, ment tovább, de Sára hallotta, ahogy továbbra is hozzá beszélt.

-- Ugyan, kedvesem, ezen ne vívódjon. Semmire nem tudunk biztos választ, erre sem. Találkoztunk, ezért közünk van egymáshoz. Igaza van, tényleg fiatal volt a halálra, de ne sajnálja az apját, neki már könnyűek a léptei. Inkább önmagát sajnálja, maga maradt apa nélkül. Mondtam, hogy elkezdődik... nem hitt nekem.

Sára döbbenten látta, milyen furcsán elmosódott az öreg hölgy körvonala, ahogy belépett a liftajtón. Mint egy kísértet. És honnan tudja, hogy meghalt az apja? Mégiscsak jó lett volna az a nyugtató a dokitól, gondolta és még jobban összezavarodva indult a kijárat felé.

Hazafelé végig érzékelte az apja jelenlétét. Úgy érezte, ott megy mellette, széles vállával, örök mosolyával. Emlékképek villantak a gyermekkoráról, a suhanó hintáról, az önfeledt kacagásáról. -- Még, apu, még, magasabbra! -- A rohanásról az éjszakában, mikor torokgyulladás miatt nem kapott levegőt, a kórházról mikor jobban lett, maga előtt látta a megkönnyebbült könnyeket a szemében, amit nem szégyellett az apja senki előtt. És most nincs többé az, aki a világon a legjobban szerette őt. Aztán előjött az önvád. Miért nem figyelt jobban, miért nem látta a jeleket? Az anyjának teljesen igaza volt. Lélekben elszakadt tőlük. Csak a maga életét élte, amibe ők nem fértek bele. Azzal is tisztában volt, hogy tudatosan fordult el tőlük, nem szerette a hétköznapi, pitiáner dolgaikat, nem akart az időfaló szerencsétlenségeikkel azonosulni. Bezzeg az anyját nem érdekelte, hogy nem kíváncsi semmi hétköznapi dologra, reggeltől estig megállás nélkül szórakoztatta magát, hogy mi mennyibe kerül, hol kell venni olajat, cukrot, hol olcsóbb. Na, meg miért nincs összehajtva, helyére téve bármi. Meg csukd le a villanyt, ne villogtasd, fogyaszt! Pedig oka volt rá, hogy így adja a tudtára, nincs rendben valami. A süket füleibe hiába beszélt... de már ennek vége, minden másként lesz ezután. Mikor belépett az ajtón, az anyja ott várta a konyhában.

-- Bocsáss meg anyu! -- kinyújtotta ölelésre a karját. -- Apu itt hagyott bennünket... elment az angyalokkal...

-- Elment az angyalokkal...  ismételte meg kétségbeesve az anyja az elhangzott szavakat.

Gyertyákat gyújtottak, csendben ültek egymás mellett, nem érzékelték az idő múlását. Még nem tudtak egymással osztozni a fájdalmon, ott volt köztük a távolság, ami addig taszította a lelküket. Úgy érezték mindketten, mintha Isten ítélőszéke előtt térdepelnének, bocsánatért esedezve, önmaguknak felmentést várva a kínzó lelkiismeret-furdalásuk miatt. Mindkettő bűnösnek érezte magát. Az anya az örökös veszekedés miatt, Sára a közönyös viselkedése miatt. Csak néha tört fel belőlük egy-egy sóhaj, ami elszállt a kórházban fekvő halottjukhoz. Virrasztottak.

A temetésre csak a közeli hozzátartozókat hívták meg, de sokan elmentek hívás nélkül: barátok, ismerősök, az apja volt munkatársai. A házból is többen megjelentek, még olyanok is, akikkel addig még köszönésig se jutottak el. A gyors halál mindig tragikus, fájóbb és megmagyarázhatatlan, a sokat szenvedők halálánál. A gyors halálnál nincs idő, hogy felkészítse a hozzátartozók lelkét, hogy kezdjenek edződni az elmúlás fájdalmának elviseléséhez. Egy idős vagy súlyos beteg halálát kísérheti egy megkönnyebbült sóhajt: Nem szenved már többet ezen a földön, Isten megkönyörült rajta. A gyors halált sokként éli át a család és a környezete. Nincs feloldozás, nincs búcsú, nincs megnyugvás. Értelmetlen és érthetetlen mindenki számára. Sára keresztanyja nagyon vallásos volt, rendíthetetlen hite a Megváltóban mégsem enyhített a fájdalmukon, pedig egyfolytában ismételgette, hogy a halott lelke már megnyugodott, mert az Úr kegyelmébe fogadta.

-- Higgyétek el kedveskéim, nem ez az igazi életünk, amit itt a földön, mint gyarló ember végig küzdünk. Az igazi életünk akkor kezdődik, mikor a lelkünk a mennybe száll. Ott találjuk meg az igazi boldogságot, mikor eljutunk a fényességbe, Isten közelébe.

Sára hitetlenkedve hallgatta a keresztanyját, aki pont úgy beszélt, mint régen a keresztapja a fényről és a csillagokról  „Nem halunk meg, csak fénnyé változunk."

Próbált megnyugodni, de egyre fokozódott a keserűség benne. Úgy érezte, a sors nagyon kegyetlen lett hozzá, hiába nyomja a szövegét a keresztanyja, ő már csak tudja, hogy semmi nem igaz belőle. Hisz most végzett az egyetemen, tudja, hogy nincs túlvilág, hogy nincs fény, meg semmi földöntúli flanc odaát. Mese a habbal, tömeghipnózis, az emberiség agymosása. Aki meghal, az meghal, leáll a vérkeringése, eldugulnak a nyirokvezetékei, a szív utolsót dobban, a tudat még rákérdez, hogy biztos-e a szív döntése, és kész! Jobb esetben a kegyelet, égetéssel végződik, és nem kísérti a hozzátartozókat az a borzalmas kép, hogy az elhunyt földi maradványait épp a földlakók emésztik fel.  Humusszá válunk, ez az igazság. Minek ez a sok hókuszpókusz a túlvilágról, a mennyországról, meg Istenről? A halál az egyszerűen halál. De igazságtalan mint az apja halála, igazságtalan és megmagyarázhatatlan. A nyár eleji nap szikrázva ontotta a melegét, a természet ezer színben pompázott, míg ők gyászoltak és temettek. Nem illett az üde ragyogásba a gyász feketéje. Sára fájdalmát még fokozta az aggódás az anyja miatt, aki a temetés után órákig ült a sötét szobában, nem evett, nem ivott, szemei egyre beesettebbekké váltak. Egy hét se telt el, mikor megkapták az első felszólítást a banktól, már két hónap volt a lemaradásuk. Az anyja kezében reszketett a levél.

-- Ne félj, dolgozni fogok, a hiteled lesz az első, amit kifizetek! -- rázta meg az anyja vállát, próbálta kizökkenteni a letargiából.

-- Te ezt nem érted, a lakásra adták, ha nem fizetek, utcára kerülünk! Oda van apád, nincs senkim, aki segítsen rajtam! -- és már sírt is a félelemtől. -- Ha találsz munkát, mire fizetnek az új munkahelyeden, az is egy hónap, akkor már késő. Hajléktalan leszek. Jobb lett volna meghalni nekem is!

A lánya szigorú tekintetére mégis abbahagyta a siránkozást, de látszott rajta a reménytelenség. Sára sok hirdetésre beadta az önéletrajzát, de sehonnan nem jött visszajelzés, ezért nyakába vette a várost. Ment szállodákba, munkaközvetítőkhöz, míg egy nap jó hírrel ért haza.

