Még látlak téged, még nem halványult
az emlék,
mintha tegnap lenne, s Te
csomóra kötöd a kendőd,
kötényed zsebébe magokat raksz,
indulsz a kertbe,
mert itt a tavasz, siettet ezernyi
teendőd, nem időzöl,
nem érsz rá beszélni velem, mész a
gyalogúton át
az almafák alatt, róluk sziromeső
hullik rád.
Édesanyám.
Még látlak téged, még a hangod is
hallom, hogy
perlekedsz a kotlóssal, aki csibéivel
világgá indult,
nem törődve ezernyi veszéllyel, de te
hajtod
ki a bozótosból, csak mondod neki a
szentenciát.
Nem érted meg a kotlós szabadság
iránti vágyát.
Édesanyám.
Még látlak téged, még a hangod is
hallom, érezlek is,
itt benn a szívemben, mert kiszakadtam
belőled,
de egy erős kötél megmaradt örökre,
nem szakítja
a sír, ahová elmentél görbebotoddal
kopogva,
végérvényesen árvaként itt hagyva
engem, aki
még most is csak keres, hogy állj
végre meg, mert
fontos beszédem van veled, még el kell
mondanom
valamit Neked, Édesanyám.
Tíz éve már, hogy itt hagytál, tíz éve
várom, hogy
meghallgassál. Még látlak Téged,
hangod is hallom,
még érezlek...
