Katerina Forest: Még nem hagyhatsz el!

Még döbbenten álltam s néztem arcod,
mi márványként szoborrá változott.
A fekhelyen egy elkínzott test feküdt,
de lelked már könnyű szárnyakon repült.
Még éreztelek.

Mert ott voltál velem, még nem hagytál egyedül,
tudtad, hogy fáj, hogy nem értem, ezernyi kérdés
bennem szétfeszült, mondd, mi lesz most velem?
Mi lesz nélküled velem?

A Veled reggelek, az elkortyolt kávé, a csendes szavak,
a hiányod már benn ordított, mint bölcsőben síró gyermek,
követeltelek - Még nem hagyhatsz magamra, még ezernyi perc,
ami még közös, még ezernyi mosoly, simogatás,
várj kicsit még! Várj! Még elmondom neked,
tegnap akartam… hogy mennyire szeretlek.

Eső esett, arcomon legurultak a cseppek,
közé folyt a keserű könnyem.
Mellettem csobogó patak futott tova,
miben már fürdött a Halál madara.
Láttam, hogy nyílott az ég kapuja,
tündöklő fényben átszállt a lelked rajta.

Gyertyafény lobban, kormozza a keresztet,
hideg kőlapon bevésve a neved,
Született… Meghalt…, Örök emlékezet.
De én tudom, hogy nem vagy itt!
Virágot viszek, a sírhelyedre teszem,
aztán mosollyal arcomon,… elsétálok Veled.

Katerina Forest: Még látlak téged

Még látlak téged, még nem halványult az emlék,

mintha tegnap lenne,  s Te csomóra kötöd a kendőd,

kötényed zsebébe magokat raksz, indulsz  a kertbe,

mert itt a tavasz, siettet ezernyi teendőd, nem időzöl,

nem érsz rá beszélni velem, mész a gyalogúton át

az almafák alatt, róluk sziromeső hullik rád.

Édesanyám.

Még látlak téged, még a hangod is hallom, hogy

perlekedsz a kotlóssal, aki csibéivel világgá indult,

nem törődve ezernyi veszéllyel, de te hajtod

ki a bozótosból, csak mondod neki a szentenciát.

Nem érted meg a kotlós szabadság iránti vágyát.

Édesanyám.

Még látlak téged, még a hangod is hallom, érezlek is,

itt benn a szívemben, mert kiszakadtam belőled,

de egy erős kötél megmaradt örökre, nem szakítja

a sír, ahová elmentél görbebotoddal kopogva,

végérvényesen árvaként itt hagyva engem, aki

még most is csak keres, hogy állj végre meg, mert

fontos beszédem van veled, még el kell mondanom

valamit Neked, Édesanyám.

Tíz éve már, hogy itt hagytál, tíz éve várom, hogy

meghallgassál. Még látlak Téged, hangod is hallom,

még érezlek...

Katerina Forest: Egy nap

Egy nap körbe rajzoltam magam a porban,
úgy döntöttem minden kívül rekedt, senki
ne zavarjon többet, én itt benn a körben jól el leszek.

Elfáradtam nagyon, már könnyem se hullott,
elsírtam mindet, azokért kik elhagytak engem.
Elmentek örökre egy égi mezőre, hol végtelen
szeretetben ring egy földöntúli világ, már nem
sírok utánuk, csak hiányuk fáj.

És elmentek, elhagytak páran, kiket még
itt a földön mindennap vártam, csak vártam.
De egy nap a kört bezártam, önmagam vádolva.
Körülöttem csend volt, meghaltak a hangok
csak önmagamban hallottam, ahogy nőnek lelkem köré
a magány cseppjeiből kővé vált kristályok.

Jó lesz így, elfogadtam sorsom. De a porba
rajzolt kört hirtelen felkapta egy dacos szél,
mindent átrajzolt észrevétlen, a vonalat szórta
a világba szerte szét. Én kétségbeesve futottam, hogy
újra összegyűjtsem, szétesett magányom újra építhessem.

De nyílt egy ajtó és ott állt ki elhagyott, és nyílt egy
másik is, egyre több. Vállamhoz egy ölelő kar simult,
szólt csendben – Hiányoztál, itt maradnék veled.
És én boldogan mondtam- Igen, maradj, már oly rég
vártalak! És akkor újra meghallottam a madarak énekét.