-- Mégis sikerült a végzettségemhez kötődő munkahelyet találnom, van melóm anyu, felvesznek egy kereskedelmi bankba alkalmazottnak. Csak az a baj, hogy nem itt Pesten, hanem vidéken. Talán jó lenne itt hagyni mindent neked is. Gyere velem!

-- Nem megyek sehová, ez az én lakásom. Te csak nyugodtan menj el, legyen értelme a sok tanulásnak! -- hárította el a kérést az anyja.

-- Nagyon egyedül leszel... féltelek --  mondta halkan Sára. Az anyja meglepődve nézett rá.

-- Nem is tudom... mikor mondtad ki utoljára, hogy féltesz? De ne félts engem, elboldogulok. Menjél dolgozni, jobb, ha elmész innen. -- nézett újra maga elé szomorúan.

-- Hogy-hogy jobb?

-- Ha itt maradsz, soha nem hagy el a bűntudatod. Látom én, emészted magad, hogy te vagy az oka a halálának. Nem te vagy, jobb, ha tőlem tudod.

Sára átölelte az anyját. -- Fizetem a hitelt, neked az lesz a nyugalom, tudom.

-- Jó lány vagy, mégis felnősz lassan. Látod, jó lenne dicsérni téged szegény apádnak, hogy változol.

-- Igyekszem - mosolygott Sára. -- De nem megy az egyik napról a másikra.

Hamar eljött az a nap, hogy kezdhetett az új munkahelyén. Elpakolta a legszükségesebb dolgokat, melyekről úgy gondolta, kellenek majd az albérletében.  Még egy nap, és a háta mögött marad a gondtalan diákélet korszaka. Jöjjön, aminek jönnie kell, jöjjön a nagybetűs élet,  sóhajtott fel szomorúan. Eszébe jutott az öregasszony. De igaza volt az öreg nyanyának, minden a feje tetejére állt pár hét alatt az életében. Hol lehet most? Talán felhívja egyszer. Mégiscsak rátrafált szegény valamire... vén boszorkány. Igazából a háta közepére kívánta a nagybetűs életet, pláne ha arra gondolt, hogy Kíra nemsokára Londonban sétál Zotyával a Temze partján, vagy a Westminster Apátság előtt, vagy a Big Bent fényképezi épp, míg ő elkezdi aktakukac életét egy vidéki bankfiókban. Estére kimerült az egész napi készülődéstől. Nem a fizikai teher miatt, a lelki súlyosabban érintette. Folyton feszültségben teltek az órái, ami megmagyarázhatatlanul növekedett benne, mire eljött az este. Életében először fog egyedül élni. Kilép ebből a panellakásból, ahol felnőtt, aminek minden zugát ismeri, megszűnik az otthon illata. Mintha egy erős kéz markolta volna meg, hogy kilökje az álomvilágból a valóságba. Összetört, szétfolyt benne minden felépített álomkép.

Kíra hívta fel este telefonon.

 -- Szia! Itt vagyunk a repülőtéren, hú, hogy esz a frász! Remélem, nem hányom össze magam, most ülök először repülőn. Azért hívlak, hogy ezen a számon később nem tudsz hívni, majd kintről én jelentkezem.

-- Hova mentek, a címet legalább tudod?

-- Zotya, hova megyünk? -- kérdezte nevetve Kíra a barátját.

-- Londonba te kelekótya.

-- Hallottad, Londonba!

-- Azt tudom, hogy Londonba mentek, de hova, kihez, mit dolgoztok?

-- Ne izgulj, minden rendben, várnak a repülőtéren, rendben a kéró is. Majd hívlak, most nem tudok dumcsizni!

-- Idióták! -- tette le Sára a telefont -- Ezek csak elindultak a vakvilágba.

 Haragudott a felelőtlenségük miatt, de belül magának se merte bevallani, mennyire irigy rájuk. 

ÓMEN

Barna, az egyik volt egyetemi barátja ígérte, hogy elfuvarozza a másik városba. A magas, szőke hajú srác reggel ott volt a megbeszélt időben, egy mozdulattal összeszedte a két bőröndöt, meg a kézitáskáját. Az anyja búcsúzáskor minden szavára közömbösen bólogatott, mint aki nem törődik semmivel, azzal sem, hogy végképp magára marad.

Sára figyelte az ébredező tájat az autó ablaküvegén keresztül, közben azon töprengett, hogy nem jó ötlet volt magára hagyni az anyját. Ahogy távolodott a várostól úgy könnyül rajta a teher, ami mázsás súlyként nyomta addig a vállát. Ott maradt mögötte, bent rekedt a város reggeli szmogjában. Végig beszélgették az utat, Barna eleinte kerülte Sára családi drámáját, mindig más témával hozakodott elő.

-- Mit gondolsz, kiértek már Londonba a barátaid? Mikor hívnak legközelebb, mit tudsz róluk? -- kérdezte, közben szigorúan figyelte az utat, mellettük kamion húzott el őrült tempóval. Az út mellett rendőrök álltak.

-- Vámosok! -- nézett hátrafelé Sára -- Biztosan fülesre jöttek. Amúgy, semmit nem tudok Kíráról, nem normális egyikőjük se, tele dumálták egymás fejét. Félek, hogy nem gondolták át jól ezt a londoni utat. Sok átverésről lehet hallani. Én is mentem volna, de az apám...

-- Tudom, részvétem! -- bólintott Barna.

-- Egy külföldi bankfiókba vettek fel. A bank fizet a legjobban, nekem meg kell a lóvé, megörököltem a hitelt.

-- Jó helyre mész, nyugis megélhetést biztosít, a bank profitál a legjobban, annak sosincs vesztesége. Maffiózók. Ha adós vagy olyan, mint egy tengeri szörny, ha a közelébe kerülsz, véged van. Lehúz a mélybe.

-- Akkor rám is haragszol mert bankos leszek? -- nevetett Sára.

-- Idő kérdése, és te is szolgálod minden lelkiismeretfurdalás nélkül a pénzt. Nem lesz fontos számodra, mennyi ember élete megy tönkre. Ha nem lenne ez a nagy lehúzás, elfogadható, szükséges intézmény lehetne. De a profitra hajt, és a legcsóróbbakat hálózza be. Téged is csak a pénz érdekel most is... az előbb mondtad, ne tagadd le!

--Tudom. Az apámat is ez vitte a sírba, a nyomorult hitele! De tudod mi az oka, hogy mégis egy bankba megyek dolgozni, az előbb nyögtem ki! Nem vagyok oda a melóért, de ott kapom a legtöbb fizut, szükségem van rá! Különben elúszik a lakásunk Pesten. Inkább ne is beszéljünk erről! -- fejezte be a témát ingerülten Sára. Már látták a várost.

-- Ne beszéljünk róla, érezd jól magad, nincs semmi gáz. Csak a véleményemet mondtam el. Figyelj, jelez a GPS, pár perc múlva megérkezünk! - figyelmeztette Barna. Mikor a megadott utcába befordultak, Sára meglepődve látta, hogy milyen szép, tiszta a környék. Az autóból kiszállva megcsapta ugyan az ismerős városi szag, de nem olyan intenzíven, mint Pesten. A komplett kislakást az első emeleten a házfelügyelő nyitotta ki. Barna segített pakolni, majd egy futó ölelés után elbúcsúzott.

-- Telefonálj, ha baj van tesó, sietek vissza. Érezd jól magad!

