Ányá

 

Míg távol volt a két idős asszony sok mindenre megtanította a kis Amirát. A kislány kigyógyult teljesen a betegségből, igaz még sápadt volt kicsit, de felszabadultan jött- ment a házban és az udvaron. Sok magyar szót megértett, és használta is a szavakat, furcsa akcentusán sokat derült a két asszony. Mikor megértették vele, hogy visszajönnek a tanyára a gyerekek és Sára is, nagyon izgatott lett. Sokszor kisétált az udvarból ellenőrizni az üres bekötőutat, hátha felbukkan a várva várt autó.

Sára elmondta telefonba az anyjának a hátborzongató álmát, amiben Zafirah meglátogatta. Az anyja sem kételkedett abban, hogy valós üzenetet hordozott az álom. Ő is arra a megállapításra jutott, hogy Zafirah valószínűleg meghalt, és a kislány teljesen árván maradt.

Sára, mikor kiszállt az autóból és kinyújtózkodott a hosszú út után, szembe találta magát az elébe szaladó Amirával. A kislány megállt előtte és szégyenlősen mosolygott, majd Sára legnagyobb meglepetésére magyarul köszönt neki, méghozzá a szűkös szókincséből a legkedvesebbel hozakodott elő, amit annyiszor gyakorolt míg várta vissza Sárát.

– Já reggel ányá – odabújt és átkarolta Sára lábát szorosan, aztán már futott is Zsuzskához boldogan, nevetve.

– Összekavarja ez a kislány a reggelt az éjszakával! – nevetett Sára, mikor megölelte az anyját – Lassan este lesz, ő meg jó reggelt kívánt.

– Ez tetszik neki, ezt már tudja. Szorgalmasan tanul, okos kislány.

– Mi az, hogy ányá? Nem értettem mit mondott.

– Ányá? Hát azt jelenti, hogy anya.

– De hát, miért tanítottad meg pont erre, hogy így szólítson, én nem vagyok az anyja.

– Nem tanítottuk meg rá, csak a szavakra. Ez az ő döntése, hogy téged így szólított meg – mondta elkomolyodva az anyja – Ki tudja, mi zajlik szegényke fejében.

A négy gyerek is odafigyelt miről beszélgettek a felnőttek. Zsuzskát kiváltképp felizgatta, hogy Amira anyának hívta Sárát. Szembefordult a mosolygó kislánnyal és kioktatta a maga módján.

– Figyelj Amira, eltévesztetted. Angyal neked nem anya, ezért ne hívd anyának. Nem az anyukád, nekem sem és neked sem. Van igazi anyukád, aki itt hagyott, úgy, mint a miénk, az is elment... igaz a mienk az angyalokhoz ment, nem csak itt hagyott.

Amira figyelmesen hallgatta az előtte hadonászó szőke kislány, azután, mint aki mindent megértett, ránézett Zsuzskáról Sárára és nyomatékosan kimondta újra a szót – ányá – hozzá ragasztva a szóhoz az ártatlan mosolyát.

– Nem érti, mit erőlköcc Zsuzska! – szólt rá Zita – Na, most mán mi történik, ha azt mondja, hogy anya, összeszakad a főd alattad?

– Csak azért, mert neki él az anyukája, nem kéne mondania. – mondta szomorúan a kislány és követelően ránézett Sárára, hogy szólaljon már meg, mondjon már ő is valamit.

– Tudod, hogy nem érti jól a nyelvünket, az a fontos, hogy ti tudjátok, hogy én egyikőtöknek sem vagyok az anyukája – simogatta meg Zsuzska haját Sára.

Nem értette miért ült ki a négy gyerek arcára a csalódás és a szomorúság, nem is foglalkozott a témával tovább, odafordult az anyjához.

– Elképzelhetően Mónikával együtt elkezdheti az iskolát ősszel, meg kell tanulnia a magyar nyelvet rendesen használni. – Közben sajnálkozva újra Amirát figyelte, ahogy kézzel – lábbal magyarázott Zsuzskának és Mónikának valamit.

– De hát idősebb ez a kislány, mint Mónika.

– Talán egy évvel. Borzasztó, hogy semmit nem tudunk róla, csak a keresztnevét. Pedig szüksége lesz hivatalos papírokra.

A tranzit sofőrje elfogadta a háziak vendéglátását, aztán lekezelt Flórival megsimogatta a három lány buksiját mikor elbúcsúzott tőlük.

– Vigyázzatok magatokra, szerencsés gyerekek vagytok.

Késő estig pakolásztak.

– Azt hiszem, bővíteni kell a házat – mondta fáradtan Sára – meg kell oldanunk, hogy mindenkinek meglegyen az élettere. Akkor nem lesz baj, hogy hirtelen sokan lettünk.

