Erre jártam

 

Zoli sűrűn bement a terepjáróval a tanyára, az arcán mindig ugyanazzal a huncut mosollyal köszönt be a házba.

– Erre jártam, gondoltam benézek!

Oka volt a sűrű látogatásnak, megtetszett neki a városból jött leány, szeretett volna segíteni, hogy könnyebben boldoguljon vidéken. Most is megállt a tanyaház előtt, füttyentett a két kuvasznak mikor a kapuhoz ért. Lajkó és Bice farkcsóválva siettek elébe.

– Hol van a ház népe? – nézett körül az udvaron.

Nem látott semmi mozgást, arra gondolt bizonyára mindenki behúzódott a házba. A kopogtatásra Terka mama nyitott ajtót.

– Mi van Zolikám, nincs tán valami baj? – érdeklődött az öregasszony.

– Nekem nincs... csak a fiatal gazdát féltem, félő, hogy nem fog boldogulni egyedül... maga mit gondol róla néném?

– Sokat akar egyszerre – hagyta rá az igazat az öregasszony. – Látom én, hogy elkapkodja a dolgokat, nem érti még a vidékiek gondolkodását. Itt rá ér nyugodtan átgondolni mit akar elérni, nem hajtja a tatár. Nem az a rohanós élet van itt, mint ahonnan idejött. Mindenbe egyszerre akar belekezdeni... aztán majd semmi se sikerül neki.

– Sok mindent a fejébe vett. Azzal még nem is lenne baj, de nem engedi, hogy segítsek. Pénz nélkül nem lehet semmit elérni ebben a világban, a pályázatról meg hallani se akar. Most hol van?

– Kilovagolt, nem tud egyhelyben ülni. Én meg nem szólok semmibe, pláne nem ijesztgetem. Kemény élet a gazdálkodó élet, jobb, ha lassan jön rá. Hoz neki a természet tapasztalatot bőven. A földeken még eddig minden rendbe van, de mi van, ha ebben az évben is bebolondul az idő, mint tavaly. Vagy ömlik az eső, vagy hetekre rekkenő meleg lesz, kiéget mindent. Tudod jól, tavaly minden kukoricát kivitt az aszály, a sok eső miatt meg a kalászosokat támadta meg a betegség. Legszívesebben eladatnék itt mindent... élnék nyugalomba öregségemre... – sóhajtott fel az öregasszony.

– Ne legyen már ilyen pesszimista néném, maga se gondolta komolyan, amit most mondott, ha felvetné a földjeit a gaz, beleőrülne. Az időjárás, az tényleg megkergült. Nekem diónyi jég verte el a szőlőm tavaly, nem tagadom, én is megsirattam mikor megláttam a pusztítást. Ez az életünk, elesünk és felállunk. Igaza van, nem kell riogatni Sárát, ha megijed hozzá se mer kezdeni a gazdálkodáshoz.

Kisétáltak a tornácról az udvarra, Zoli indulni készült mikor a bekötő út felől meghallották a ló lépteit. Nemsokára feltűnt a lovas is az út kanyarulatában, Zoli mégis úgy döntött megvárja a lány

Sára szeretett egyedül kilovagolni, nem zavarta ilyenkor senki és semmi. Még a telefonját is lenémította, hogy ne ijessze meg a hirtelen zenebona a lovat. Látta, hogy Róza hívogatta egyfolytában, az este küldött e-mailt is olvasta, de nem válaszolt vissza, már nem érdekelte Róza. Külön ágaztak az útjaik, csalódott benne, úgy gondolta, mindenki menjen a maga útján, ne gúnyolódjon, és ne szórakozzon senki rajta, még Róza sem. Ott üldögélnek a városi presszóban és elmélkednek a világ dolgain, megy a süket duma, hogy lehetne másként, mit kéne tenni érte, de ennél a pontnál leragadnak, olyanok, mint az autók, ha durrdefektet kapnak a forgalom közepén, mindenki rohan tovább mellettük, csak ők ülnek tehetetlenül a lepukkant járgányban. Csak az észt tudják osztani, ennyire telik tőlük. Azt meg végkép nem fogja eltűrni, hogy a barátját mocskolják, jobb híján lebuzizzák ismeretlenül. Nagyon sok sértést a fejéhez vágtak az utóbbi időben, és még arról nem is tud, mennyit hordtak össze a háta mögött. Ennyit a barátságról... eljött a városból, már nem szükséges erőltetni ezt a fajta barátságot azokkal, akik még most is csak kritizálni tudnak és sértegetni.

Érezte, hogy rezeg a mobilja újra, önkéntelenül megnézte. Az iskolából hívták. Az igazgató volt a vonalban, Sára azonnal fogadta a hívását.

– Jó lenne, ha bejönne minél hamarabb, a fiú komoly testi sértést követett el, meg kéne beszélnünk, hogyan tovább! – hallotta üdvözlés után az igazgató kérését.

A bögöly

Meghallotta, hogy Mátán dolgozik lovászként egy falubelije, felkereste egy szabad délutánján. Már messziről integetett feléje a férfi, mikor meglátta közeledni Nórit.

-- Mondták, hogy itt vagy gyakornok. Épp ideje, hogy felkeresd az ismerősöket.