Sára lekísérte az autóig. Mikor egyedül lépegetett felfelé a lépcsőn, furcsa déjà vu érzése lett, mintha járt volna máskor is azon a lépcsőfeljárón. Talán a bejárati ajtótól felfelé futó graffiti volt az oka. Megállt és visszalépett, hogy újra megnézze. Angyalszárny lebegett a falon felfestve, alatta egyetlen szó: ÓMEN. Még szerencse, hogy nem babonás, nyugtatta meg magát, ezerszázalék, hogy visszafordulna ha az lenne, nem költözne be a házba, mert rossz előjel. Mintha valaki direkt figyelmeztetni akarná valamire, talán arra, hogy valami történni fog az életében. Belépett a lakásba, bezárta maga mögött az ajtót. Szétnézett. Hát itt vagyok, tök egyedül! -- sóhajtott fel. Mondhatna neki bárki, bármit, nem tudná feldobni, rendesen szarul érezte magát. Ott állt a szoba közepén, megmagyarázhatatlan érzéseivel, amibe belekeveredett az egyedüllét a bizonytalanság. Furcsa szag csapta meg az orrát, egyszer érzett már ilyet, mikor a barátaival egy hegyoldalba vájt pincében mulatoztak. Áporodott dohos szagot érzett, mélyről jövő földszagot. Az ablakhoz sietett, hogy kiszellőztessen. Különös atmoszféra van, fáradt is - próbált megnyugodni. A graffiti miatt érzett nyugtalansága még nem múlt el teljesen. Arra gondolt, milyen sok furcsaság történt vele az utóbbi időben, és mind egy nappal az apja halála előtt kezdődött. Nyúlt a telefonja után, hívta az anyját.

-- Megérkeztem. Nyugi anya, nagyon szuper a kéró. Hogy mi van benne? Mondom! - elindult, mint egy idegenvezető kezdte a bemutatót. -- Egy franciaágy, olyan régi módú, két fotel. Láttam már valahol ilyen fotelhuzatot. Egy dohányzóasztal, egy szekrény... jó ez a kis konyha is. Zuhanyzó van -- lépett be a fürdőszobába. -- Te mit csinálsz? Pihenjél! Holnap hívlak, hogy milyen a bankban a meló. Vigyázz magadra!

Elköszönt és kikapcsolta a telefont, mert látott valami furcsát, nem odaillő dolgot a vitrinben. Visszalépett a vitrin elé. A poharak közt egy régi fénykép volt. Ezüstös, flancos kis keretben, egy borospohárhoz igazítva. Egy középkorú nőt és egy hat év körüli fiút ábrázolt. Eltöprengett, honnan olyan ismerős mindkettőnek az arca. Zenélt a mobilja.

-- Üdvözlöm! Remélem nem zavarom. Megfelel a hely? Nem fogunk sűrűn találkozni, a munkám a fővároshoz köt. A bérleti díjat a bank fizeti, de ha gondja van a lakással, ezen a számon mindig megtalál.

-- Rendben. Van itt egy fénykép a vitrinben, az öné gondolom. Egy hölgy van rajta, meg egy gyermek.

-- Áh, ott hagytam? Az a nagymamám fényképe, ő költözött ki onnan, azért is adtam ki a lakást. Majd beugrok egyszer érte. Tudja, nagyon siettem legutóbb is, ezért is hívtam, ha talál személyes dolgokat gyűjtse össze, ha megkérhetem.

-- Nagyon szívesen, bár engem nem zavarnak. Milyen idős volt a nagymamája? Ez itt egy középkorú hölgy.

-- Ezeréves! -- nevetett a férfi -- Kilencvenegy.

-- Kiköltözött? Nem azt akarta mondani véletlenül, hogy meghalt?

-- Azt is mondhatom. Igen meghalt... de nem ott, hanem itt Pesten, két hónapja. Itt élt már jó ideje a közelemben... de nem velem. Mindig független életet élt.

-- Nagyon ismerős a hangja. Ha nem sértem meg, megkérdezhetem, hogy hol dolgozik? Talán találkoztunk valamikor...

-- Meglehet, kórházban dolgozom, kardiológus vagyok. Mond önnek valamit?

-- Igen. Közel egy hónapja meghalt az apám szívinfarktusban. Azt hiszem, ismerjük egymást. A hangja... soha nem felejtem el.

-- Elképzelhető. Tegye el a fényképet, majd elmegyek érte valamikor.

-- Az előbb említettem, hogy nem zavar.

-- Rendben.

-- Megkérdezhetem mi volt a foglalkozása a mamának? Gondolom, ő is orvos volt, mint maga -- kérdezte Sára bizonytalan hangon.

-- Igen, a pszichológia doktora. Utolsó napjáig végzett a tanulmányaihoz kutatómunkát. Egyik kedvenc területe a parapszichológia. Mindig büszke voltam rá, nagyon nagy tudással rendelkezett. Legutolsó munkájának a témája talán a legérdekesebb, hogyan lehet mások tudatmezejébe belépni.

Sára maga elé tette a képet a kis asztalra, miután elbúcsúzott az orvostól. Nézegette a nő vonásait.

Felismerte kit ábrázol a kép, az öregasszonyt a boltból és aki mellette áll, az orvos akivel az imént beszélt. Amikor legutóbb látta a kórház folyosóján, a dokihoz igyekezett... hát ő az orvos nagyanyja, akit annyira sajnált azon az estén. Az öregasszony, akinek hullaszaga volt. Hogy is van ez? Meghívta, hogy látogassa meg egyszer. Levágta magát a fotelba és hangosan beszélni kezdett: - Hát itt vagyok mamus, ülök a fotelodban. És te hol vagy? Nem tisztességes, hogy nem fogadod tárt karokkal a vendéged. A fenébe, a doki azt mondta, már két hónapja halott vagy!

Hűvös légáramlat járta át a szobát, felállt, hogy visszazárja az ablakokat. Arra gondolt, hogy félnie kéne ezektől a furcsa történésektől, az öreg hölgy lakásától, az egész hihetetlen sztoritól. De semmilyen félelmet nem érzett. Nézett egy darabig még az ismerős szemekbe, aztán elkezdett kipakolni a bőröndökből. Hajnalban felébredt, utána már nem tudott visszaaludni. Izgatottan gondolt az első munkahelyi napjára. Mikor már megunta a forgolódást, felkelt, gondosan öltözködni kezdett. Tudta a hivatali etikett szabályait, hogy a bankban nem lehet megjelenni csak kosztümben. Ezt utálta a legjobban, a formaruhát. Mindig a hanyag elegancia híve volt, egy jó felső, hozzá egy koptatott farmer, sportcipővel. Kiegészítőnek, sálak, övek. Most meg mindennap kosztüm. Keserves élet vár rá. Mikor kész lett, pózolt egyet a tükör előtt. -- Így jó leszek! -- nyugtázta a látottakat. Sűrű, barna haját kontyba tűzte, kevés sminket tett fel. Nézte magát a tükörben, a nőt, aki visszanézett rá, komoly arccal, zöldeskék szemekkel, sápadt arccal.

-- Szia, öreglány, legalább te itt vagy! Izgulok egy kicsit, de hát ezt te nagyon jól tudod, igaz? - intett a vitrinben lévő fényképnek, és már zárta is az ajtót maga után.