– Engem nem zavarnak – nyugtatta meg az anyukája.

– De engem később fog, most még jó így, de...

– Mondjad csak, ha belefogtál lányom.

– Együtt akarok élni a lányok apukájával... ha kiszabadul. Csak ezt akartam mondani.

Az anyja elcsendesedett. Megszokta már, hogy különleges dolgok történnek Sára körül. De, hogy börtön viselt ember lesz körülöttük, nem tetszett neki, mégsem merte a szemébe mondani.

– Nekem már mindegy, meg nincs is beleszólásom... – mondta ki burkoltan a véleményét egy sóhaj kíséretében.

– Elkel ide a férfi, ha ma itt lenne is késő vóna, hiányzik a gazdaságból a férfiember – válaszolt helyette Terka mama, ő már nem kímélte annyira a keresztlányát. – De azért pont egy börtönviseltet akarsz magad mellé, elkapkodtad kisjányom, annyi becsületes legény él itt a környéken.

– Ő nem bűnöző, még véletlenül se gondolkozzatok így róla, nagyon is becsületes! – válaszolt Sára sértődötten – Ne ítélkezzetek, ha még nem is ismeritek.

Nem jó korban élünk

 

Sára kiment Jánoshoz, aki Flórival beszélgetett a lóistálló ajtajában.

– Hideg van.

– Hideg. De rosszabb, ha felmelegszek. Megvárom, hogy visszajöjjenek.

– Nem jó korban élünk – sóhajtott fel Sára – Tele lett félelemmel ez a világ.

– Nem kell félni, így is, úgyis meghalunk, előbb utóbb.

– Igaz. De jobb lenne könnyű szívvel élni, nem félni semmitől.

– A sorsunkat nem lehet átírni – mondta bölcsen a falubeli – mindenkinek köze van ehhez, hogy ide jutott az emberiség. Lezüllesztettük a világunkat, nincs becsülete már semminek.

– Nagy okosság János bá', van, akit csak üldöz az élet. Én mán csak tudom! – folytatta a társalgást bölcselkedve Flóri.

– Gyerek vagy még Flóri ehhez, ne magadból indulj ki. Ez, amit itt látsz most, ez világpolitika.

Az akácos kanyarjában feltűnt a két terepjáró, lassan jöttek a havas úton. Mikor hozzájuk értek, meglátták, hogy bent ül az autóban az ijedt szemű asszony, ölében hozzábújva az egyik gyerekével.

– Hol van a másik gyerek, a fiú? – kérdezte Sára Vendeltől.

– Nem volt ott a másik, csak ezek voltak bebújva a ház egyik sötét sarkában. Úgy látom beteg a kislány.

A rendőrök az autó mellé állva beszélgettek egymással, míg az asszony, akit hoztak ott állt tehetetlenül a hóban, magához szorítva a gyermekét. Sára odament hozzá, önkéntelenül a kislány homlokára tette a kezét. Érezte, hogy a gyerek homloka tűzforró.

– Nagyon beteg vagy – állapította meg és odaszólt Jánosnak.

– Mondja meg nekik, hogy nagyon beteg a gyerek, nem mehet tovább. Míg nem megy le a láza, befogadjuk őket.

János együtt érzően rábólintott – Be kell vinni a házba, orvosért kell telefonálni. Gyerek. Még ha nem is értjük miről karattyolnak.

Sára megfogta a nő karját, és mutatta merre menjen vele. Az asszony, hálás szemmel szó nélkül ment utána a házba.

Sára a keresztanyjához lépett mikor bevitte a két idegent a házba.

– Ugye megengeded keresztanyám, kénytelen voltam behozni őket, a kislány nagyon lázas. Bizonyára megfázott, vagy lehet az is, hogy valami fertőzést kapott. Elég nehezen veszi a levegőt. Kihívom hozzá az ügyeletes orvost. Egy kis ideig itt lennének, ha nem haragszol érte.

– Ha haragszok, ha nem, mán bent vannak. Intézd a sorsukat! Teszek oda hársfateát. Hozzad a kamrából a mézet Zita! – adta ki az utasításokat beletörődve Terka mama – Mit mondhatnék? – fortyogott magában mikor jól szemügyre vette az idegen asszonyt – Mondjam, hogy nem szívesen? Nem szíveltem sose, ha ismeretlenekkel kellett egy fedél alatt hálnom, ki tudja ki ez az asszony, honnan jött, nincs bizodalmam hozzá, na. Majd megmondom Sárának, a jólelkűséget házon kívül is lehet osztogatni.