Katerina Forest: Túlélni

Némán és tehetetlenül időzik életem

itt ragadtam ebben a sűrű ingoványban

miből már nincs kiút, hiába keresem,

hisz vakként jártam  eddig a világban.

Időzök hát, és megpróbálok látni

 ha  jön a hajnal és majd hasítja, tépi

sötét leplét gyáva  önmagamnak,

 mi takarja  lelkem, azt mi  nyomorít.

Sírni kéne, hangosan zokogni,

 tépni ruhám, szórni a szélnek,

súrolni az eget, csapni, mennydörögni-

Itt vagyok, hé, miért nem halljátok emberek?

De bárhol vagyok hangom nem ér az égig.

Csak suttogok s magamnak beszélek.

Súlytalan szavaim körbe vesznek,

megfojtanak, lelkem akasztófán remeg.

Lehunyt szemem árkádja alatt

látom a jövőt, a felperzselt otthontalant,

miben gyötrődő lelkek ölelkeznek.

Sírni látom a fiút az apát, kiknek

összekulcsolt kezüket rántja szét

a behívó parancs.. Készülj katona!

Az anyát látom, az imádkozót,

ki a fájdalomba némán  belehal,

mert tudja, hogy többé nem látja

 a távozót, kit ölni hív a Haza.

A napok telnek, és az élet megáll,

az óra is bénán figyel, a hegedű

húrjain a dal néma, a színes levél

 hullik feketén, a sikoltó csendben

hallani, hogy fordul a világ a tengelyén.

Lehet ez a perc mi eljött.. erre vártam.

 A sors szaggatta függönyök mögött végre

 feltűnik a múlt, lábánál ott hever mocskos

 palástja, azon tapos,   meztelenné vált alakja

ragyog és előre mutat.. A jövő arra van!

Inkább hiszek a víziómnak, talán így túlélem

e kort, miben felemészti  létünk s világunk

egy rothadó mutáns, ki már alig vonszolja

hullafoltos testét, de még zabál..zabál..zabál.

Katerina Forest: Ott ültél csendben

Ott ültél csendben a ház előtt,
szóltam hozzád – Gyere be a házba,
hűvösek az esték, megfázol anyám.

Valahol messze jártál, nem hallottad a szavam,
ráncos arcodra árnyékot rajzolt a Nap,
szájszegletedben megrekedt az idő,
véste a múló képeket a szemgödör.
Már nem léptél tovább, érdektelenné vált
számodra a jövő. Ott a ház előtt vártál, talán
hogy köszönteni tudd az érkezőt...

Ablakodba elhervadtak a virágok, s mint a hátad
a múló évek súlyától, derékba törtek, földre hajoltak.
A sírás fojtogat, ha rád gondolok… mindennap hívlak,
kérlek könyörögve – Gyere be anyám, megfázol, hűvösek az esték.

Eltűnt mellőlem a féltés, eltűnt a gyermekkor,
az egész világ megváltozott, folyóba lépek és szomjúság gyötör,
Nap tüzében fázom… szólok, de nem hallod már
-- Nem jó idebent nélküled! Gyere be … Anyám.

Katerina Forest : Anyám !

Aggódó szemed tükrében nézem magam,

csendes mosolyodban időtlen a múltam.

Vajúdó éjszakádon mikor világra hoztál,

a sötétségbe sikoltottál,

majd fürösztöttél könnyeid vizében.

Elraboltalak és fogva tartottalak.

Már nem Te voltál önmagad,én voltam

az életed. Sose bántad.

Vigyáztad léptem, tanítgattál,

Ezer öleléssel nyugtattál.

Sírtál, az örömtől. Sírtál, a bánattól.

Sírtál éjszakákon át a félelmeidtől.

Anyám,

milyen erő lakik benned,

miért nem vádolsz, kiáltasz,

ha rossz voltam,

miért nem küldtél örökre utamra?

Már tudom, már értem,de már késő,

már menthetetlen elhangzott sok sértő,

bántó szó, lelki zsarolás, manipulálás,

hazug szavak.

Anyám,

Te mindent elviseltél,

lesütött szemmel tovább mentél.

A terhek, amik válladon feszültek,

évek alatt egyre nehezültek.

Anyám!

Miért nem panaszkodtál,

hogy nehéz már cipelned?

Már értem, de már késő,

miért voltál ilyen elnéző

hozzám, aki érdemtelen,

hogy gyermeked legyen.

Hogy tudnám jóvátenni,

végre megmutatni,

hogy értem és érzem

a Szeretetet!

Aggódó szemed tükrében nézem magam,

csendes mosolyodban időtlen a múltam.

Anyám.