A város felébredt, mire kilépett a tömbház kapuján. Nyikorgott, súrlódott, sóhajtozott a reggeli forgalom. A buszra alig fért fel, olyan sokan voltak a reggeli járaton. A különböző dezodorok illat-kavalkádjában kevés reggeli kisüsti szag keveredett. Megkönnyebbülten szállt le a második megállónál. A buszmegállóval szemben, a túloldalon ott volt a bank, úgy ahogy elmondták az utolsó telefonbeszélgetés alkalmával. Kis szorongással lépett be a bank ajtaján, ácsorogva nézelődött kis ideig, az egyik biztonsági őrnek feltűnt a tétovasága.

 -- Itt fogok dolgozni, ha minden igaz -- válaszolt hálásan az érdeklődő kérdésre.
Az őr a pulthoz lépett, halkan beszélt egy szőke alkalmazottal, majd intett Sárának.
= Jöjjön, ott balra a folyosón, harmadik szoba, már várja a főnök.
Sára mielőtt benyitott az iroda ajtaján, megigazította a frizuráját, túlzottan nem volt ideges, de egy enyhe megfelelési kényszer átbizsergett a rajta. A tágas irodában minden bútor azt sugallta a belépő felé, hogy ott egy tekintélyes ember tartózkodik. Tömör fából, nehéz barna pácolt szekrények közt hatalmas íróasztal terpeszkedett. Az íróasztal mögött ülő férfi az ajtónyitásra felpillantott, majd az egyik fotelra bökött. Egy árva szóra se méltatta ezután, gépelt tovább a laptopján, halkan dünnyögött hozzá, később telefonált. Sára ült és várt. A férfi a telefonbeszélgetésben még a hangját se vette halkabbra, így pillanatok alatt rájött, hogy nem hivatalos diskurzust folytat.

Talán már elfelejtette, hogy valaki van még rajta kívül az irodában = gondolta egyre idegesebben. Végre ránézett a férfi.

-- Első munkahelye ugye? Ez esetben sok a tanulnivalója. Kovácsné Margitka mellé osztom be, ingatlan hitelezéshez. Hogy is hívják? Ja, igen, itt van, Závori Sára. Próbaidős, a másik irodában alá írhatja a papírokat!
Laza mozdulattal intett a kezével, mintha egy szemtelen legyet hajtott volna el az arcáról.
Sára elképedve felállt és elindult az ajtó felé, dühös volt, nehezen tartotta vissza magát, hogy hangosan ne mondja ki mit gondol az arrogáns fickóról. Munkahely, erről szól? Van felsőbbrendű és vannak a senkik, akiken átlehet nézni? Ennyi volt? Semmi nézzen a szemébe, ismerkedjünk, vagy ehhez hasonló baromság? Ki ez a seggfej, se isten hozta, meg legyen szíves? Ő az atyamanus?
A másik irodában már kedvesebbek voltak, az alacsony, barna hajú alkalmazott mosolyogva fogadta.
-- Szólíts csak Idának! Ülj le, mindjárt készen vagyunk.
Ida kísérte el Margitkához, aki a terem utolsó barikádjában dolgozott. Vele szemben egy középkorú nő ült és hallgatta reménykedve a banktisztviselő szavait.
-- Itt van a segítséged! -- mutatott Ida Sárára.
-- Oké, én Kovácsné Margit vagyok, nemsokára végzek az ügyféllel, utána tudunk beszélgetni.
Sára leült mögé. Önkénytelenül bekapcsolódott az ügymenetbe. Nézte a szemben ülő asszony megviselt arcát, aki tovább mondta a félbeszakított mondatát.
-- Csak halasztást kérnék. A férjem meghalt. Egy hónap haladékot, vagy átütemezést szeretnék kérni...
-- Erre is gondolni kellett volna, mikor felvették a kölcsönt, sajnálom, próbálják összeszedni a törlesztő részletet!
-- De hát...
-- Nincs itt semmi de hát, törvények vannak, szerződésben foglalt követelmények, amiket illik betartani! -- mondta gúnyos, lekezelő hangon Margitka, mintha terhére lenne az ügyfél és szabadulni akarna tőle.
Margitka gúnyos hanghordozása, határozott elutasítása meggyőzte az asszonyt arról, hogy hiába könyörög. Megtörten felállt, és elindult a kijárat felé.
Sára hosszan nézett utána. Újra furcsa érzése támadt, mintha nem is a nő lépett volna ki az ajtón, az apja görnyedt alakját látta egy pillanatra, ahogy megalázva, kiszolgáltatottan átlép az elektronikus kapun.
Pont egy ilyen munkahelyre jöttem, ahol az ember a legkevésbé fontos. Mit mondott ez a némber, hogy gondolni kellett volna arra, hogy a férje meghal? Az agyam eldobom, ilyen nincs! -- döbbent rá most már istenigazából, hová is ment dolgozni.
Margitka hangjára visszazökkent a valóságba.
-- Helló, itt vagy, kedveském? Ne törődj ezekkel, majd megszokod idővel! -- villogtatta Sárára tökéletes műfogsorát a nő. -- Hadd nézzelek!

Bosszantó kérdések

Át kellett gondolnia mindent. Például, hogyan értesítse a szüleit, akik már halálra aggódhatták magukat miatta. A Hotel tulajdonosával is fel kell vennie a kapcsolatot, megkérni, hogy az ottmaradt értékeit tegyék biztonságba. Gond nélkül megoldhatna mindent, ha nem döntött volna úgy, hogy titkolja a gyógyulását. Eszébe jutott, hogy nincs egy váltás fehérneműje sem. Siraki Gábor mikor jóváhagyta a fia kérését nem gondolta át rendesen, hogy mit jelent egy csóró potyautast magukkal cipelni. Úgy döntött felkészül lélekben az útra. Nem veszít vele semmit, sőt csak nyerhet, hisz megismerheti Korzikát. Nincs szigorú programja, lazulhat ameddig csak a kedve tartja, igazából csak most kezdődik számára a szabad élet, remélhetőleg tele kalandokkal.

Kinyílt az ajtó, a félvérnőt tolta be a betegszállító. A kocsi kereke megakadt az ágylábánál, a fiatal férfi mérgesen felszisszent magyarul.

– Az istenit! – ránézett Elizára és már franciául kért bocsánatot, amiért meglökte az ágyát.

– Bocsánat hölgyem, de rohanás az életem, a kollégám nem jött be dolgozni. Sok a betegem.

– Maga magyar? – Elizának eszébe villant, talán a sors küldte hozzá ezt a nyakigláb feketehajú betegszállítót.

– Igen! – vigyorogta el magát a férfi.

-- Én is magyar vagyok, nyugodtan beszélhet hozzám magyarul. Tudja, nagyon megörültem mikor magyarul megszólalt... bízhatok benne, hogy talán segít nekem...

-- Természetesen, bízhat bennem -- közben felsegítette a betegét az ágyára, mikor rendben talált mindent Elizához lépett.

-- Hallgatom, hölgyem. Miben segíthetek?

Elmondta, hogy a balesetére nem tud visszaemlékezni, csak azt tudja, amit közöltek vele, hogy leütötték és kirabolták. A legnagyobb problémája, hogy a telefonját is elvitték a támadók, nem tudja értesíteni a családját. A magyar férfi gondolkodás nélkül a segítségére sietett. Bizalmasan otthagyta a saját telefonját, azzal a kikötéssel, hogy az este folyamán visszamegy érte, hozzátette mosolyogva, hogy ha lehet róla szó, ne beszélje le a havibérét. Eliza megígérte, hogy megtéríti a költségeit.