-- Na de hamar száll a hír a puszta felett! -- nevetett Nóri, jól esett neki a kedves fogadtatás -- oka van, hogy kereslek Pista.

-- Ugyan mi az oka? Már van jegyesem, sajnos nem ez lehet az ok, hogy keresel! Jól van, csak vicc volt, mondjad, hallgatlak !

-- Arra gondoltam, megtaníthatnál a lóval bánni. Szóval lovagolni szeretnék. Sokszor nem jutok ki a tanyákra ha esik az eső. A lovas szekér se bírja a sziket.

– Mit kell azon tanulni, ismerkedj meg vele, ülj a hátára és indulás! Csak egyre vigyázz, a ló érezze, hogy a kezedben van a gyeplő, mert ha megérzi, hogy félsz, nem tudod irányítani.
Több napon keresztül tanult lovagolni egy nyugodt természetű herélt lovon. A lovat Fenéknek hívták. Mikor Pista úgy döntött, hogy összeszoktak, tudja már irányitani a lovat, áldását adta a tereplovaglásra. Nóri is megbízott benne, nem félt a hátán. Vett magának szalmakalapot, bő ujjú blúzához az elmaradhatatlan nadrág dukált, tetejébe még egy könnyű bőrcsizmát is beszerzett, hogy teljessé tegye az imását. Mikor átkocogott a kilenclyukú hídon, még fényképezték is az autókból. Ő is tudta, hogy vonzó megjelenését a ló még jobban feldobta. Tetszett neki ez a szerep. Ilyenkor úgy érezte magát, mint egy mozivászonról lelépett sztyeppén lovagló western hős.
De egy nap ráfázott a nagy bizalomra. Pedig az a nap is olyan volt, mint a többi, egyhangú, csendes és nyugodt. Hazafelé tartott, a nap erősen sütött, szédülni lehetett tőle. A mező felett rengeteg apró légy zümmögött, kabócák ugráltak a száradó fű között. Egy rétisas körözve kísérte fentről az útját, kíváncsisága nem akart elmúlni. Talán nem is őket figyelte, hanem a ló dobogása miatt keletkezett zajtól menekülő ürgét, pockot leste. Nóri elmerengett a délibáb rezgésében, ami csodálatos hullámot vetett a puszta felett, kísértetiesen remegve, mintha egy távoli dimenzió átjáró kapuja készülne kinyílni éppen abban a pillanatban. Elmerült a gondolataiban. Nagyon rosszkor. Üldözőbe vette őket egy jól megtermett bögöly.
Először a ló marjába harapott, Fenék akkor csak megrázta magát. A bögöly vérre szomjazott, egyre többször támadott, amit a ló már nem tolerált, hirtelen hátsó lábaival kirúgott olyan erővel, hogy Nóri átrepült a fején keresztül a földre. Úgy érezte, minden csontja eltört. Nem mozdult jó darabig, csak feküdt a zsombékos fű között.
A ló nem ment el mellőle, harapdálta a fűcsomókat körülötte. Nagy nehezen felállt, szétnézett, de körülötte kilométerekre senkit sem látott, a lábai remegtek a sokkhatástól.
–" Ne érezze a ló, hogy félsz"– jutott eszébe az intelem. Nem ült fel a ló hátára. Félt. Félt attól, hogy a ló is megérzi, pedig vágyott a hátára, mert a lépés is fájdalmas volt számára.
Egy bögöly, egy parányi repülő szörnyeteg a földre dobta, míg vánszorgott, azon meditált, milyen okosan van megteremtve a földi élet. Nem kell ahhoz erő és nagyság, hogy győzzön valaki. Itt van ez a szemtelen légy, milyen fegyvere van. Közben a Mátai hídhoz közeledtek, már látta a kőhidat, erőt vett magán, mégis felült Fenék hátára.
A ló prüszkölt, rángatta a fejét és vágtába kezdett. Nóri büszkesége, hogy mit mondanak, ha gyalog megy vissza, nem nyomta el a teste üzenetét, a félelmet.
A hídra érve sem lassított a ló, egy autó dudált rá, kiabált is a sofőr valamit, de ők már lent voltak a mátai úton. Nóri görcsösen fogta a gyeplőt, csak arra ügyelt, hogy megint le ne dobja a hátáról. Az meg vitte haza, ismerte az utat, ismerte az istállót ahova be kellett térnie. Szerencsére gyorsan hajolt az istálló ajtóban, a ló a jászolig meg sem állt. Mikor odaért megrázta a sörényét, megnyugodva pihent. Mint egy szobor úgy feküdt rajta meg se mert mozdulni. Amikor észrevették, odasiettek hozzá.– Mi történt?
– Egy bögöly – nyögte ki morcosan, mikor végre érezte a biztonságos talajt a lába alatt, de már ment is a motorjához. El akart tűnni onnan gyorsan, nem akarta látni, hogy mindenki rajta derül. Amikor tolta a motorkerékpárt a karám mellet, egy fiatal csikó kivihogott rá, majd csak úgy egyszerűen, a világ legtermészetesebb mozdulatával, leharapta a fejéről a szalmakalapot.
 Na, még ez hiányzott, mi lesz a harmadik mára? – mérgelődött míg berúgta a Danuviát.