Katerina Forest:Hazaértem

Öreg kezed, anyám, tedd a kezembe,
hadd simogassam még egyszer meg.
Ülök melletted, nem beszélünk, csak
hallgatunk együtt egy régi zenét.
Szívemben bomlik lassan a fájdalom.
Hazaértem, már itt vagyok veled.

Messzire mentem, távoli vidéken
sok évig éltem, nélküled, anyám.
De minden nap gondoltam rád.
Higgy nekem, látod, hazaértem,
itt vagyok veled, fogom a kezed,
veled maradok, sose hagylak el.

Ma megkondult a harang, érces
hangja zengett a falu felett.
Fehér csipkében, selyempárnán
nyugszik a fejed.
Kezed imára kulcsoltad szíved
felett. Öreg arcod szépségére
csúszik a halotti lepel.

Már tudom, csak ezért éltél
nap nap után,
csak ezért sírtál sok éjszakán,
hogy hazatérjek.
Ezért volt minden szavad esdeklő,
hogy egy nap még megfoghasd a kezem,
érezzem, mennyire szeretsz.
Hogy tudjam meg az utolsó nap,
mindig rám gondoltál,
szíved szakadt a bánattól.

Harangzúgást messzi viszi a szél,
megértettem a lélek üzenetét,
a magány fájdalmas énekét.

Katerina Forest: Még látlak téged

Még látlak téged, még nem halványult az emlék,

mintha tegnap lenne,  s Te csomóra kötöd a kendőd,

kötényed zsebébe magokat raksz, indulsz  a kertbe,

mert itt a tavasz, siettet ezernyi teendőd, nem időzöl,

nem érsz rá beszélni velem, mész a gyalogúton át

az almafák alatt, róluk sziromeső hullik rád.

Édesanyám.

Még látlak téged, még a hangod is hallom, hogy

perlekedsz a kotlóssal, aki csibéivel világgá indult,

nem törődve ezernyi veszéllyel, de te hajtod

ki a bozótosból, csak mondod neki a szentenciát.

Nem érted meg a kotlós szabadság iránti vágyát.

Édesanyám.

Még látlak téged, még a hangod is hallom, érezlek is,

itt benn a szívemben, mert kiszakadtam belőled,

de egy erős kötél megmaradt örökre, nem szakítja

a sír, ahová elmentél görbebotoddal kopogva,

végérvényesen árvaként itt hagyva engem, aki

még most is csak keres, hogy állj végre meg, mert

fontos beszédem van veled, még el kell mondanom

valamit Neked, Édesanyám.

Tíz éve már, hogy itt hagytál, tíz éve várom, hogy

meghallgassál. Még látlak Téged, hangod is hallom,

még érezlek...

Katerina Forest: ISTEN, KERESS NEKEM MENEDÉKET!

Isten, keress nekem menedéket, egy helyet

hol egyedül lehetek fullasztó könnyeimmel.

Vigyázz lelkemre, gyógyítsad hitem

hogy bízni tudjak újra benned.

 Mert most nem hiszek. Felszállt a lelkem

és őrjöngve üvölt és követel.

Magyarázatot.

Mi volt a bűnöm, mit vétkeztem?

Visszatapostam a múltam, kerestem,

de az útvesztőkben benn rekedtem.

Újra gyermek voltam, anyám ölébe

bújva hallgattam a dalt, mit dúdolt

míg ringatott.

Szerettek engem, én is szerettem

mindent, mit a sors nekem adott.

Szerettem a végtelen világot,

a felhőket, a zúgó őszi szelet,

a fűszálon ringó harmatcseppeket,

szerettem az életemet.

Imádkoztam és hálát adtam

Neked Istenem, hogy ezt mind

megadtad nekem.

Adtál nekem egy gyermeket, aki

puha kezeivel átölelt, ringattam,

dúdoltam ha sírt, úgy mint rég

engem ringatott anyám.

Megbízott bennem, ígértem, vigyázok,

örökkön örökké rá.

És most ott fekszik holtan a mocskos

földi porban, lelke vádlón néz rám.

Nem érti miért? Hisz még lépni tanult,

még nem járt be utakat, a kapun

se lépett át, hogy elé táruljon a világ.

Isten, keress nekem menedéket, egy helyet

hol egyedül lehetek fullasztó könnyeimmel!

Vigyázz lelkemre, gyógyítsad hitem.

hogy bízni tudjak újra benned.

Nyugtass, hogy ne bolyongjon e földön

örök időkre haragvó, vádló lelkem.

Emeld magadhoz gyermekem lelkét

vidd magaddal, és ha eljön az örök

éjszaka, hogy ne fázzon, ne féljen,

 fektesd fenn a mennyben az égi felhőkre

takard be csillaglepellel.

Mosollyal ajkán aludja alatta örök álmát,

míg angyali kórus dúdolja az altatóját.