Kiment a mosdóba, onnan hívta fel a szüleit. Az anyja eleinte nem engedte szóhoz jutni, kitört belőle a hetek óta felgyűlt feszültség. Amikor végre megnyugodott, gyorsan elmondta, miért nem adott életjelt magáról. A szülei azonnal utazni akartak érte, de ő határozottan megkérte őket, hogy ne utazzanak sehová és ne aggódjanak most már egy percet sem. Tökéletesen jól van, annyira jól, hogy tovább akar külföldön maradni, meghívta egy kedves magyar család, tovább utazik velük Korzikára. Nem hazudott, a teljes igazságot mondta el.

-- Ja, és a rendőrségi nyomozást, vond vissza. Már nincs értelme, megvagyok, jól vagyok. Nincs telefonom, ezt is kölcsön kaptam, nem tudlak sűrűn hívni.-- mondta búcsúzóúl az anyjának.

A Hotel recepciós egyszerűbb eset volt, megegyeztek, hogy a náluk maradt értékeit megőrzik. Biztosította őket, hogy a fáradságukat honorálni fogja. Ezzel minden fontos dolgot elintézett. Míg könnyű léptekkel haladt a kórterem felé, átsuhant benne egy felismerés: ne mondja neki senki ezután, hogy minden véletlen, mert semmi sem az. Ha nagyon akarunk valamit, sokat gondolunk rá, akkor beteljesedik. Szembe jön velünk az utcán, becsenget, felhív telefonon, vagy üzen az álmainkon keresztül. Vagy megjelenik, mint a betegszállító, mert szerinte az sem volt véletlen, és már tudta, hogy az sem, hogy annyira vágyott Párizsba. Igen, nincsenek véletlenek. A sors nagy játékos. El kell utaznia a családdal. Ki kell derítenie, miért üzent az álmain keresztül a volt tanára. Ez a sorsa, segítenie kell rajtuk.

Mikor visszatért a kórterembe a szobatársa integetett felé.

– jöjjön közelebb!

Eliza odament hozzá, leült mellé. A nő még ugyanolyan meggyötört arccal nézett rá, mint az első nap, mikor bevitték.

– Kereste a nővérke, azt mondta holnap kiengedik. Később visszajön, alá kell írnia a papíroknak. Szép családja van. Láttam őket. A férje nagyon szereti magát.

– Honnan gondolja, hogy szeret engem? – nézett az asszonyra csodálkozva Eliza.

– Kedvesem, nem gondolom, láttam. Annyi aggódás volt abban a férfiban. Megcsókolta a kezét, míg maga aludt, nem ébresztette fel, csak csendben ültek a fiával és csak nézték ahogy alszik. Sajnos, engem kivittek vizsgálatra. Csak azért hívtam ide, hogy gratuláljak. Szerencsés asszony maga, én elvált vagyok, nekem nem jutott ilyen szeretet.

Eliza elnevette magát, de nem találta értelmét, hogy elmondja a betegnek az igazságot. Nemsokára megjelent a nővér az iratmappával. Aláírta a kórházi zárójelentés átvételi nyilatkozatot.

– A ruháit is behozom este, a Professzor Úr nem tudta pontosan megmondani reggel mikor tud jönni magáért. Jobb, ha idehozok mindent hölgyem. A reggel mindig rohanós.

A nővér sejtelmesen mosolygott Elizára, mint aki tud, vagy csak pletykaszinten gyanít valamit.

Eliza lefeküdt és visszaidézte a betegtársa szavait: " Megcsókolta a kezét, míg maga aludt, nem ébresztette fel". Képtelenség, hogy az orvos gyengéd volt hozzá, egyre több a furcsaság a viselkedésében. Lehet mégis igaz, amit hallott az imént a betegtársától, talán ez a magyarázat arra, hogy a fia erőszakosan meghívta a nyaralásra. Nem maga miatt, hanem az apja miatt.

Hajnalban felébredt, megpróbálta elképzelni mi várhat rá a következő napokban. Amit biztosan tudott, hogy délelőtt elmegy érte Siraki Gábor, megint megáll előtte azzal a kiismerhetetlen faarccal, amin semmi érzelmet, semmi aggódást vagy részvétet nem látott. Újra arra a megállapításra jutott, hogy az a logikus, hogy kényszerűségből egyezhetett bele, hogy utazzon el velük, csakis a fia kérésére viszi magával. Talán csak anyagi meggondolásból, hisz mindent kifizetett előre. Az sincs kizárva, hogy számításból, nem kel egyedül bajlódnia a fiával, neki szánta a nevelőnő feladatkörét. Végül arra a megállapításra jutott, hogy amit a betegtársa mondott, képtelenség, biztosan teletömték opiáttal, képzelgett szegény. A professzor mégsem lehetett vele gyengéd, pláne a fia előtt nem. Mivel tudta volna megmagyarázni a fiúnak, hogy gyengédséget érez egy ismeretlen betege iránt.

Be kell látnia az igazságot, azt a férfit, akire ő is hódolattal felnézett hat évvel ezelőtt, igazából még azt sem ismerte. Hallgatta az előadásait, nézte és csodálta, de nem ismerte. Az intim szférája titok maradt. Nem tudott róla semmit, még annyit sem, hogy hány cukorral issza a kávéját. És most akaratlanul meghívás kapott a magánéletébe. Látni fogja az embert, hogyan eszik, milyen morcosan ébred, mit olvas, hogyan viselkedik a fiával, mindent, ami eddig rejtve volt előtte. Arra kell a legjobban vigyáznia, hogy ne jöjjön rá, hogy visszatért a memóriája. El sem tudta képzelni milyen reakciót váltana ki belőle, ha megtudná az igazságot és mégis felismerné. Egy volt diák... már csak presztízsből sem cipelné magával. Ezt a játékot végig fogja játszani becsületesen, nem csalhat. A legfontosabb, hogy ne tudja ráfogni, hogy szélhámos vagy hazudozó. Egyszerűen kerülni fogja a kényes témákat, mellé beszél, vagy nem válaszol, de nem hazudik.

Reggel amikor visszaért a mosdóból, lecserélte a kórházi ruháját. Ideges lett mikor a pólóját fel akarta venni, a ruha nyak körüli részén bekeményedett vérfolt éktelenkedett. A mosdókagylónál próbálta kimosni a vért a ruhából. Ráöntött egy csomó kézfertőtlenítőt, elkeseredetten dörzsölte, de az makacsul ellenállt. Észre sem vette, amikor a professzor és a fia megérkezett.

– Nagymosás? – hallotta a kissé gúnyos megjegyzést az ajtó felől. Szégyenlősen maga elé kapta a vizes pólót. Nem volt rajta a farmeron kívül csak melltartó.

– Sajnos a betegek ruháját nem mossa ki a kórház. Csak ezt tudom felvenni, amit véresen vettek le rólam, de hát így mégsem...

Siraki Gábor rezzenéstelen arccal végig hallgatta, majd közölte, hogy neki sem volt eszében ez a tény, hogy nincs ruhája. Sietniük kell, mert ezek szerint még vásárolni kell pár dolgot. Odahajolt Leventéhez, súgott a fülébe valamit, majd egyszerűen lelépett.

– Most mi van? Sietünk, vagy mégsem sietünk? – nézett értetlenül a fiúra.

Levente odament hozzá és megfogta a kezét.

–Jól van, megvárom, nem megyek sehová – nyugtatta meg Eliza.

A professzor kis idő múlva megjelent, hozott egy új fehér pólót.

– Kölcsönkaptuk. Húzza le magáról azt a vacakot!

Rosszul lett mikor kiléptek a friss levegőre. Gyengévé és bizonytalanná vált. Meg kellett állnia, hogy erőt gyűjtsön. A professzor előttük ment, pár lépéssel lehagyva őket. Ki tudja közben hol járt gondolatban, mintha nem is együtt lennének. Levente figyelt fel Eliza sápadt arcára, egy természetes mozdulattal megfogta a kezét. Jelezte, hogy számíthat rá. Eliza rámosolygott a fiúra.

– Nagyon kedves vagy, ígérem, mindjárt jobban leszek.

Levente visszamosolygott, de a kezét nem engedte el a továbbiakban. A professzor az autóhoz érve hátranézett, meglepődött a kézen fogva sétáló páron. Nem ült be az autóba, megtámasztotta magát az oldalánál és türelmetlenül bevárta őket. Mikor odaértek, tárgyilagosan közölte Elizával, hogy úgy döntött, nem Párizsban mennek el bevásárolni, hanem Lyonban. Ezért máris indulnak, hogy időben odaérjenek.

– Az autóban senki sem látja milyen ruha van magán, Lyonban lesz egy egész délutánunk. Ha elfoglaltuk a szállodai szobánkat, nyugodtan be tudunk vásárolni a Confluence Bevásárló Központban.

Eliza még örült is, hogy nem kell a tömegben sorban állni, szófogadóan beült Levente mellé a hátsó ülésre. Észrevette, hogy az autó útrakész, csak miatta álltak meg a kórháznál.

– Nem ül ide mellém? – nézett hátra a professzor – Nyugodtan előre ülhet, nem zavar a vezetésben.

– Köszönöm most még nem, kicsit szédülök... talán később.

Tényleg szédült, de nem ez volt az igazi oka. Minduntalan zavarba jött a férfi átható tekintetétől. Úgy érezte belelát, olvas a gondolataiban. Az is lehet, hogy már felismerte, csak kíváncsi meddig játssza memóriavesztest. Úgy érezte csöbörből vödörbe esett. Kezdett olyan idegfeszítő lenni a helyzet, mint mikor nem emlékezett semmire.

– Rendben van, négy óra autóút Lyonig. Holnap tíz órakor elhagyjuk a szállót és irány Marseille. Az is körülbelül három és félórás út. Ott egy ismerős családnál szállunk meg. Vendégházuk és zárt udvaruk van.

A professzor besorolt a Párizsból kivezető útra. Megállás nélkül beszélt hozzájuk.

– Nem tudom mennyire ismeri Heléna Marseille-t, az egy különleges város... sok téren az, ezért jobb, ha óvatosságból vigyázunk.

Nem volt kíváncsi a válaszára, folytatta a mondanivalóját, mint aki csak magát szórakoztatja.

-- Marseille Afrika európai oldalának tekinthető, csak egy ugrásra van az észak-afrikai partoktól. Arabok és feketék ugyanúgy lakják a várost, mint a franciák. Vegyülnek a kultúrák. Marseille-ben hírhedten rossz a közbiztonság...

Tanít– gondolta Eliza – mindig ez az oktató kimért szöveg. Nem azért, hogy nem kíváncsi rá, mindig is érdeklődve figyelte az előadásait... csak lehetne oldottabb, közvetlenebb, a fenébe: legalább ilyenkor, amikor nyaral. Olyan mintha álarcot viselne, ne tudjon senki közel férkőzni hozzá.

– Miért választotta Korzikát, és miért megy autóval? Szerintem nem a legpihentetőbb utazási forma... – nem fejezte be mire gondolt, elhallgatott, nem merte kimondani hangosan, hogy ilyen ökörséget ő biztosan nem tenne meg, van repülőjárat, villámgyors vonatközlekedés. Az autó nem szolgálja a pihenést, legalábbis annak aki végig vezeti Párizsból a kompkikötőig.

Siraki a visszapillantó tükörben figyelte hátrafelé, érezhetően hálás volt, hogy bekapcsolódott a társalgásba.

– Pár éve felírtam Korzikát a bakancslistámra, majd meglátja milyen gyönyörű hely. Az autó számomra a szabadság... nem függök senkitől és semmitől. Ott állok meg az úton, ahol akarok. Igen, ez az ára, ami azt illeti elég fárasztó. De Korzikán is bérelni kellene autót. A saját az mégis csak a saját. Jobban van már? Hátrafordult és alaposan áttanulmányozta Eliza arcát

-- Köszönöm, igen. Ne aggódjon, nem kell visszafordulni miattam.

A professzor elcsendesedett a forgalomra koncentrált. Levente mikor észrevette, hogy abbahagyták a beszélgetést, azonnal elkezdte a saját társalgását folytatni, odanyújtotta a noteszát Elizának.

Franciául írt: – Örülök, hogy velünk jössz nyaralni.

– Meghívtál, nagyon nagy illetlenség lett volna visszautasítani. Remélem jól kijövünk egymással, nem fogod megbánni a végén.

Levente írt: – Biztosan nem fogom. Jobb, hogy te jössz velünk, nem Kata.

– Mi bajod van Katával?

Levente írt: – Nincs bajom vele, csak nem szórakoztató... és te szebb is vagy.

– Értem.

Eliza elkérte a tollat, ő is írt: – Lesznek titkaink, azt leírjuk, de később eltépjük a lapokat. Rendben?

Levente elolvasta és bólintott, hogy megértette.

Eliza írt: – Apukád nem örül, hogy veletek megyek.

Levente válaszolt: – De örül, csak nem tudja kimutatni. Ez már titok?

– Ez még nem – nevetett a fiúra Eliza.

--Sok titkod van? -- kapta a következő kérdést.

-- Igen. De oda vissza fog működni. Egyet én mondok egyet meg te. Rendben?

Levente elbizonytalanodva fürkészte Eliza arcát.

Kiértek Párizsból, a professzor felvette az autópályán a tempót, egyenletesen százhússzal haladtak. Látta a visszapillantó tükörben ahogy Eliza és a fia kommunikál egymással.

Furcsamód ráérzett a fia, hogy el kell hozniuk Helenát. Lehet az is, hogy segíteni akart, mert látta, hogy nem közömbös számára a fiatal hölgy. Valahonnan ismeri... de honnan? A hangja, a mozdulatai...

Meglátott egy parkoló melletti kávézót kültéri asztalokkal. Lassított és bekanyarodott a parkolóba. Kiszállt, magasra emelt karral kinyújtózkodott.

– Velem persze senki sem törődik. Ha elalszom a volánnál akkor sem – nézett Elizára sértődötten. – Igyunk meg egy kávét!

Türelmesen várta míg kikászálódnak az autóból. Jól esett a nyújtózkodás, nem csoda, hisz két óra autóút volt mögöttük. A professzor természetes laza mozdulattal átölelte a vállát mikor mellé lépett.

-- Ott van egy kávézó, jöjjön!

Úgy mentek egymás mellet mintha évek óta összetartozó párt alkotnának. Az orvos közvetlensége meglepte, elgyengült az érintésétől. Az vigasztalta csak, hogy a sápadtságát a betegségének fogja tulajdonítani. Míg kávéztak a férfi nem vette le a tekintetét róla. Mint aki most látja először a vele szembenülő nőt, talán azokban a percekben tudatosul benne, hogy kivel is indult el nyaralni. Nem látszott fáradtnak, mintha útközben elhagyta volna azt az álarcot, amit a kórházban viselt. Mikor megszólalt teli volt melegséggel a hangja. Eliza nagyon meglepődött a hirtelen változáson.

-- Ha már együtt megyünk nyaralni, szeretném, ha jól éreznénk magunkat. Örülök, hogy itt van velünk Heléna. Ebben a pillanatban minden átértékelődött az Ön személyes jelenlétével. Úgy érzem a nyaralásunk rendhagyó lesz és mozgalmas... nem fogunk unatkozni. Az úton láttam... hogy Leventével jól kijönnek... nem tudok miatta elég hálás lenni Önnek.

Mikor az autóhoz visszaértek, rámosolygott az orvosra.

-- Jól van, előre ülök. Levente úgyis álmos, tud legalább pihenni.

Be ült mellé az anyósülésre.

-- Végre egy jó döntés. Én is fáradt vagyok, remélem ébren tud tartani - válaszolt az orvos, közben nézte ahogy Eliza a biztonsági övvel bajlódik. -- Segítek.

Odahajolt, hogy bekapcsolta az övet. Egy pillanatra megállt a mozdulat közben, belenézett a szemébe. Teljesen közelről érezte a leheletét, gyorsan elkapta az orvosról a tekintetét. Zavartan lehajtotta a fejét.

-- Köszönöm a segítségét, nem értem magam sem, miért szerencsétlenkedek annyit. A világ legegyszerűbb feladata egy biztonsági öv bekapcsolása, én meg látja, mint egy béna kacsa...

Az orvos kikanyarodott a parkolóból. Elgondolkodva figyelte egy darabig a forgalmat mielőtt újra megszólalt.

-- Hogy áll az emlékezetkieséssel hölgyem? Jönnek már azok a fránya emlékek?

Eliza újra zavarba jött a nekiszegezett kérdéstől. Megpróbálta megúszni a választ.

-- Pár dolog beugrik, de ezek inkább lexikálisak. Nagyon tudok mégis örülni, ha a semmiből, valahonnan befut egy- egy információ. Megkérdezhetem miért fontos önnek pont a memóriakutatás? A főnővértől tudom, hogy ez a fő kutatási területe.

Megelégedett magával, úgy gondolta sikeresen elterelte a férfi figyelmét.

-- Biztos, hogy érdekli is, vagy csak udvariasságból kérdezi? - nézett felé meglepődve a professzor.

Az autópályán lelassult a forgalom, talán a délidő miatt. Kiértek egy síkvidékre, ligetes facsoportok suhantak el mellettük.

-- Egyáltalán nem udvariasságból kérdezem. Az utóbbi időben sokat foglalkoztatott engem is a téma, mármint a memória kérdése. Mikor elvesztjük az emlékeinket, hová tűnnek el? Mert elbújnak valahová, nem törlődnek ki örökre.

-- Nagyon összetett és máig ismeretlen ez a terület. Az ember keresgél, hogy megtalálja az összefüggéseket, már- már azt hiszi, hogy célhoz ért... és egyetlen kis porszemtől összedől a teória. Ha azt képzeli, hogy amit kutatok az szimplán biokémiai folyamat, nagyon nagyot téved. Mi, a modernkor kutatói szkeptikusak vagyunk, csakis materialista szemszögből akarjuk megközelíteni a témát. Ezért minden spirituális tant tagadunk. Ezt egyetlen okra vissza lehet vezetni, egyikőnk sem akar feltűnően kilógni a sorból, ezért, ha rájövünk, hogy létezik más alternatíva, inkább elhallgatjuk. De ez nem azt jelenti, hogy nem vesszük figyelembe az több ezeréves ősi leírásokat. Saját magam is végeztem például regressziós hipnózist. Megdöbbentő eredmény született több esetben. A hipnózisban lévő visszahívta az eltemetett emlékeit és elmesélte az előző életét. Ki volt ő, milyen korban élt, hogyan halt meg. Ilyen eltemetett emlékekre gondolt? Utána jártunk mindnek, amit elmondott és kísérteties hasonlóságot találtunk a helyszínen. Csalásról szó sem lehetett, mivel olyan nagy volt a földrajzi távolság.

-- De hisz ön most a lélekvándorlásról beszél, amikor valaki újjászületik egy másik testben.

A professzor elmosolyogta magát.

--  Igen. Örülök, hogy az információk visszatértek a memóriájába. Így már tudunk oda-vissza beszélgetni. De hogy a témánál maradjunk, ki tudja, hogy hol tárolódott az előző élet emléke? Na, látja örök rejtély. Tudat alatt tisztában vagyunk azzal, hogy a spirituális dimenziók léteznek. De nem lehet felvállalni, mert ez az a porszem, ami mindent összedönt, vallásokat, dogmákat, eszmerendszereket. Szóljon rám, ha untatom. Ebben a témakörben képes vagyok elfeledkezni a beszélgető partneremről.

- Nem. Nagyon érdekel, folytassa csak.

- Igen érdekes téma, mivel ez az a módszer, amivel sikerül felszabadítani az eltemetett emlékeket és gyógyítani tudunk pszichés problémákat, lelki defektusokat.

- Hirtelen olyan érzésem lett, hogy a fia miatt kezdte el a kutatást. Javítson ki, ha tévedek -- vágott a szavába Eliza.

A professzor elhallgatott, elmerült a gondolataiban. Eliza egy darabig azt hitte, meg sem hallotta a kérdést. Az autópályán egyre nagyobb lett a forgalom, közeledtek Lyon felé.

-- Értem a hallgatását... elnézést az illetlen kérdés miatt.

A férfi felhúzott szemöldökkel nézett felé, láthatóan bosszantotta a kérdés.

--  Mit ért? Egyáltalán mit tud az életünkről Hölgyem? Milyen információkat gyűjtött össze titokban? Biztosra veszem, hogy tudja, hogy a feleségem meghalt. Valaki megmondta, milyen státuszban élek, hogy özvegy vagyok. Én meg percre pontosan megmondom majd, hogy mikortól emlékezik. Jól van, lehet benne egy kis hézag, egy kis szelekció, de elenyésző mennyiségben.

Eliza sértődötten elfordította a fejét. Miért is gondolta, hogy mellébeszéléssel elterelheti az igazságról a figyelmét. Átlát rajta, mint a szitán. Most azt képzeli, hogy egy kis számító döggel utazik álmai nyaralására, mellette még igaza is van. Semmi joga pár órás autóút után beletaposni a legintimebb magánéletébe. Ha akar róla beszélni, beszélni fog magától. Ha nem akar vele megosztani semmit, akkor sose fog. Ilyen egyszerű. Miért nem tud leállni és kivárni, hogy idővel megnyíljon előtte erőszakos unszolás nélkül.

-- Soha nem hazudnék önnek és nincs is szándékomban a jövőben sem. Azonnal szólok, ha minden rendben nálam. Ha úgy gondolja, hogy bosszantom, vagy szemtelen vagyok, megállhat, visszamegyek Párizsba. Valaki csak felvesz egy kidobott potyautast. Előbb utóbb úgyis megteszi, hisz nem tartozunk össze, én meg nehezen tudok leállni a kérdésekről. Kíváncsi természetű vagyok.

Az orvos ingerülten rászólt:

-- Nem akarom kirakni! Igazából nem bosszant, csak nem szeretem megosztani a magán problémáim senkivel. Nekem az is elég, hogy a fiam kedveli a társaságát. Jól van, kivételt teszek, válaszolok. A fiam négyéves volt mikor autóbalesetet szenvedett az anyjával...

Eliza továbbra sem tudta visszafogni magát, hiába tett ígéretet magában.

-- Elnézést, csak feltételezem, hogy a fia azóta nem beszél. Szerintem nem beteg a fia, kimondottan éles eszű és intelligens. Gondolom alávetette regressziós hipnózisnak. Ha igen, mit tudott meg, hogyan képes eltűrni, hogy nem beszél senkihez közel hat éve? Ez az ön gyengesége szerintem...

A professzor idegesen hátranézett Leventére. Megnyugodott, amikor látta, hogy békésen alszik a hátsó ülésen.

-- Nem értem miről beszél. Nem vagyok gyenge.

-- Volt vagy nem, hipnózisban a fia?

-- Igen, volt. Ez az egyik kutatási területem. Miért ne használtam volna ki pont a fiamnál? Számomra teljesen elképesztő információhoz jutottam általa.

-- Ha még ön is meglepődött...

-- A fiam mindenre emlékezett, a szó szoros értelemben, az utolsó szóig mindenre. Megrázó volt végig hallgatni...amikor arról beszélt, hogy az anyja őt kérte meg, hogy segítsen rajta, mert meg fog halni. Levente csak négyéves volt, megsérült és sokkot kapott a félelemtől, de megértette a könyörgő szavakat. Nem tudott segíteni, elmondta, hogy sikoltozott és engem hívott...

-- Azt gondolja, hogy önvád alakult ki benne, talán önre is haragszik, hogy nem ment oda segíteni?

-- Mindent elkövetek, hogy normális életet éljen, de nem kényszerítem. Majd egy nap magától, saját akaratból beszélni fog.

-- Mert ön úgy gondolja ez a helyes, igy cselekszik egy jó apa... szerintem önben is van egy jó nagy adag önsajnálat.

A kemény szavaktól ideges lett a professzor, dühösen válaszolt vissza.

Úgy beszél, mint egy pszichológus. Tényleg milyen végzettsége van?

-- Teljesen mindegy, a megállapításomnak semmi köze a végzettségemhez. Tisztán látom, hogy mi a probléma.

-- Mondja csak, hallgatom - nézett felé gúnyosan az orvos - maga csak jobban tudja mint én.

Úgy gondolta most már mindegy, a téma fellett dobva, ha most az orvos megáll az autóval és kinyitja az ajtaját, el kell fogadnia a döntését. De a véleményét nem fogja előtte eltitkolni semmiképpen. Ő erre képtelen.

-- Ne gúnyolódjon. Nem igaz, hogy nem jött rá magától is. A fia szeretethiányban él, nem mellesleg lehet úgy érzi, ő az oka, hogy meghalt az anyja, mivel hiába kérte azon a végzetes napon, nem tudott rajta segíteni. A szívére hallgasson uram, ne a tudományos tézisekkel teletömött okos agyára. A szívnek fontosabb szerep jutott az életminőségünkben, mint az agyunknak.

-- Kifejtené miről beszél?

Az orvos ingerülten félrerántotta a kormányt egy hirtelen lassító jármű miatt.

-- Ez nem igaz... impulzusokról. Az utolsó hat évükben ön kiiktatta és alárendelt szerepre kényszerítette az érzelmeket. Szóval, ha egyszerűbben akarom elmondani kibillent az érzelmi egyensúlyuk, mindkettőjüknek. Vannak kimondottan szívre ható érzések, amik, ha jól működnek a testünkben, visszaáll a harmónia. Ön memória kutató, ennek ellenére olyan érzésem van, hogy hibát követ el, mikor az érzelmeket másodrangúnak állítja be... a fia életében.

-- Hallgatom...

Eliza idegesen válaszolt.

-- Vegyünk egy példát. Ha egy nő azt mondaná önnek, hogy oda van magáért...az agya csak memorizálná és elrakná, mint egy információt... de a szív reakciója teljesen más lesz, megemeli a pulzusszámot, a test-hőmérsékletét, üzenetet, vagy inkább parancsot küld az agynak, hogy dolgozzon, indítsa be a boldogsághormonokat. A szív az aggyal szoros kapcsolatba kerülve döntést hoz és tudatára ébreszti... hogy szerelmes lett...

Eliza összeharapta az ajkait. Ezt nem kellett volna. Azonnal rájött, hogy túl tolta a biciklit.

A professzor arca csodálkozást tükrözött amikor feléje fordult. Ott ült az autójában egy szárnyaszegett sérült madár, hisz azért viszi magával, hogy megóvja a további sérülésektől, aki mára felébredt, borzolja a tollát, kioktatja, beleszól az életébe. Karmol, csikar. Igaz, figyelmeztette indulás előtt, hogy nem tudja kit visz magával. Egyre érdekesebben alakulnak a dolgok. Hagyni kell, hagy beszéljen amennyit akar, hisz csak így tudja egyre jobban kiismerni. Őt nem lehet becsapni, minden átverős trükköt ismer. Az aki osztja az észt mellette, már nem, vagy csak részben memóriavesztes. Szórakozik, egyfajta játékot űz. Ugyan milyen célok vezérlik? Meg kellene mondani neki, hogy itt a vége. Ha megmondja, vissza kell küldenie Párizsba. Hiányozni fog, olyan színes, kedves egyéniség. Nélküle nagyon egyhangú lenne a nyaralása. Bizonyára magától is elmondja ki ő és miért tart velük. Mi motiválja? A légből kapott ingyen nyaralás? Vigyázni kell vele. Okos, kiismerhetetlen, talán számító is. Ezzel a tudattal sem tudott rá haragudni. Érdekes nyaralás lesz ebből, az már előre leborítékolható. Hallgatásba burkolódzva vezetett tovább, a forgalom egyre nagyobb lett ahogy közeledtek Lyonhoz.

Eliza nem tudta ép ésszel felfogni, hogyan tud az orvos olyan rezzenéstelen arccal vezetni, beszélhet neki akármit, mintha észre sem venné, hogy ott ül mellette. Úgy érezte magát, mint egy ketrecbe zárt kakadu, akit csak szórakoztatásra tart a gazdája. Nem szólt többet hozzá, nézett kifelé, és kezdte sajnálni, hogy nem a tájra összpontosította a figyelmét, mert lett volna miben gyönyörködnie. Hatalmas levendula mezők és szőlőligetek mellett haladtak.

A professzor kis idő múlva feléje fordult, gondterhelt volt az arca.

– Heléna! Ne haragudjon, hogy nem folytatom tovább az előbbi eszmecserét. Teljes mértékben tudom, miről akart meggyőzni. Azért tartom feleslegesnek, mert nem ismerjük egymást, ezért korai ilyen szintű kritikával illetnie engem. Nem értem miért kötött belém. Nemsokára beérünk Lyonba, a Hotel du Theatre- ban foglaltam szobát. Figyelnem kell az utat, igaz nem teljesen ismeretlen számomra a hely, voltam itt többször előadást tartani. Bizonyára ismeri Lyont, Párizs és Marseille után a legnagyobb városi agglomeráció. Egyetemi város, legalább százhúszezer diák tanul a városban.

Eliza nyeglén visszaszólt a kioktató hangnemre.

–Bizonyára nem kerülte el a figyelmét, jó ideje egy szót sem szóltam, tehát nem foghatja rám, hogy zavarom!

Rájött, hogy a férfi kulturáltan elkerülte a számára kínos témát, azonnal másról kezdett beszélni. Diplomatikusan, kitűnő taktikával tudott hárítani, ezt az oldalát még az egyetemről ismerte. Dühös lett, úgy érezte labdába sem rúghat nála, tudnia kellett volna, hogy nagyon magas az IQ szintje és ennek ellenére mégis megpróbálta kioktatni. Mit gondolhat ezekután magában róla, meg arról, amit előzőekben összezagyvált.